Élménybeszámoló
a Marcel Loubens Barlangkutató Egyesület
első Albániai Barlangkutató Expedíciójáról

1996. július 25. - augusztus 3.

(Kovács Attila)


    Ismét itthon. Furcsa - kicsit hihetetlen, kicsit érthetetlen - a sima aszfalton gyalogolni. Hirtelen egy idegen világba kerültem. Különös és értelmetlen a száguldó autók sokasága, a villamoson tolakodó tömeg. A hazaérkezésünk estéjén a tévében - a Watergate-botrány körül - forgó film elképesztően távoli és valószerűtlen. Mezítláb járok a puha szőnyegen, a fürdőszobában folyatom a kezemre a langyos vizet a csapból, ... Mintha már átéltem volna ilyen dolgokat, mégis inkább úgy érzem magam, mint Tarzan a nagyvárosban.

    Pedig mindössze 10 napos volt albániai expedíciónk. Ebből két-két nap az oda- és a visszautazásra ment el, egy-egy a fennsíkra való fel- illetve lehurcolkodásra, egy teljes napot pedig az alaptáborban töltöttünk - mindössze három napig voltunk a HEGYen. Három nap távol Európától, három nap egy másik világban.

    Távol Európától? Hiszen Okol kocsmájában azonnal a Duna-TV adására forgatta az antennát a kocsmáros, amint beléptünk. Shkodrában minden kapható, ami mai: az Orbit-rágótól a dobozos sörön át a műholdvevőig. Nem is tudnak mit kezdeni a papír, műanyag, üveg és fém csomagolóanyagokkal: minden ott hever az utcán halmokban. Nem a szemét volt azonban az első albániai "élményünk". Montenegro régi/új nevű fővárosát (Podgoricát) elhagyva még alig csodálkoztunk rá a kiégett síkságon szálkőben(!) meanderező száraz patakmeder szurdokára, amikor egy nagy ívű kanyar után kitágult a látóhatár. Ameddig a párás levegő látni engedte: mocsár, mocsár, mocsár. (Ez a Shkodrai-tó - Liqeni i Shkodrës - ÉNy-i vége.) Néhány tehén szügyig a vízben állva élvezettel habzsolta a tavirózsát és a vízitököt - gondolom a gazda este otthon lefejtette róluk a pióca-fürtöket. A határátkelőig vezető utat övező bokorerdő főleg naspolyából állt. Az ágak roskadoztak a gyümölcstől (és a kabócáktól). Hani i Hoti, a hivatalos államhatár előtt pár száz méterrel a nemhivatalost értük el: a motorcsónakos csempészek montenegroi kikötőjét. A (Shkodrai-)tóparti vámosok egyáltalán nem törődtek az őket a tavon megkerülő csempészekkel, szigorúan vizsgálták az autókat, buszokat, gyalogosokat. A szeméthegyekkel itt, a határátkelőnél találkoztunk először, ahol még tömény bűz is járult hozzá. Miközben a vízumlapjaink ellenőrzésére vártunk, a forró buszból az égető mediterrán napsütésre menekültünk. Itt, az unaloműzésképpen jópofáskodó, kártyázásra, fényképezkedésre invitáló, csomagjainkat firtató, koldulásra és lopásra kész albán munkanélküli ifjúságot hessegettük, és bámultuk a párán átsejlő iszonyú kopárnak látszó hegyeket, úticélunkat.

    A Shkodráig tartó 34 km-es műút is élmény. Vasút, mely kettéágazik: a jobb oldali sínfél jobbra, a bal oldali balra tart egy idő után. Az egykori állomás rakodóhelye sem kihasználatlan azért: vályogvető technológiával beton-téglákat gyártanak itt. Az autószerelőt lehetetlen nem észrevenni: műhelye elé, az útra keresztbe fektetett egy komplett roncsot. De tevékenysége már messziről sejthető: kiégett autók vázaiból állnak a környéken a kerítések is. A leszerelt anyagokból új járgányokat raknak össze az út menti szerelőaknákon. Félúton Koplik városa már egy kis ízelítő Shkodrából. Sörösdobozokból és dinnyehéjból álló szeméthegyek, a hentesüzlet ajtajában lógó bárányon legyek miliárdja, mindenki árul valamit az út szélén a porban. Ócska, koszos, düledező, lemezekkel toldott-foldott oldalú/tetejű házak, biciklik, szamarak, lovak, kordélyok, vénséges-vén Mercedesek, igénytelen külsejű emberek és egy-két kisebb minaret a távolban (bár Észak-Albánia katolikus!). Hogy ki ne felejtsem: az út menti egyszemélyes, előregyártott beton-elemekből összerakott védelmi lőállásokból annyi van, hogy már szinte teljesen közönséges. Még - a csak gyalog megközelíthető - 1700-as hágót is őrizte egy.

