Lengyelekkel Erdélyben
(Gyúró Lehel)
Májusban kereste fel Létrást egy lengyel barlangász csapat, amely krakkói, kielce-i és zakopanei barlangászokat tömörített. Akkor született meg a közös nyári túra ötlete Romániába, a Pádis-fennsíkra. A dolog egy része le is lett beszélve a lengyelekkel, így nyárára összeállt a 4-autónyi legénység.
Egész éjszakás vezetés után vettek fel engem Tiszaújvárosban. Ekkor Ritáék már jóval előttünk jártak a határ felé. A román határon szokás szerint jó hosszú sor találtunk, a várakozás közben összeállt a lengyel karaván. Irány Nagyvárad, piackeresés, pénzváltás, kajavásárlás. Az amúgy is alaposan zsúfolt kocsik ezek után valahogy még szűkebbek lettek. Bánffyhunyadon csatlakoztunk a már tűkön ülő Kováékhoz (Kova, Rita, Sári, Saddam, Tibi), és a sűrűsödő homályban vágtunk neki az egyre jobban romló állapotú útnak. Rita sportos stílusát (na meg a Skoda jóval magasabb alvázát) nem bírták követni a lengyelek, így egyre inkább lemaradtunk. Nagybátyámék vadászházát kerestük, amely Pádistól nem messze, a Doda Pilii faluban leledzik. Jó kis kör volt, a kipufogók szolidan csattogtak az út jellegű valamin, látszott, hogy a sofőröknek újdonság az ilyesmi. Végül valamikor este 11 felé estünk be a faluba.
Messze hangzó "Mai Vasile" hirdette a lokális kultúrális intézmény, azaz a kocsma lokációját. Kérdésünkre egy nagyon illuminált, de magyarul beszélő illető szerencsétlenkedte ki terepjáróját az udvarból, hogy aztán a házhoz vezessen minket. Nemsokára utolért minket a helyi erdész is, aki az idegenek hírére kerekedett fel a kocsmából. Utólag megállapítottuk, hogy alkoholtartalma sima felvételt garantált volna neki bármelyik detoxikálóba. Miután sikerült őt arról meggyőzni, hogy a szomszédja valóban létezik, és élő ember, gavallérrajttal hatalmas kavicszuhatag közepette gyorsított bele az első hajtűkanyarba. Állítólag hazaért.
![]() |
Másnap reggel (az autókat kímélendő) gyalog vágtunk neki a kb. 28 km-re levő pádisi menedékházhoz vezető útnak. Szép völgyben kanyargott fel az út, 5 órányi gyaloglás után két lengyellel az oldalamon érkeztünk fel a karsztmedence peremére. Gyönyörű kép tárult elénk, háttérben a Vigyázó (Vladeasa) hegytömbje burkolódzott felhőszoknyába, míg elöl a forrásokkal megtűzdelt rét gyepje húzódott kilométer hosszan. Bal kézre a Mócok-templomának sziklatömbje magasodott a környező fenyves fölé.
![]() |
| |
|
Hamarosan kiderült a késlekedés oka is: a lengyelek által hordozott "Tesco Gazdaságos Bor", valamint a joint által okozott heves gyomori aktivitás.
A menedékháznál vett fel minket az az autó, amelyik visszament a "sérültért", majd a táborhelyről visszajött értünk is. Az eső közben szolidan eleredt, de szerencsére nem volt kitartó. Végül is Glavojra érkeztünk, sátort vertünk. Kiderült, hogy a Román Barlangász Szövetség éppen 3-hetes oktatótáborát tartja idefenn, így napközben az összes valamire való méretű barlang foglalt ...
Másnap reggel ébresztő, a lángosos bácsika döngeti a sátortetőt. Gyorsan bevásároltam (érdemes, mert olcsó, kalóriadús és nagyon finom cuccokat árul az öreg). Reggeli után indultunk el a Csodavárba. Trutyis út, jó mély sár, Justyna rövidesen bemutatta az első dupla leszúrt fetrenbergert, amit még pár másik is követett. A 75 m-es barlangszáda mérete mindenkit lenyűgözött.
