Hirlatz túra
    (Csomós János)

Ausztria, 2003. február 23.

Ma korán kell kelni. Indulni kell a barlanghoz, mert még szerény számítás szerint is legalább másfél óra az út odáig. Sajnos mielőtt megszólalhatott volna az ébresztő, arra keltem, hogy valakik mászkálnak körülöttem. Kb. hajnali 5 volt, és ez egy kicsit rosszul esett, mert szinte még vésőgéppel kellett kinyitni összenőtt szemeimet. Amikor végre kiláttam a két lyukon, láttam, hogy megérkezett Lacika meg 3 Myotis-os srác (Laca, T.J., Kakukk) és Ica (Gubacs). Amíg boot-olok és a szokásos reggeli kávé közben elszívom a reggeli cigimet, lassanként mindenki felébred, bár valamennyiükön meglátszanak a korai kelés semmivel sem összehasonlítható jelei. Elég vontatottan megy a készülődés. Időközben megérkezik Görög, Attila és Erika (Denevér Bkcs.) a Transpival. Lassanként kialakul az a csapat, aki jön a barlangba (13 fő), és őket kell elosztani 3 kocsiba.

    Elindulunk Görög vezetésével, Halstatt felé. Lacika autója nem bírja követni, ezért mi is lemaradunk a felvezető kocsitól. Emiatt Kelet Salzburgnál átvesszük a vezetést. Kb. egy óra múlva érünk oda, és keressük a többieket a megbeszélt helyen, de nincsenek sehol. Úgy döntünk, hogy felmegyünk a barlang közelébe. Miután odaérünk nem is kell sokat várni és meg is jelenik a túravezetőnk Ulrich, a Transpi és a müncheni barlangász barátom Markus, a barátnőjével. A kölcsönös üdvözlések után megbeszéljük ki hova megy, mit csinál és már készülődünk is. Egy kicsit közben változik a felállás, mert Ulrich átadja a túravezetői posztot Markusnak, és azt kéri hogy 3 ember menjen vele, mert akkor tud merülni egy eddig ismeretlen szifonban. Hárman (Görög, Atlasz és Kornél) bevállalják, hogy viszik a cuccát.

    Miután mindenki elkészül, indulunk is a barlangba, mert piszok hideg van és majd' megfagyunk. Naivan megkérdezzük, hogy hol is van pontosan ez a barlang. Erre a kérdésre a tőlük megszokott módon csak felmutatnak a felénk magasodó hegy nagyon meredeken emelkedő tetejénél kezdődő sziklafal alsó felében nyíló aprócska lyukra. Teljesen letaglózott a tudat, hogy oda még fel kell másznunk. Nem volt éppen sok kedvünk hozzá, de csak mentünk és mentünk felfelé a combközépig érő hóban, és a túrabotjaink is sokszor eltűntek egy-egy köves szakaszon. Kb. 1 óra alatt tettük meg a szerintük fél órás utat. Én teljesen kész voltam, mire felértünk. Sajnos a legrosszabb csak most jött, ami nem volt más, mint egy 75 fokos firnes lejtő tetején való átharántolás, majd utána sovány malacvágtában fel egy jeges létrán. Ez rendesen megfogta a csapatot. Lassacskán mindenki beküzdötte magát a bejáratig.

    Elindultunk befelé. A merülő csapat előrehúzott, utána lassacskán mi is elindultunk. Markus azt mondja, hogy a barlang első 500 méterén egy patakkal szemben kell majd felfelé haladnunk. A következő teremben meg is jelenik a patak, de nem folyik, hanem jéggé fagyva gyönyörű formákat alkotva kék és fehér színben pompázik. Mindannyian ámulva-bámulva botladozunk a megfagyott patakon. Minden terem új szépséget rejt. Markus is azt mondja, hogy még ő sem látta soha ilyennek ezt a barlangot. Soha nem gondoltam volna, hogy barlangban is van ilyen. Sajnos ennek az a hátulütője, hogy idebent is legalább annyira repkednek a mínuszok, mint a külszínen. Markus szerint nemsokára elérünk a fosszilis felső járatba, ami átjáró a régi ághoz, és ott már érezhetően melegebb lesz. Nemsokára tényleg, egy létrán való felmászás után eltűnik a patak és egy-két térdelős járaton, hatalmas termeken és létrákon keresztül haladunk a régi ág felé, ahová egy dupla létra vezet le. Miután mindannyian leérünk a hatalmas folyosóba, együtt haladunk tovább. A méretek vetekszenek a Baradláéval, csak a cseppköveket lopta el valaki, mert egy darab sincs. Hatalmas ősi patakmederben haladunk, ahol lehullott háznyi kőtömbökön mászkálunk le és föl. Nem győzünk betelni a látvánnyal. Persze elriasztásként látszik, hogy milyen magas szokott lenni a vízállás. A szintet jelző áradmányok vonala legalább 4 méterrel a fejünk fölött van. Tehát elég nagy bajban lennénk, ha jönne egy hirtelen hóolvadás. Nemsokára elérjük a bivakot, ahol eszegetünk egy kicsit és karbidolunk. Ezután, úgy döntünk, hogy elmegyünk abba a Canyon nevezetű meanderbe, ahová a búvár csapat ment. Elég különös ez az Ulrich, mert biztosító búvár nélkül merül, és ahogy mondta ők így szokták. Mi ezt nagyon furcsálljuk és ennek hangot is adunk, reakcióként értetlen képet vágnak: nem tudják miért zavar minket, hogy ők hogyan csinálják. Ez a meander nagyon jól néz ki, de elég furcsán csúsznak a falak. Kb. olyan, mintha egy náthás ember végigköpködte volna. Haladunk szépen befelé, elég jó ütemben. Egy eléggé kitekert kanyarban való átmászás során a térdem feladja a szolgálatot és megroppan. Hirtelen érzett fájdalmamnak hangot adva közelítek a leeséshez, de szerencsére van egy jó fogás, ami visszatart a sziklával való mélyreható találkozástól. Miután szépen lassan sikerül egy kőpengéig eljutnom, leülök és érzem ahogy a térdem irgalmatlanul, lüktetve fáj. Copfos siet a segítségemre, de sajna ezen csak a kinti gyógyszerek és kötszerek segíthetnének igazán, de valahogyan odáig még el kell jutni. A csapat úgy dönt, hogy visszafordulunk. Ez a sérülés volt az utolsó csepp a pohárban, mert mindenki fején erősen villog a "Low Power" felirat, csak senki nem akart szólni.

