Kedves Vince Ferenc barátom, mindenki Maxija!

Mindnyájan döbbenten és értetlenül állunk ... elmentél közülünk gyorsvonati sebességgel, és mégis csendesen, szelíden.

Te, aki barlangász generációk tucatjait ismertél, szerettél, tanítottál önzetlenül, nagy-nagy türelemmel - türelmed fogytával hirtelen távoztál el közülünk örökre.

Nem látod már ezentúl a Bükk fenséges rengetegét és nem érezheted többé éltető leheletét. Nem vezeted ezentúl fiatalok, gyermekek, unokáid kis csapatait a Szárdókára és nem nézzük többé együtt vagy magányosan a létrási égbolt ragyogó csillagait.

Most, csak most érezzünk igazán, a felettünk uralkodó nagy természet örök igazát, látjuk, érezzük intő ujját. Ne pazaroljuk el életünket, mert annak kerekét visszaforgatni nem áll módunkban!

Maxi. Ez a név számomra és sokak számára nemcsak név volt, hanem fogalom, mely egyet jelentett a fákkal, a réttel, a madarakkal - kedvenc barlangjaiddal, ... Létrás-tetővel.

A dalok ezentúl szomorúbban szállnak majd a tábortüzeknél és eggyel több fadarabot rak majd közülünk valaki a tűzre, hogy az eddig belőled kiáramló végtelen energiát, melegséget pótolni igyekezzen.

Családod, gyermekeid és unokáid számára örökre pótolhatatlan maradsz, mint amilyen voltál eddig is, rövid életedben.

Hatalmas űr keletkezett szívünkben. Egy új, egy örök "Visszhang-terem", amelyben ezentúl állandóan ott cseng, ott bolyong a neved ... Maxi, Maxi, Maxi, ... !!!

Barátom emlékére: Janek (Csorba János)

Miskolc, 1998. július 17.