    A shkodrai várat már messziről meglátjuk, aztán folytatódik Koplik látványa nagyban. Shkodra egy nyüzsgő szemétdomb (lehetne, ha nem tökéletesen sík vidéken feküdne). Ez már (80 ezres) nagyváros, hófehér mecsettel, és néhány modern - tiszta(!), légkondicionált(!) - üzlettel, étteremmel, de még állnak a proletár-naturalista partizán- és hős-szobrok, emlékművek. Az utcán minden kapható: dinnye, szőlő, barack, (a várost fantasztikusan szépnek mutató) képeslapok, ruha, cipő, hús és vasalózsinór, rágógumi és színes képesújság letépett első oldala. Pénzt váltunk az utcán (itt ez a szokás), majd némi kenyér beszerzése után meglátjuk a teherautót, amely minket hivatott a hegyekbe szállítani. Kicsit aggódunk a mérete miatt, de a szervezők megnyugtattak: felférünk. A bal hátsó gumi állapota azonban valóban aggasztó: félméteres darabon hiányzik a köpeny, és a belső is kilátszik egy helyen. Nincs mit izgulni, látjuk, van pótkerék is. Megnézzük. Van mit izgulni! Az is hasonló állapotú.

    Már Shkodrában is iszonyú messze voltunk Európától, és most Okolba készülünk, amely ebben az évtizedekig elzárt országban ma is minden évben elzáródik a külvilágtól. Okol falu egy É-D irányú völgy, a Shalës-(vagy Sesi-) folyó völgyének legészakibb települése. Fölötte egy 500 m-es sziklafalon szerpentinezik fel egy gyalogösvény a 2000-es fennsíkra, a folyócska pedig a meredek szirtek között folyó (ma már duzzasztott szintű) Drin-folyóba ömlik. Ott sem út, sem híd nem vezet tovább. A völgy csak nyáron közelíthető meg, a nyugati (jobb-parti) hegyláncon átvezető két kövesúton, az egyiken egy 1100-as, a másikon egy 1600-as hágón át. Télen (6-8 hónapon keresztül) ezek a hágók járhatatlanok. A völgyben több település van, bár alig különülnek el egymástól. Nem a házak sűrűsége nagy, hanem a ritkasága. A még a század első felében is mindennapos (ma már "csak" ritkán) működő vérbosszú miatt, a házak lőtávolságra vannak egymástól. A régebben épült házak (a kulla) ablaka és ajtaja előtt belövésgátló kőfal áll. A folyóvíz elterelésével mindenkinek saját patakja van, ezzel öntözi a kertjét, legelőjét. Az itt élőknek az év egyik felére önellátónak kell lennie.

    Kettő körül elindulunk Shkodrából az iszonyatosan megrakott teherautóval. Alul a hátizsákok, felül az emberek. A rázkódás miatt időnként fordul a sorrend. Az 1600-as hágó (qafa e Tërthorës) felé megyünk. Erre Koplikból visz az út, a Malsia e Madhe hegylánca mentén. Koplikot elhagyva reménytelenül sivár síkságon haladunk a hegyek felé. Itt már inkább állunk a platón (így kényelmesebb), a hátsó embereket lassan belepi a por. Látjuk Enver Hodzsa kőből kirakott hegyoldalnyi nevét, de senkit nem dob fel igazán. Termőföld helyett görgetett folyami kavicsba ültetik itt a kukoricát. A szebb példányok az 50 cm-t is elérik. ½4-kor (még a síkságon) durran az első defekt. Megállunk, leszállunk, a por térdig ér, az emelő összecsuklik a teherautó súlya alatt. Bunker itt is van (bárhol is van), a síkságba mélyedő száraz sziklaszurdok (=folyómeder) is. Egy szembe jövő autónak van használható hidraulikus emelője, hipp-hopp, bekerül a következő defektgyanús kerék. Rázkódunk tovább, most már a hegyek között. Egy kocsmánál (fogadó?, tanya?) megállunk. Van víz, de kiégett busz-roncs is, a hótt-üres bolton a felirat: SUPERMARKET. Már nem kellett sokáig menni a következő (a végső) defektig. ½7-kor beterít a robbanás pora, a terepjáró IFA megfeneklik. Nem baj, már nincs messze a hágó, majd ott alszunk - mondják a szervezők. Nem baj, felkapom iszonyú hátizsákom + iszonyú fotós/kajás/egyebes kishátizsákom + iszonyú barlangos begemet (Misi segít felállni) és elindulunk 7 körül. Pár száz méter után a levegőm elfogy, cuccot átrendezem, ismét indulás. Pár száz méter: pihenésképpen sziklafalnak támaszkodom. (Leülni nem szabad!) Még pár száz méter után energiám is, akaratom is elfogy. A zsákokat ledobom, majd a feltörő (szenteket szaporító) sóhajom után energia-kaja után nézek. Tejkrém - szuper, úgyis kifolyt (csak négy pólóm lett ragacsos). Megeszem, közben az utolsók is elhúznak mellettem (van aki sportszatyorral jött!). Itt kellene bivakolni - gondolom - ha nem (a valahol nagyon elöl levő) Matyinál lenne a sátrunk másik fele. Megnézem a mellettem levő karsztos berogyást (eltömődött zsombolyt?), majd lassan összepakolok és újabb variációt kitalálva (kis zsákok kézben) elindulok. Elhúz mellettem egy kis teherautó. Stoppolhattam volna - gondolom. Kétszáz méter után, amint éppen az előttem levő (bivak-)barlanggal szemezek, találkozom az értem visszajövő Imivel, Péterrel, Matyival. Így már hamar elérjük a hágót. Persze nem alszunk ott, mert a kis teherautó a hátizsákjaink nagy részét leszállította a faluba. Van akinek semmije sincs itt! Veszünk vizet. (Nem kell sok, csak arra az egy-két órára, amíg leérünk a faluba! - így a szervezők) A hegyek gyönyörűek a holdfényben, kár, hogy nincs idő fényképezni. Egy öreg pásztor is hiába hívott, száguldottunk lefelé. Eredmény: Misinek kétszer kiment a bokája, csak zsák nélkül bírt, úgyis csak nagyon lassan bicegni. Banán nem végzett fél munkát: Ő elsőre teljesen ki tudta törni. A rákövetkező egy héten át fél lábon ugrált az alaptáborban, és hallgatta, hogy milyen szép helyeken jártunk. Őt részben a hátán hozta Pacal, részben két ember között ugrált lefelé. Este 9-kor indultunk a hágóról, és ½3-ra értünk a faluba. És még ott vártak a hátizsákjaink! Legalábbis jó része. Az autó ugyanis lefelé ment a völgyben, a tábor pedig feljebb 1 km-nyire volt, a száraz patakmederben megközelíthetően. Görgetett folyami kavicsban éjszaka hátizsáko(ka)t cipelni nagy élmény. Málhát fel hát, irány a hegy, egy végső rohamra. (Kaland kellett! Megkaptátok!)

