Mentés a Szepesiből
    (Kovács Attila)

    A szeptember 28-ra szervezett István-lápa-túra kapcsán, az egyik gyűlésen kérdeztük Mogyitól (Mogyorósi József, aki tervezte, hogy eljön Lápára), hogy járt-e már a Szepesiben. Még nem. - felelte, ezért Galán Misi szervezett oda egy edzőtúrát. Csütörtökön (szept. 19-én) kért engem, hogy menjek el vele, illetve segíteni a kezdőknek. Vasárnap (szept. 22-én) reggel bejöttek értem Lillafüredre, Létráson átöltöztünk, és 10.45-kor heten elindultunk lefelé a barlangba. Elöl ment Misi, aztán a kisebbik lánya Emese, utána a nagyobbik, Edit, aztán én, majd Mogyi, a testvére Anikó és a sort Balla Béla zárta. Lassan (tervezetten lassan) haladtunk. Misi segítette Emesét, én igyekeztem az előttem haladó Edit, és a mögöttem haladó Mogyi útját "egyengetni", de nekem is elkelt pár információ (pl. a Mesebeli-kürtő fölötti kis létra eléréséhez). Régen (a búvármerüléskor) jártam utoljára a Szepiben.
    Mogyi párszor megjegyezte mögöttem, hogy "Hogy fogok én itt visszajönni?", de emlékszem a saját első Szepi-túrámra, nekem is folyton ez járt a fejemben - aztán csak kijöttem valahogy végül. Emiatt nem is vettük egészen komolyan. Kb. két óra alatt értünk le a Három aranyásó-terembe, probléma nélkül. A Keleti-ág bejárását terveztük, egy óra alatt értünk el a Tóhoz. Visszafelé valamivel gyorsabban haladtunk. Mogyinak a becseppkövesedett folyosószakaszon a felmászás csak kis segítséggel sikerült, eközben eléggé elfáradt. A Három aranyásó-teremben megálltunk karbidolni, és megettük Misi szőlőcukorját. Mogyi nem sokat evett, azzal, hogy rossz ízű, nem szereti, és különben sincs rá hatással, csak megzavarja a gyomrát.
    14.45-kor indultunk el kifelé, fordított sorrendben: elöl Béla, aztán Mogyi, én, Anikó, Edit, Emese, Misi. Az Óriáslépcsőt követő két létráig nem is volt probléma, azonban ezután, a Rom-terem előtti létrát megelőző, sima és sáros falú, csúszós, függőleges szakaszon, ahol egy füles kötél is van betéve, Béla betette a Misi által hozott pár méteres kötelet, poignée-t, lépőszárat, a felmászás megkönnyítésére. Én Mogyit alulról segítettem, de csak többszöri nekirugaszkodás és pihenés után, iszonyú erőfeszítések közepette sikerült neki feljutnia a létráig. Egyébként is fáradt volt, de itt szinte teljesen kimerült, bár a Rom-teremben ez még nem látszott egyértelműen. Panaszkodott fáradtságra, de gondoltuk: kicsit vontatottabban, mint terveztük, de lassan kiérünk. A Rom-terem létráját azonban egy többlépcsős, közel függőleges, viszonylag szűk, kevés fogást/lépést kínáló szakasz követi (Bordaköszörülő), amelynek felső harmadában Mogyi egy kisebb fellépés után teljesen letargikus állapotba került, igen erős fáradtságról panaszkodott, láb és kézremegését emlegette, gyomorrontáshoz hasonlóan émelygett a gyomra, amiért a szőlőcukrot okolta. Pár másodperces eszméletvesztésről is beszámolt, hányingere pedig csaknem hányásig fokozódott - illetve hányt (volna) is, de (szerencsére) semmi nem jött a gyomrából.
    Megpróbáltuk rövid pihenés után rávenni a felette álló (kétségtelenül az eddigi legszűkebb) szakasz leküzdésére, de a segítséggel végzett pár próbálkozás sem járt eredménnyel és még jobban kimerítette. Már semmi erőt nem bírt kifejteni sem a lábaival, sem a kezeivel. Ahhoz túl súlyos és termetes volt, hogy - akár ketten is - felülről kiemeljük. Erre hely sem lett volna elég. Mögöttünk közben felfelé tartottak és feltömörültek a többiek, elzárva ezzel a szűk járatban a huzatot, ami a friss levegőt eddig biztosította. A helyzet egyre kellemetlenebbé vált. Elvileg megpróbálhattuk volna Misivel ketten felsegíteni alulról, de ehhez sem volt elég hely a járatban. Mogyit megkerülve felmentem Bélához megbeszélni a helyzetet. Legszívesebben Bélát küldtem volna ki segítséget (egy kötelet, egy beülőt) hozni, mert ő volt a leggyorsabb köztünk, de a létrási házban nem volt kötél, csak otthon nálunk Lillafüreden, de ha lett volna is, a házkulcs is Misi kocsijában volt, tehát meg kellett volna várnia, amíg Misi a sor végéről felér hozzánk. Bár Mogyi a legkritikusabb ponton volt, ha áthozzuk, utána nem lett volna hasonlóan nehéz szakasz, azonban még akadt volna kifelé olyan pont, ami - fáradtsággal súlyosbítva - veszélyes, vagy igen nehezen megoldható lett volna (pl. a Húszas-akna létrája, a Húszas kiszállása, a bejárati létracsoport szűkületei - főleg az egykori ajtó helye). Ezért a szokásos eljárás szerinti éles riasztás volt az indokolt és a legcélravezetőbb megoldás. Misire mindenképpen szükség volt, mert a kocsiban volt a telefonja is, és ő tudott volna a kocsival gyorsan olyan helyre menni, ahol van térerő a telefonáláshoz, segítséget hívni. Emiatt neki kellett volna elsőként kimenni, közben pedig valakinek kikísérni a lányokat a barlangból (mert mindenki elkezdett fázni, megéheztünk, fogyott a karbidunk), valakinek pedig Mogyival kellett maradni. De Misi maga szerette volna Emesét kísérni kifelé az aknarendszerben, ezért Béla maradt Mogyival, én mentem előre, utánam jött Anikó, majd Edit, végül Emese és Misi zárta sort. Mogyit és Bélát kb. 17.00-17.15 között hagyhattuk ott.