Lamprechtsofen

2004. február 13-18.

Miskolc - Weissbach bei Lofer - Miskolc

Mint a szervezési listából kiderül, jó sokan megyünk az idén a Lampóba. Nincs elég kocsi. Ráadásul egy-két ember visszamondta az utat, főleg a jogosítvánnyal rendelkezők. Utolsó kétségbeesésünkből Szifon húz ki minket, aki megkapja a szülői áldást a régi családi mikrobuszukra, amivel elmehetünk. Papírilag rendben van, kicsit át kell nézni indulás előtt, és máris meg van oldva 9 ember kijutása. Nem lesz egy luxusút, de hát nem is az a lényeg.

    Az utolsó pillanatban visszamondja még néhány ember az utat. Így már meg lehetne oldani személyautókkal is, de senkinek sincs kedve indulás előtt 12 órával variálni. Maradunk az eredeti tervnél, és még örülünk is, hogy 9 helyett csak heten leszünk a kisbuszban. Legalább lesz hely.

    A kitűzött indulási idő péntek este 8 óra.

Péntek-szombat

    Hatra érünk Szifonhoz Juhász Bélával, hogy felvegyük az útra előkészített mikrobuszt. Olajcsere, kipufogócsere, minden egyéb napokkal előbb lerendezve. Becuccolunk a buszba, papírok előkészítve, aláírva, matricák felragasztva; indulás tankolni, majd felvenni Attilát Lillán.

    Egyes számú meglepetés: nincs meg az egyes. Mármint a sebesség. A sebváltóval vívott hosszabb-rövidebb küzdelem után Béla megleli a kettest. Abból indít. Hamarosan meglesz a négyes is, de a hármas fokozat valahol eltűnt a süllyesztőben. Sebaj, ezzel a két sebességgel el lehet jutni a benzinkútig. Ott újabb probléma üti fel csúnya fejét: a rükverc sem ad életjelt magáról.

    Kisebb-nagyobb dudálások után, amiben részünk van, sikerül kijutnunk a főútra karambol nélkül. Irány Lillafüred!

    A Szikla előtt Matyi parkol. Kisebb tanakodás: ne menjünk-e inkább mégis Létrásra. Maradunk a Lampónál.

    Attila is becuccol. Klári megkér minket, hogy vigyázzunk élete párjára. Béla megnyugtatja, hogy ez a kocsitól függ. Klári rögtön "megnyugszik". Szerintem egy heti álmatlanság várja.

    Elindulunk a Búza tér felé felvenni Bubót, Zolit és Katát. Miután mindenki becuccol, befut Mici, aki Zolinak hozza a vadiúj kabátját, ami kicsinek bizonyul (Bélára pont jó!). Nem hozta azonban Kata bagjét, amiben a barlangos motyó van. Kis csúszás, amíg kiszalad Diósgyőrbe a cuccért. ¾ 9-kor hagyjuk el Miskolcot.

    Az autópályán kiderül, hogy a busz végsebessége 90 km/óra. De ez csak olyan pedál-lábtartásban érhető el, ami a sofőr számára kényelmetlennek bizonyul hosszú távon. Tehát 80-nal robogunk Pest felé. A lágymányosi-híd kapcsán nekünk is sikerül kavarnunk egy baromi nagyot, ami után diadalmasan konstatáljuk, hogy végre az M7-en vagyunk. Csak Velencénél ébredünk rá, hogy mi nem a Balatonra indultunk. Na, vissza valami falusi utakon az M1-re. Közben befut a hóvihar, aminek érkezésére Fegyi órákkal korábban felhívta a figyelmünket telefonon. Végighaladunk Magyarország leghosszabb faluján, és végre elérjük az M1-et. Hátul a kocsiban mindenki alszik, csak az orruk látszik ki a sapka-sál-dzseki-hálózsák-pluszműnyúl halomból. Hiába megy a fűtés, mindhárom ajtó résein bőszen fütyül be a szél. Igen jeges nótája van. Aki teheti, közelebb bújik a többi fagyhalotthoz. Hajnali 5 órakor lépjük át a határt. A Myotis már órákkal korábban megtette ezt, pedig jóval később volt a startjuk. Az útlevelünket meg sem nézik. Hamarosan Kata nézi a térképet, és Zoli veszi át a volánt. Ismerkedik a sebességekkel. Lilul a feje. Semmi sem ott van, ahol lennie kéne. De azért jól bírja. Bécs után 30 km-rel kiderül, hogy megint nem jó helyen vagyunk. Kata a hiányos útmutató táblákra fogja, szerintem pedig a szélvédő a ludas, amin már ki sem lehet látni. Akartunk ablakmosót önteni a tartályba, de a kocsi többszöri aprólékos átvizsgálása után sem leltük meg a megfelelő beöntőnyílást. Kis falvak közt tekergünk, az utat keresve vissza az A1-re. Ezekben a falvakban megfordult Beethoven! Én ezt tudom az életrajzából, de nem teszem szóvá, mert attól tartok, senki nem érezne igazi meghatottságot a hír hallatán. Reggel 8 körül lehet, lassan 12 órája úton vagyunk, és még jócskán van hátra. Sikerül megtalálni az autópályát. Újra Béla ül a volánhoz. Zoli a hátsó ülésen nyugtatgatja a sebváltó által felzaklatott idegeit. Közben ragaszkodik hozzá, hogy ő nem ideges. Én a helyében az lennék, tehát csodálom a nyugalmát.