    Nem aludtunk sokáig. A ½8-ra sátort érő napfény melege mindenkit kiugrasztott. Érdekes módon nem voltunk álmosak, de nem nagyon igyekeztünk még a fennsíkra sem. A tábor a falu legfelső házának telkén volt, lépcsőzetesre feltöltött (egykor öntözött, most oldalra terelt vizű) birka-legelőn. A ház már nem állt, csak falainak egy része, a telek fölött pedig, 100 méternyire, 20-40 liter/perc hozamú forrás fakadt. Körülöttünk km-nyi karéjban 2000-2500 méteres gerincek, csúcsok meredeztek. D-felé az üde zöld völgyben szétszórt apró házak látszottak, a távolban további 2000-esek. A szemet leginkább a völgyet É-felől lezáró Harapit (2218) 4-600 méteres, csaknem teljesen függőleges fala vonzotta. Misi szerint a fal tövében nagy forrásbarlangok nyílnak. Ezek egyikét vettük célba első kirándulásként, a rövid bemutatkozó összejövetelt követően. Malacka rögtön csatlakozott barlangos programunkhoz, Imi, Péter és Matyi pedig egy gyors fennsíki körutat terveztek Kovács Attila (nem én, hanem az egyik szervező/túravezető, a továbbiakban Gekkó) vezetésével. (Gekkón kívül a többi túravezető (talán nem mindenkinek ismeretlen): Serfőző Zoltán (Keresztapa), Ollé Attila (Csureny), Zámbori Zoltán (Athos).)