![]() |
Bementünk az első vízesésig, ott megtaláltuk az egyik lengyel derékövét egy pitonba befűzve. Továbbmentek. Én melléléptem, és lezúgtam a nyak fölé érő jeges vízbe, mondhatom üdítő élmény volt. Egy kissé idegesek voltunk, mert az erős sodrású rész nem volt messze, és ha a lengyelek oda bementek, akkor indulhatunk kiszedni az autógumi belsőket, mert onnan csak kötélen-csónakban tudnak kijönni. Szerencsére visszafordultak, és együtt ballagtunk ki a törmeléklejtőn a 3-as dolinába. Végigjártuk a szakadékdolinák szélét, és miközben mentünk vissza a táborba jött a hidegzuhany. Justyna mellém ballagott, majd közölte, hogy most már jöhetne valami barlang, mert ők nem turistázni jöttek ide ... Totális ledöbbenéssel bámultunk egymásra Saddamékkal. Ha ez nem volt barlang, akkor mi? Ebéd, majd egyeztettünk a föderációsokkal, este 9-re felszabadul az Iker-zsomboly. El is mentünk. Ekkor láttam először "lengyel stílusú" beszerelést: szép nagy fülek, zár nélküli karabinerek, lehetőleg úgy elhelyezve, hogy a karabinernyelvet valami szorgalmasan nyitogassa ... Szóval kész majré volt az egész. Utolsó előtti ember voltam, felaggattuk a cuccokat az első aknabéli nittre, mert kinn nem maradt senki sem. Impozánsak a fenyőtörzsek és a jég odalenn (augusztus eleje volt). Leérkezve egy szál Saddamot találtam, aki éppen házi kotyvasztású lélekmelegítővel kezelte magát, miközben a jéghideg patakban állt. A lengyelek a két választható irányba egyforma valószínűséggel tűntek el. Mocsok hideg volt. Lassan visszaszállingózott pár lengyel, gyors csoportfotó, majd ismét eltűntek. Vártunk egy sort, hátha sikerül összegyűjteni az egész csapatot, de semmi. Este 11 körül már nagyon fáztunk így kimásztunk a lukból, és a felszínen folytattuk a felszabadult fogcsattogtatást. Valamikor 12 körül szuszogás, majd az egyik lengyel lány tűnt fel. Félórányi küszködés árán sikerült megkerülnie a hatalmas csomaghegyet, és letelepedett az időközben begyújtott tábortűz mellé.
![]() |
![]() |
![]() |
A szurdokvölgy alja gyönyörű.
Visszaúton végigmásztuk a Flóra-rét mezejét egészen fel a Galbina-szirtig, útbaejtve az Eszkimó-jégbarlangot is.
Majd irány vissza Glavojra, ahova este fél 10-kor érkeztünk meg a Shit Forest-en át. Ez az erdő azért nyerte el ezt a nevet, mert a Glavojon kempingező kb. 500-1000 ember oda jár kis- és nagydolgát elvégezni. Az erdő gyakorlatilag egy "aknamező", amelyben hihetetlen méretű szamócák és szedrek nőnek. Valamilyen okból senki sem szedi le és eszi őket, mert kétségtelen, hogy a két kupac között virító szamóca erős kétségeket ébreszt az ember fiában, legalábbis, ami a fogyaszthatóságot illeti.
Másnap döglődéses nap volt. A lengyel csapat egy része kikészült az előző napi alkoholfogyasztástól, Saddaméknak meg elegük lett a lengyelekből. A kis csapat három részre oszlott. Kováék továbbmentek mócföldre, Saddamék a föderációs táborba, a lengyelek meg vagy ténferegtek, vagy eltűntek. Este én is átballagtam a föderációs táborba. Ott éppen menteni indultak, mert az egyik gyakorlatozó csapat már fél órával átlépte a visszaérkezés időpontját. Mikor már minden kész volt, akkor érkezett meg az előőrsük, hogy szóljanak, késni fognak, mert egy lengyel különítmény rászerelt vagy rámászott a kötelükre a Porcikában ... No comment.
Másnap hazaindultunk, és bár sok mindent nem láttam, amit szerettem volna megnézni, nem bántam. Kedvesek a lengyelek, de kissé életveszélyesen élnek.