    Közben kiderül, hogy Botiék kb. 50 km-rel mögöttünk nyomulnak. Ők reggel 6-kor eredtek útnak Pestről. Megbeszéljük telefonon, hogy mihelyst beérnek minket, lehúzódunk egy csevelyre az első adandó parkolóban. Nem sikerül. Egyszer csak fura zaj hallatszik, karistolva haladunk tovább, és elgurul mellettünk egy kerék. Béla rögtön fel is világosít minket, hogy az a mi kerekünk. Sikerül kikormányoznia a leállósávra az autót, szépen felsorakozunk a betonkorlát mellé. A korlát túlsó oldalán 2-szer 2 sávban megy a forgalom, ugyanis ez pont egy nagyobb letérő valami forgalmas hely felé. Tehát állunk a háromlábú busz mellett, az autópályát semerre sem tudjuk elhagyni, és vészjelzést adunk le Botinak. Zoli elkalamol hátra az elakadásjelző háromszöggel, Szifon pedig Bélával elindul megkeresni a hiányzó csavart, miután a kereket sikeresen becserkészte az út másik oldaláról. Előszedjük az emelőt, pedig világosan látszik, hogy nincs mire visszaszerelni a szökevény kereket, mivel az alkatrészek fele lemorzsolódott a csúszás következtében.

    Befut egy egészségügyis autó. Miután tisztázzuk, hogy mindannyian marha jól vagyunk, az elsősegélyláda helyett a rádiót veszik elő, és rendőrt hívnak. Megígérik, hogy a rendőr 5 percen belül itt lesz. Fél óra múlva megérkezik a rendőr bácsi, aki alaposan megszemlél minket, majd annak tisztázása után, hogy van nálunk pénz, hív egy trélert. Közben befut Boti Fegyenccel, beül hozzájuk Kata, Bubó és Attila, és így a rendőr felelősségtudatát már csak 4 személy terheli. Többször elmondja, milyen veszélyes helyen vagyunk. Boti megígéri, hogy miután lerakta a háznál a rakományt, visszajön értünk üres kocsival, meg vele jön majd Riskó Ági is, és így fognak minket és hetünk csomagját eljuttatni a Lampo-házhoz. Ekkor Ági még valahol Győrnél jár. Gyors kalkuláció: most van délelőtt fél 11, délután 4 előtt nem ér vissza értünk senki. Szép nap lesz a mai.

    Közben Boti riasztja Micit, hogy kiesett a kerék. Mici kiszámolja, hogy 100.000 Ft alatt nem tud senkit, aki segíthetne. A helyzet rohamosan romlik.

    Boti elhúz Lampo iránt, a rendőr is lelép, mivel balesethez hívták. Ott árválkodunk négyen az út szélén, a háromlábú busz mellett. Nagyon hideg szél fúj. Nem érezzük valami jól magunkat. Végre-valahára befut a tréler. A sofőr egy kukkot sem beszél angolul, mi egy kukkot sem németül, de azért sikerül vele megértetni, hogy az első lehajtó első falujába akarunk menni. Beparancsolja Bélát és Zolit a rokkant buszba, és így húzza fel őket a platóra. Ez nem valami szabályos, de hát ez egy ilyen nap. Mi beülünk a sofőrfülkébe Szifonnal. A pasas talál valami kolleganőt, aki beszél magyarul, és így sikerül megértenünk egymást a mobiltelefontolmács segítségével.