    A forrásbarlanghoz elég könnyen járható, viszonylag jól kitaposott utat találtunk az erdőben - így nem kellett a tűző napon bukdácsolni a méternyi kerekded kövek között. E (most száraz) görgeteg alapján igen komoly (több m³/mp) hozama lehet tavasszal a forrásnak. A falusiak egyszerűen Spela-nak (Barlang-nak) nevezik. Annyit megtudtunk róla, hogy a végponti szifont próbálták már átúszni (valakik! olaszok?), sikertelenül. A napsütést teljesen nem tudtuk kikerülni, így nagyon kellemes volt a barlang alacsony (méternyi) száján kiáramló hűs levegő. A bejárati kis terem befelé lejtő kavicslejtőjén öltöztünk, a végén már kellemetlenül erős huzatban. A kavics a bentről vízeséssel érkező víz hirtelen megállása miatt rakódik itt le, pár cm-es szemcsemérettel. E dupla vízesés után egy nagyobb lépcsőn zuhog le az időszakos patak vize, ennek leküzdése is nehezebb. 4-5 m szintet kell itt felmászni, rövidlábúak számára kisebb problémával, de vittünk magunkkal kötelet. Innen 10-20 méternyire érhetünk egy kereszt alakú elágazáshoz. Balra találjuk az első szifontavat. Szemben tovább, ahonnan a huzat jön, egyre keskenyebb lesz az eddig kétméternyi kényelmes barlang-folyosó, magassága emelkedik, hasadékjellegűvé válik. Egy cseppkőkéreg alatt megcsillan a 2. szifon vize, felette (valószínűleg a leszűkülő szelvény miatt) igen megerősödik a huzat, és nehezen "járható", enyhén felfelé tartó hasadékba lehet bepréselődni. Fentről ismét látható lesz a víz, lefelé a járat tágul, vízbeesési szélességűvé. A huzat szinte elfújja a karbidlámpa lángját. (Nem is értem miért a 3. szifonban, miért nem itt keresték a barlangban a továbbjutást?) A szifon vize a hasadékban be nem látható távolságig folytatódik. Az elágazáshoz visszatérve, az eredeti haladási irány szerinti jobb oldali ág ismét ketté válik. A jobb oldali ág rövid, bár szép borsóköves mennyezetű emelkedő aljú járat után, agyagos/kavicsos törmelékkel fentről eltömődött. A második elágazásban balra folytatva az utat, hamarosan elérjük a Száraz-szifon vékony agyagréteggel bevont aljú, alacsony mennyezetű mélyedését, majd egy jobbkanyar után a tágas járat egyenletesen emelkedni kezd. A folyosó kb. 3 m átmérőjű cső, a talpán világosbarna (sárszínű) 1 m szélességű cseppkőlefolyás. Az oldalfal szivárgásaiból helyenként kiváló cseppkövek erősen erodáltak. A cseppkőlefolyás után szintessé váló járattalp végül néhány kanyar után lejteni kezd pár métert, de csak a 3. szifon taváig. A szifontó melletti erősebb csepegési helynél néhány (sajnos már megcsonkított) szebb cseppkő is látható. (A cseppkövek általában nem jellemzőek a barlangra.) A barlang összhossza (szóbeli közlés alapján) kb. 700 m lehet.

    Expedíciónkat valamikor tavasszal még 20 naposra terveztük. Ehhez helyi emberek (vezetők és serpák), élelem, víztartály, a felszíni és a barlangi térképezéshez szükséges eszközök, térképek, ... stb. kellettek volna, szállítójárművek Albániáig és Albániában (szamarak, öszvérek, teherautó) valamint mindezek megszerzéséhez, megszervezéséhez rengeteg energia és szabadidő. Mivel ez utóbbink hiányzott leginkább, ezért fogadtuk el a VILÁGJÁRÓ utazási iroda ajánlatát, amely éppen az általunk megcélzott térségbe szervezett bakancsos utakat. Ezzel az utazás/utaztatás szervezésének gondjaitól megszabadultunk, de a kötött idejű úton a pár napos tényleges hegyi tartózkodás csak puhatolózó, terepfelmérő túrákat tett lehetővé. Készültünk azért új barlangok feltárására is, de fő célunk a barlangfeltárás szempontjából perspektivikus területek felkutatása lett. Ehhez volt néhány eszközünk, bár az adott célhoz nem a legmegfelelőbbek. Először is a térkép: a felszín nagyon tagolt, ezért a 75.000-es léptékű (egykori Jugoszláv turista-)térképünk alig volt használható. Másodszor: az eredetileg katonai alkalmazásra szánt, ma a civil világban jelenleg csúcstechnikának számító műholdas helyzetmeghatározó rendszer (GPS - Global Position System) mikroszámítógéppel egybeépített hordozható/mindentudó kis szerkezetének 100 m-es mérési pontossága (ugyancsak a tagolt felszín miatt) csak tájékoztató adatokat szolgáltathat. (A 100 m-en belül még 10-20 barlang is lehet bizonyos helyeken!) Magasságadatai (csak legalább 4 - megfelelő helyzetű! - műhold vétele esetén ad ilyet,) teljesen megbízhatatlanok. Légnyomásmérésen alapuló magasságmérőnk megfelelő volt, rádió adó-vevőinket azonban fölöslegesen loptuk át a határon és cipeltük fel a fennsíkra. (A helyi (hegyi) emberek 2-3 km-t könnyedén átkiabáltak.) A térkép- és vázlatkészítéshez szánt mappákat, tollakat, fóliákat és papírokat az idő rövidsége miatt gyakorlatilag nem használtuk. A barlangokról készült vázlatok utólag, emlékezetből készültek, a barlangmélységek meghatározása becsléssel (a felhasznált kötélhosszak alapján) történt, de minden fontosabb objektum GPS-el mért adatát rögzítettük.