    Fél lábbal nem túl jó mászni ebben a meanderben, mert persze nem lehet közvetlenül a pataknál haladni, csak kb. 5 méter magasan, mert ott alkalmas erre a falak távolsága. Markus megkérte a zseton baby-ket (Kakukk, Laca, T.J.) hogy segítsenek nekem a mászásban, nehogy még nagyobb baj legyen. Szerencsére megy egyedül is. Elég gyorsan visszaértünk a bivakhoz, ahol újra karbidolás és a maradék elemózsia elfogyasztása következett. Közben megpróbáltam befáslizni a térdem, de már későn, mert feldagadt és egyre jobban fájt. A csapat egyhangúlag a kiút mellett döntött. Nagyon jókedvű a társaság. Most már lassabban haladunk, többet nézelődünk, bohóckodunk. Egymást húzgáljuk a szűkületben, agyaggalacsinokkal dobálózunk. Bár észrevehető a fáradtság, de nem igyekszünk nem foglalkozni vele. Ahogy közelítünk a bejárathoz egyre inkább ráfagy a szó a torkunkra, és az orrunkon is érezhető a mínuszok hatása. Lassacskán elérjük a bejárati szakaszt, ahol a plusz polárokat hagytuk. Gyorsan felvesszük ezeket is, és irány kifelé. Szépen libasorban haladunk kifelé és végig a hólejtőn. Nem részletezem azt a pokoljárást, amit átéltünk ebben a rémes hegyoldalban. Jégcsákány és hágóvas nélkül egy kicsit kamikaze-küldetés jellege volt. Amolyan: "Jól figyeljetek, csak egyszer mutatom meg!" Ezt még az is tetőzte, hogy akik az elején haladtak, leszakították az összes használható támasztékot egy-egy meredekebb helyen.

    Lent a parkolóban egy pillanat alatt megfagyott minden. Alig bírtunk vacogva átöltözni. Utána a bag-ek alján megbúvó utolsó morzsákat is felkutattuk, mert kopogott a szemünk az éhségtől. Gyors búcsúzkodást követően elindultunk a Lampo-házhoz két kocsival. Az hozzá tartozik a történethez, hogy három kocsival jöttünk reggel, három sofőrrel. Ebből viszont kettő még bent volt a búvárral, ezért két választásunk maradt: vagy megvárjuk a másik csapatot és addigra kockára fagyunk, és éhen döglünk; vagy elvisszük valamelyik kocsit.

    Végül egyhangúlag úgy döntünk, hogy elvisszük Kornél kocsiját, és akkor Lacika kocsijával együtt éppen haza tudunk menni tízen. Rövid eszmecsere után kiderült, hogy nekem kell vezetnem Kornél kocsiját. Lacika kérésére nem mentem gyorsan, hogy tudjon követni. Legalább ébren tartott, hogy mindig őt kellett figyelnem, jön-e utánam. Lassan jött, mindig be kellett várni és már majd' megvakultam a rám villogó kocsiktól, mert nem értik miért megyek az autópályán is csak hetvennel. Szépen, lassan mindenki elalszik a hátsó ülésen, és mellettem Ica is már elég hosszúkat pislog. Szegényt én kértem meg, hogy próbáljon meg fennmaradni, amíg hazaérünk. Elég lassan haladunk Lacika miatt. Nem akarnak fogyni a kilométerek, csak a benzin. Nagyon vontatott és hosszú az út. Alig bírok ébren maradni, állandóan leragad a szemem. Kb. 2 és fél óra után végre hazaérünk. Mindannyian megkönnyebbülünk. Gyorsan kipakoljuk a kocsikat, hogy ne fagyjanak meg a cuccok és egy pillanat alatt aludni térünk. Senkit sem kell ringatni. Mindenki nagyon kimerült, de mégis boldog. Egy nagyszerű barlangban, egy nagyon jó csapat kovácsolódott össze majdnem idegen emberekből.


A barlang jellemző méretei, 2001-es adatok alapján: hossza 86,6 km, mélysége 1009 m. A térképét és jellegzetes fotóit tartalmazó 1,1 MB-os gif-képet a http://step.iapg.verm.tu-muenchen.de/users/meyer/Hirlatz.html címen lehet megtekinteni.
(A szerk. megj.)