    Beérünk Vorchdorfba. Ez egy kis falu, közvetlen az autópálya mellett. Egy hatalmas kavicsos parkolóval kezdődik, amin kamionok, utánfutók és autók parkolnak. Ide teszi le a pasas a mikrobuszt. Itt tényleg nem fogunk kilógni a képből. A fickó ezek után 115 euróval jutalmazza magát a 12 km-es fuvarért. De még ír egy cetlit is, amit kitesz a szélvédőnkre: "3-4 nap múlva a kocsit elszállítják!"

    Hamarosan kiderül, hogy semmit nem tudunk tenni az autó érdekében. Nincs más hátra, mint várni Botiékra, mint mentőosztagra. Lehetőleg türelmesen. De az még minimum 4 óra.

    Felajánlom a csapatnak, hogy fizetek mindenkinek egy kávét, csak menjünk már el valami meleg helyre. Jó lesz nekem presszó, kocsma, kávézó, pékség, oly mindegy. Közben kössük össze a kellemest a hasznossal: nézzünk autószerelőt!

    Szombaton déli 12 óra után Vorchdorfban nincs autószerelő. Valamint nyitvatartó vendéglátóipari egység sincs. Körbejárjuk a falut. Találunk egy csodás kis patakot, nagy, kövér pisztrángokkal. Ennyi a látnivaló. Visszasétálunk a kocsihoz. Eközben a rohamos elzombulás összes tünetét produkáljuk, kommunikációs készségünk nagymértékben lecsökkent, csak úgy pakolásszuk a lábunkat, egyiket a másik után, miközben konstatáljuk, hogy Galileinek igaza volt. Mégis forog a Föld, nem is kicsit, de ezt szóvá tenni már nincs erőnk.

    Találunk egy benzinkutat, ahol a mosdó meglátogatása után vásárolunk egy palack vizet, amiből majd teát főzünk a buszban, fagyhalál ellen. A kúttól visszafele jövet szemet szúr egy nyitott üzlet, ami MiniTextil névre hallgat, és határozottan úgy néz ki, mintha törölközők és párnák lennének kitéve akciós áron. Az ilyesmi általában akciós pokrócokkal is együtt jár, tehát megszemlélem közelebbről a boltot. Nyertem egy hangszórót: veszek egy pokrócot árleszállítva, és rögtön magunkra is terítem. Így legalább a lábunk nem fázik. A busz közepén Béla a gázfőzőn teát alkot. Bámulunk ki a semmibe, és megállapítjuk, hogy akár véglegesíthetnénk is ezt az életformát. Itt benn a buszban tudunk főzni, vécére eljárhatunk a benzinkútra, mosakodni meg ott a patak. Ki is foghatjuk a pisztrángokat. A többiek cuccainak az árából egy darabig egész jól meglennénk, és legalább elmondhatnánk, hogy mi Ausztriában élünk!

    Fél kettőkor telefonál Boti, hogy most indulnak értünk Lengyel Janóval, két kocsival. Kettőkor újra hív, hogy mi is a neve a helynek, ahová jönniük kell. Várakozunk. Próbálunk aludni, de nem nagyon sikerül. Világos van, hideg van, túlhajtottuk magunkat, szóval inkább csak bóbiskolunk. Fél négykor felhívjuk Botit, hogy mi van már. Kiderül, hogy Janónak volt egy defektje az autópályán, most cserélik a kereket. Négy után valamivel befutnak. Nagy termosz forró teákat hoznak, amit nagyon tudunk értékelni. Janó utassal jön, jól meg is van rakva, hozzá befér némi csomag és egy fő. Szifont beültetjük. Botihoz, bepakoljuk a többi cuccot, és bezsúfolódunk hárman a hátsó ülésre, mivel az elsőn Bubó pöffeszkedik. Azt nem pontosan értjük, ő miért jött vissza. Ésszerűbb lett volna, ha nem jön fölös ember Botival, mert így is nagyon meg voltak terhelve az autók. Végre melegben ülünk, robogunk Lofer felé. Béla bealszik. Zolival csak nézünk ki a fejünkből. Pont alkonyatra érünk be a hegyek közé, nagyon szép a táj. Nézelődni van idő, nem padlógázzal megyünk, mert Janó kényelmes 100-as tempóban halad, kerülendő egy újabb defektet, mi pedig követjük.