    Az úticélunk tehát nagyjából egyezett az utazási iroda által megcélzott területtel. A Radohines és a Jezerca (2694) csoport (az Észak-Albán-Alpok legmagasabb csúcsai) környéke korábbi montenegroi utam információi és Misi (aki már járt itt) véleménye szerint is megfelelő hely lehet új, nagy zsombolyok felfedezéséhez. Ezt támasztotta alá az MKBT 1996. március-áprilisi Műsorfüzetében megjelent rövid hír is: "Új mélységi rekord született az albán karsztvidékeken is: A Shpella Cilikokáve barlang, az Albán-Alpok Boga térségében található, s még 1993. májusában kezdték meg a feltárását, egyből -90 m-ig jutottak. A tavalyi évben a barlang mélysége elérte az 505 métert". Erről azonban sem itthon, sem ott nem sikerült többet megtudnunk.

    Amikor Imi, Péter és Matyi este visszatért az első felfedező útról, négy zsomboly (az 1., a 2., a 3. és a 4. (ez az Óriás-zsomboly)) és egy bivak-barlang pozíciója volt a GPS-ben letárolva. Bár ezeket nem maguk találták, hanem Gekkó mutatta meg nekik, de a szervezők csak az 1. sz. zsombolyban jártak eddig, egy gyors vázlat készítésének erejéig. Fontos információ volt, hogy az 1690 m-en levő hágóhoz 1½ óra alatt jutottak fel, és hogy a hágó melletti bivakban talán mind a tízen elférünk (de egy sátor egész biztosan elég).

    Másnap reggel 9-kor el is indultunk (könnyített!? felszereléssel) a fennsíkra. 3 óra alatt fel is értünk, egy "városnéző" magyar busz éppen ide kiránduló közönségével, a kerékdurrantó albán sofőrrel, egy (hatóság mivoltát Malackának bizonyítandó, ezért pisztollyal lövöldöző) albán rendőrrel, egy puskás katonaruhással, és néhány (nálunk jóval több eszű, mivel a málháját szamárral cipeltető) albánnal együtt. A hágón túl egy jókora horpadás alján két kis tavacska látszik, ebből időnként birkák isznak és benne tehenek fürdenek. A legmelegebb órákat a horpa peremén levő bivak árnyékában eltöltve, délután elindultunk vízért az ÉK-i irányban egy órányira levő pásztorszállás (a forrás) felé: Malacka, Pihe, Imi, Péter és én. Kicsit nézelődtünk: a távolról oly kopárnak látszó hegyek között sok kis üde rét van, de némi (birkának elegendő) fű bárhol akad. A hűvös klíma miatt nem túl nagyra növő zászpa és valami sárga virágú hasonló növény nő még itt, ez utóbbinak a gyökerét kiássák és szívgyógyszer alapanyagként Shkodrában eladják a helyiek. Az É-felé látható gerincről Imi megtudta tegnap, hogy az a Karanfili (2460). A Karanfili már Montenegroban van, én a Volusnicáról láttam két éve (lásd: MLBE Évkönyv '94.), de ha nem mondja, biztos nem ismertem volna fel erről az oldalról. A pásztorszálláshoz közeledve, a ház alatti horpa alján érdekes, kőből rakott vonalakat vettünk észre. Először a Nazca-fennsík rajzolataira gondoltunk, de az egyik ábra határozottan egy kiskapus focipályára emlékeztetett. (Később, amikor a pásztorok kihívtak egy meccsre, már biztosak lehettünk: az is. A másik rajzolat is valami labdajáték pályája lehet, de nem tudtuk megfejteni.) A szervezők lebeszéltek a helyiekkel való túlzott (?!) barátkozásról, azonban mire odaértünk, Malacka már megtöltött a forrásnál egy zsáknyi palackot vízzel, és megevett egy tálnyi (egyébként igen finom) tejpillét kenyérrel. Mi is beszálltunk, a palack töltésbe is és az evésbe is, és barátságunkat bizonyítandó megkínáltuk az ott tébláboló gyerekeket rágóval, cukorkával, a felnőtteket kisüveges pálinkával. Hirtelen megnőtt a népszerűségünk, és az első bátortalan "Fotó?" kérésünk után már ők álltak a gép elé: "Engem is, engem is!" Később kaptunk egy egész gomolyát is. Nekem ízlett, a többieknek viszont alig bírták legyűrni az adagjukat. Az egyik nő ellentmondást nem tűrően elkérte Imi szelepes bringás kulacsát, és többet ki sem adta a kezéből. Közben megjöttek a birkák is, helyet adtunk nekik a víznél. Muszáj volt, mert amíg felettünk toporogtak, kisebb kőlavinákat indítottak ránk. A forrás feletti hegyoldalban egyébként nagy barlangszájak tátongtak. De többet nem jöttünk ide. Találtunk közelebbi forrást. Ismét tanultunk valamit: a pálinkát fogfájás elleni gyógyszernek minősítették, nem azért, mert nem tudják mi a pálinka, hanem azért, mert nincs gyógyszerük. Még lent voltunk az alaptáborban, amikor odajött egy öregember feldagadt arccal, hogy van-e rá valami gyógyszerünk. Nem volt, és ez elég nagy baj volt neki, mert Shkodra gyalog négy nap, és a birkái miatt nem mehet. Aki jó akar lenni a pásztoroknál, orvosságot ajándékozzon. Ezt tapasztaltuk később a másik pásztorszálláson is. Ott Matyi és Norbi járt először másnap, és a köz érdekében jó képet kellett vágniuk az eredetileg igen finom és sűrű tejhez, ami sajnos ihatatlanul kozmás ízű volt. Valószínűleg sikerült a "jó kép", mert még kaptak elvitelre is két palackkal. (Igaz, ők is adtak pálinkát, amit ott is orvosságként fogadtak el!) A vizünk egyébként sohasem volt elég. Azt hiszem az életmódunkkal volt a baj, mert ha a hegyi pásztorok egész nap kibírják ivás nélkül, akkor nekünk miért kell állandóan levest, teát, rizst, tejet, kakaót főzni, vagy Plussszos vizet vedelni literszám. (Utolsó napra már egész jól lecsökkent a vízfogyasztásunk.)

