Izland
    (dr. Riskó Ágnes)

2004. szeptember 30. - október 4.

Régi vágyaim egyike Izland, és most valóra vált. Viszonylag kedvezményes áron jutottam ki a Barakával. Úgy indultam neki egyedül, hogy egyetlen leendő útitársamat sem ismertem. Indulás előtti nap felhívtam a Barakát, hogy megtudjam, ki lesz a túravezetőm. Igen megörültem, amikor másodiknak Jimmyt nevezték meg. Első Barakás utamon, mely Szicíliába vezetett a vulkántúrára, ő volt a túravezetőm, és azóta is tart a barátság vele is és a feleségével is. Így mégsem kellett teljesen egyedül nekivágnom az útnak.
    A repülőtérre másik vezetőnk késve érkezett, így én segédkeztem Jimmynek az indulásnál. Ettől kezdve sokan hozzám fordultak a kéréseikkel, mert azt hitték, én is túravezető vagyok.
    Repülőnk pár órás késéssel indult, így sajnos kaptunk egy ingyen ebédet. Azért sajnos, mert sokunknak gyomorrontása lett a hústól. Szerencsére felszerelkezem némi széntablettával is, így leküzdöttük az első akadályt.
    Kb. négy órai repülés után érkeztünk Izland nemzetközi repülőterére, Keflavíkba. Innen autóbusszal a fővárosba, Reykjavíkba indultunk, ahol az izlandi lakosság kétharmada, kb. 180.000 ember él.
    Sétánkat a kikötőben, a bálnavadász hajók között kezdtük, majd megnéztük a bazaltorgonákat utánzó Hallgrims templomot. A templom előtti téren jópofa szobrok ültek a padokon, ill. ácsorogtak a tér közepén.
    A Perlan víztározó épületében a történelmi panoptikumba éppen csak bekukucskáltunk, mert zárás előtt 2 perccel érkeztünk. Szállásunk a szokottnál sokkal elegánsabb volt, a Duna Hotelban kaptunk 2-3 ágyas szobákat.
    Másnap a Thingvellír Nemzeti Parkba látogattunk. Itt ült össze először az ország parlamentje, az Althingi 930-ban. Megnéztük azt a törésvonalat is, mely az Atlanti-hátság része és egyedül Izlandon látható a Föld felszínén. (Az Atlanti-hátság osztja ketté az Atlanti-óceánt és ennek mentén távolodik Európa Amerikától. A hátság átlagos mélysége 2.000-4.000 méter, de itt a Föld felszínén találjuk, nem pedig az óceán fenekén.)
    Mivel Jimmy civilben földrajztanár, így bőséges és érdekes túravezetésben volt részünk. A csoport elején Gergő haladt, mi pedig Jimmyvel hátul: egyrészt, hogy bevárjuk a lemaradókat, másrészt pedig, hogy fotózzunk.
    Következő célunk a 60 méter magas Skógafoss vízesés volt, és a mellette lévő skanzen a múzeumával. Egy aranyos öreg bácsi vezetett minket körbe, és még játszott is nekünk az orgonán.
    Ezután egy rövid gleccsertúra következett, majd egy gyönyörű tengeri sziklakapu. Itt Izlandon alapvetően megváltoztak a szélről alkotott elképzeléseim, és sajnáltam, hogy nincs ólomövem. Mindenesetre némi kőzetet összeszedtem, bár nemcsak nehezéknek ...
    És a napnak még mindig nem volt vége, elindultunk a Felföld irányában. Kicsit gyanakodni kezdtem, amikor átszálltunk egy terepjáró buszba. Először csak átfolyt a patak néhányszor az úton, aztán folyó lett belőle, és mi már nemcsak keresztben, hanem hosszában is közlekedtünk benne. Kopasz sofőrünk értette a dolgát. Így értünk el Pórsmörkbe, egy menedékházba, ahol két éjszakát is aludtunk három gleccser között.
    Másnapra három gyalogtúra jutott, az első a Stakkholtsgja kanyonba. Számolatlanul keltünk át ugra-bugrálva a patakon, majd egy vízesés állta utunkat.
    Visszafele találtunk egy kis vulkanikus barlangot, ahova végül is hárman keltünk át a gyors sodrású folyócskán.
    Délután a Krossá folyón keltünk át, és az Istenek Földjére érkeztünk, mely különleges lávaformációiról kapta a nevét.
    Estére pedig a menedékház melletti 458 méter magas Valahnúkur hegy csúcsára másztunk föl. Csodálatos panoráma fogadott minket: körülöttünk gleccserek és patakok-folyók szabdalta völgyek és mindenütt vulkanikus sziklák ...
    Másnap reggel elhagytuk ezt a mesevilágot és egy gleccserlagúna érintésével a Seljalaus vízeséshez kanyarodtunk, melynek zuhataga gyalog teljesen körbejárható. Ezután egy rekonstruált vikingtanya következett, melyet 1104-ben a Hekla vulkán kitörésekor hamuval temetett be.
    Az időjárás az Izlandon szokásos: egyik percben szemetelő eső, a másik percben napsütés és persze az elmaradhatatlan szél.
    A változatosság kedvéért egy újabb vízesés következett, a bazaltorgonákkal körbeölelt Hjalparfoss.
    Majd Izland leglátványosabb zuhataga következett, az Aranyvízesés gyönyörű szivárványával.
    Ezután megsimogathattuk a híres izlandi lovakat az út mellett. Amikor buszunk megállt, azonnal hozzánk szaladtak, és tűrték, hogy fotózzuk és simogassuk őket. Bundájuk olyan tömött és selymes, mint a mi macskáinké télen.
    Ezután következett Izland leghíresebb látnivalója, a "Gejzír". A Föld összes gejzíre az izlandi Geysirről kapta a nevét. Sajnos, ma már csak igen ritkán tör ki. Szerencsére nem messze tőle a Strokkur kb. 10-15 percenként kitör, így a fotósok nem maradtak téma nélkül.
    Utolsó éjszakánkon a Természet kegyes volt hozzánk és igazi sarki fényt mutatott nekünk.
    És sajnos eljött utolsó izlandi napunk is. Kora reggel indultunk, és egy gyönyörű lávamezőn haladtunk át, melyet olyan vastag zuzmó és moha borított, hogy jobb fekvés esett rajta, mint bármelyik ágyon ...
    Némi fotózás és egy kis lávabarlang felfedezése után következett utunk utolsó fénypontja, a Kék Lagúna: a lávamező közepén egy hatalmas természetes forróvizes tó, fehér gyógyiszappal.
    Itt búcsúztunk el Izlandtól, és siettünk a repülőtérre, mert várt ránk a budapesti gép.