    Az első fennsíki estén Pihe, Misi és Edit lementek az 1. sz. zsombolyba. Ez közvetlenül a hágónál van, és a VILÁGJÁRÓtól kapott tájékoztatóban erről szerepel egy vázlat kb. 30 m-ig. Nos, ők most bejárták a végpontig, ami kb. 40 m-nél van. Pihe és Misi bontott is egy félórát a törmelékben, sikertelenül. Találtak azonban egy elég fiatal (mármint hullának fiatal) emberi alsó álkapcsot. A délelőtt lövöldöző rendőr ekkortájt ment vissza a völgybe, és miután megtudta, hogy néhányan bent vannak a barlangban, ledobott néhány követ utánuk(!). (Ez valami szokás lehet itt, mert másnap az Óriás-zsombolyba a pásztorok akkora köveket dobáltak be, hogy alig bírták felemelni. Szerencsére akkor már senki sem volt odalent.)

    Másnap, az első teljes fennsíki napunkon (júl. 29.) Imi és Péter a Visers (2517) és a Reskulit (2498) csúcsok közötti hágón át, egy 1738-as magassági adattal jelzett fennsíki részre indult felderítő útra. A táv kb. 7 km, késő estére vagy másnapra várható visszatérésük. Ezalatt Pihe, Misi, Edit, Malacka és Gekkó a 2., a 3., és az Óriás-zsomboly bejárására indult, én a zsombolyok környékén néztem volna szét. Rövid gyaloglás után visszafordultam, egyrészt mert fájt az előző nap leégett lábam, másrészt, mert a felszíni túrára egyedül maradtam, és ez volt az, amitől a szervezők a leginkább intették a társaságot. Legalább megnéztem odalent a tavat. A sok benne fürdő tehén ellenére elég tiszta a vize, rengeteg gőte és béka él benne, meg csibor és más vízibogarak, de apró zöld halakat is láttam.

    Misiék sötétedésre értek vissza. Pihe kicsit csalódott, mert kicsik a barlangok, bár az Óriás-zsomboly annyiban rászolgált a nevére, hogy 60-as aknájával a legnagyobb volt a többi közt. Az aknafalra feltapadt firn miatt elég szép, és egy kicsit veszélyes is volt.

    Imiék ½10-kor (már sötétben) értek vissza. Csak a Stogutig (2264) jutottak (alig több mint félútig, 4-5 km). Fantasztikus karszt, hófoltok, csepegő hóhíd, beszakadások, zsombolyok - mesélték.

    Július 30-án elmegyünk megnézni, amit Imiék láttak. Iminek kicsit fájt a lába, de végül mégis eljött, és Misi maradt otthon Péterrel őrködni, vizet hozni. Sokat megyünk aznap, és egy szakaszon sokat felfelé, meredeken, egy hasadék szerű részen. A fenti - a Harapit mögötti - horpa: mint a sivatag. Kő, kő, kő, kő. Éget a nap, leülünk az egyik kis lapos csúcson. Egy pásztor is odajön ("Mirdíta - Jó napot" - bólintunk), lent legelnek a birkái (csak tudnám mit esznek itt), szertartásosan meglengeti a zakóját mind a négy égtáj felé, aztán ül le. Este tudtuk meg: nem szertartás volt, nem a birkáit terelte, hanem a viperákat ijesztgette! Kicsit meleg volt. Ha nincs hó, amiből frissítő, hűtő, szomj-oltó hógolyókat nem tudok gyúrni és magammal vinni, nem bírtam volna menni. Kaphattam egy enyhe napszúrást is, mert megfájdult a fejem. (Sapka vagy kendő a nap ellen, hószemüveg, ... bővül a "Kellett volna hozni" című listám. A leégett lábam már nem nagyon fájt, de meg volt duzzadva, nem ártott volna valamilyen vízhajtót bevenni.) Letelepszünk a Stogut Ny-i lábánál egy nagy hófolt mellett. DNy-ra, a Reskulit ÉNy-i falában egy legalább 100, de valószínűbb, hogy 200 m(!) magas hosszúkás száda látszik. A hófolt mellett maradunk mert itt van víz, és két barlangot akarunk itt megnézni. Eszünk, iszunk, majd Pihe és Norbi beöltözik az első bejáráshoz. Szálkőben indul, de pár méter után már hóban folytatódik - tapasztaljuk mi is később, amikor Matyival lemegyünk. A hólejtőn - egy száraz szálkő folyosó mellett elhaladva - kb. 15 m-nyire jutottunk le. Innen egy szűk bejáratú akna indul lefelé, de nem huzatol, szűk és a hólejtő rácsúszhat az akna szájára. Pihe lement kicsit de visszafordult pár méter után. A teremszerűre tágult zsombolyban szép jégképzőmények vannak. Kint a bejáratát kereszttel jelöltük és Firnes-zsombolynak neveztük el.

    A Stogut Ny-i oldalában magasan fent, egy hatalmas kőlefolyás fölött jókora kőfülke, előtte hófelhalmozódás látható. Amíg a barlangban voltunk, Malacka felmászott oda, de nem szintes barlangtermet talált (amire leginkább számítottunk), hanem egy hatalmas, felfelé haladó kürtőt. Mielőtt hazaindulunk, Pihe és Norbi lemegy a felső hófolt alatti kürtőcsoport legnagyobb tagjába. 40-es akna, a szomszéd aknákba átszakadt falakkal, az alján egy komplett kecskecsontvázzal. A koponyát felhozzák, a barlang egy kör jelet kap és a Kecskés-zsomboly nevet. Amíg Imi és Fúró lemegy kiszerelni, én kövületek után kutatok a csaknem sima, bár néhol szakadéknak is beillő karrbarázdákkal tagolt ÉNy-i lejtőn. Sok a kövület, megalodusok és egyebek, de nem igazán mutatós egyik sem a fotózáshoz. A völgyben kicsit lejjebb már fák nőnek és a távoli néhány ház körül bekerített kicsi zöld (valószínűleg öntözött) legelők látszanak. A kisebb mászásokkal is tarkított utat hazafelé 3 óra alatt tesszük meg. (Idefelé 4 óra volt! Óránként 1(!) km.)

    Már tudjuk hogyan kellett volna csinálnunk. Az biztos, hogy a hágó melletti bivak nem a legjobb hely a barlangkereséshez. Bár a mellette levő 2-300 m átmérőjű területen legalább 100 barlang van, de csak 5-10-15 m-es karrszakadékok, kőtörmelékkel vagy hóval eltömődve. Itt vízfolyás kizárt, a téli hó azonnal a mélybe olvad, és valószínűleg a Harapit alatti forrásbarlangokban bukkan elő. Szintes ág, meander 300 m mélységig nemigen várható, és a felszíni fantasztikus mértékű oldás miatt az egész terület össze van rogyva. Barlangot a Stogut, Reskulit, Visers, Radohines (2570), Fat (2543), Livadit (2496), Kuci (2438) csúcsok által körülhatárolt kb. 3x4 km-es területen érdemes keresni, néhány naponként továbbvonuló bivakolással.

    Másik módszer lehet a hegylábak időszakos forrásait felkeresni, különösen az erősen huzatolókat. Szintes barlangokban is elképzelhetők jelentősebb továbbjutások, itt a pásztorok által mesterségesen eltömött járatokat kell keresni. Ez utóbbihoz nagyobb nyelvismeret, és a hegyi emberekkel szorosabb kapcsolat kell. A hegyen kevésbé, a völgyben többen beszélnek idegen nyelveket (angolt).

    Július 31-ére a felhők megszaporodtak, a szél megerősödött, a környéket már megnéztük, a jó barlangos terület messze volt, ötleteink elfogytak, időnk ugyancsak, már csak egy teljes napunk maradt. Misivel úgy döntöttünk: lemegyünk, de mielőtt a táborba érnénk, elmegyünk a hágóról a Maja Popluks oldalában látható, hirtelen, mély, szakadék szerű szurdokkal kezdődő vízmosáshoz. A jelek nagy forrásbarlangra utaltak.

    El is indultunk lefelé Misivel, de előbb megvizsgáltuk a hágó D-i oldalán zsombolyszerűen beszakadt lyukat. Fentről ezt már korábban megkerestem, és megállapítottam, hogy az eltömődött zsomboly kőfülkéje 3-4 embernek kényelmes bivakot ad. Ezzel le is zártam a dolgot magamban, de most jött a meglepetés: a bivak alatt végre egy igazi barlang-kinézetű barlangot találtunk. A szálkő mennyezet félig befedi a 8-10 m átmérőjű aknát, amelybe kb. 30 m-ig lehet lelátni, de a ledobott kő meredek lejtőt sejtetve tovább gurul lefelé. A kínálkozó beszállási pontnál egy sziklaszöget láttunk beverve. A sziklaszög miatt vissza már nem mentünk kötélért (mivel eszerint már ismert az üreg), és bár a nevét sem tudjuk, de jó bizonyíték arra, hogy a legváratlanabb helyeken is találhatunk barlangot. A helye pontosan: a hágót őrző bunker alatt szintben 20-30 méterre, az út mellett, attól 6-8 m távolságban, a falu irányában.

    Amíg mi lefelé tartottunk, azalatt Edit, Péter és Pihe dacolva az egyre erősödő széllel és a fenyegetően kavargó felhőkkel, a nem-szokványos úton megmászták a Harapit csúcsát, és lefelé jövet több hatalmas beszakadást is megnéztek - kívülről.

    Lent, a forrásbarlangot keresve Misivel már igazi erdőben járunk. Egy idő után zsákjainkat elrejtjük, és a meder - néhol szobányi - kövei között kapaszkodunk felfelé. A szurdokban kiderül: barlang nincs, bár igaz, hogy a víz itt jelenik meg (persze tavasszal, most minden száraz), de nem forrásból, hanem a szomszéd völgyből egy kővályú vezeti át ide. Mindegy, ma is jót túráztunk, és még meg sem áztunk. Nem úgy, mint a többiek, akik ugyancsak levonultak a hegyről, amíg mi barlangot kerestünk.

    Délután még volt további esőzés is, az este aztán már úgy telik, mint eddig a többi táborozónak is. Szalonnasütés, sörözés, filmszakadás.

    Másnapra (az utolsó hegyi napunkra) vízesés(happy)-túrát választottunk levezetésképpen. Ragyogó napsütés és a csúcsok körül gomolygó hófehér felhők a díszlet mára - igazán meg vagyunk elégedve. Jó nagyot gyalogolunk az egyre szélesebb patak mentén lefelé a völgyben, bámulva az önálló kis gazdaságokat, a helybeliek pedig bámulva a sok bolond turistát. A nagy vízesést már messziről meglátjuk, de csak a völgy 25 m mélységű, 3-4 m széles szurdoka fölé épített hídon átmenve közelíthetjük meg. A vízesés, az alatta levő pásztorszállás, a hatalmas kövek között bujkáló patak olyan, mint a mesében. Az első nagyobb tavacskában megfürdök, a többiek kibírták egészen a vízesés alatti nagyobb tóig. A vízesés nem óriási, de szép, mellette a sziklafalon mocsári hízókák emésztik az apró bogarakat. Rövid fürdés, napozás után indulunk az okoli kocsmába. Egy másik (kisebb) vízesés is útba esik, a fürdést itt sem hagyjuk ki. Ez talán még kellemesebb mint a nagy volt. A kocsmában belülről is elázunk, csak mi vagyunk meg a kocsmáros, Duna-TV-t is nézünk, olimpiát is. Aztán le a hegyről - a kocsma talán a legmagasabban fekvő ház a faluban - fel a vízmosásban, és a táborban már készülhetünk is a holnapi indulásra. Este még megisszuk az ajándékba hozott, de megmaradt két kis (2 dl-es) pezsgőt, és reggel már majdnem az érkező teherautó zúgására ébredünk.

    A nap egyre erősebben süt, mi pedig egyre jobban összerázódunk a platón. A(z 1600-as) hágóra 1½ óra alatt értünk fel (lefelé, gyalog 5½ óra volt!). Itt a sofőrünk gyakorolja egy kicsit pisztolyos célbalövő tudományát, aztán már megyünk is. A SUPERMARKETnél pedig ebédel - amíg mi fövünk a platón. A síkságon már alig lehet elviselni a napsütést, ha a menetszél nem hűt. Shkodra határában megtaláljuk a buszunkat. A sofőreinket kicsit elcsábították (bizonyos halvacsorát ígérve) és közben benyomták az egyik busz hátsó ablakát. Nem sok mindent találtak: elvitték az egyik sofőr ruháját, Imi és Norbi tíz doboz sörét, a rendőr azonban, akinek bejelentették az esetet, ellopta a söfőr útlevelét.

    Még egy kicsit rohadunk Shkodrában a szieszta ideje alatt, bár láttunk némi részletet Toma, az öreg, magyarul beszélő albán házából, ittunk az előszobájában levő kerekes-kút jéghideg vizéből. A hűvös reményében beültünk egy misére a közeli templomba, és a délután ébredő város egyik kinyíló udvarában szép mediterrán kert selyem-akác fái alatt sétálhattunk, csodálva a ház belső csiszolt márványlépcsőit. A vár alatt fürödhetett aki akart a Shkodrai-tóból kifolyó Bunában, miközben a túlpart kőbányájában robbantottak néhányat. Eztán már csak a "városnéző" magyar buszt kellett megvárnunk, hogy együtt a határ felé indulva újabb 24 órára a buszba zárva várjuk a (haza)szállításunkat ...


© Kovacs Attila 1999.