    Akármilyen fáradtak vagyunk, megérkezés és vacsora után még muszáj átmenni a kocsmába meginni egy korsó sört. De azért sikerül korán takarodót fújnunk. Nem is baj, kicsit hosszú volt az utóbbi 24 óra.

Vasárnap

    Meglepően korán sikerül kiverni magunkat az ágyból. Még a Myotis is csak ébredezik. Kisebb-nagyobb számítások után megegyezünk benne, hogy kicsit átlépjük az engedélyben szereplő 15 főt, mondjuk plusz 3-4 emberrel, de legalább ez az egész bagázs két különböző csapatban fog lemenni a barlangba. A kimaradottak ma felszíneznek.

    Az első barlangos csapat Béla, Zoli, Fegyi, Szifon és én. Másfél óra múlva indulnak a Myotisosok, plusz Kata. Az éppen befutó lengyelek, valamint Ági és csapata Attilával, Bubóval és Botival felszínezni fog.

    Nekivágunk a barlangnak. Hosszabb túrát tervezünk, 10-12 órást, viszünk szendvicset, gázfőzőt, miegymást.

    A kezdeti idegenforgalmi szakasz után rácsajtón áthaladva már kezd a dolog barlangosabb jelleget ölteni, valamint a víz zúgását is hallani itt-ott. Hatalmas kövek lógnak mindenhonnan. Nem valami megnyugtató. Egy idő múlva kis vasajtóhoz érünk, amin csak négykézláb lehet áthaladni. Itt bömböl a víz, és a huzat elfújja a lámpáinkat. Egy vízesés vájta mélyedés felett kell átaraszolni vékony vassínen. Innen már igazi barlang a barlang. Könnyítésekkel. Mindenhol kötelek (kapaszkodás, kantáraggatás céljára), lépőcsavarok, létrák (egyik-másikat még most is siratja előző gazdája, a takarítónő), indiánhidak. Persze mindez úgy, hogy attól még nagyot lehet esni, ha az ember nincs észnél. De ha észnél van, akkor ennek elég kicsi az esélye. A Lamprechtsdom 73 m-es emelkedője jól megizzaszt minket. A tutaj és az azt követő indiánhidak nagyon megtetszenek. Nagyon szép a rengeteg víz a járatokban. Végül nem jutunk el a kitűzött célunkig. Még érezzük magunkon a zombi-állapot nyomait. Egy randa nagy karbiddomb mellett lecuccolunk, és levest, teát főzünk a huzatban. Mikor már a kifele útra felcihelődnénk, befut a Myotis. Ők továbbmennek. Visszafele is tetszik a barlang. Cseppkő nincs ugyan, de szűkület sincs (ezen a szakaszon), elég tiszta is (a sáros részek később jönnek), és mindenhol csupa víz. A bejárattól kb. 1 órányira egy mellékjárat magas terembe torkollik, ahol egy jó kis vízesés található. Állítólag 20, 25, 30 vagy 40 m magasról jön a víz. Attól függ, kit kérdezel. A vízpárától csuromvizesek leszünk, a huzat pedig ismételten elfújja a lámpáinkat. Mire kiérünk, már sötét van. Végül a túra csak 8 órásra sikeredett.

    Kaja és mosdás után irány a kocsma. Beállít Pözsó egy üveg Zubrowkával, amit a lengyelektől kapott ajándékba, valamint egy "Ki nevet a végén?" társasjátékkal. A Zubrowka hamarosan elfogy. Sebaj, befutnak a lengyelek, és hoznak még egy üveggel. Közben Boti megpróbálja elmagyarázni a "bölény" fogalmát a csak németül beszélő kocsmáros hölgynek. A pantomimje nem jár sikerrel, de mi mindannyian jól szórakozunk. Közben előkerül két dobókocka a Ki nevet a végén?-ből, és mindenki bősz kockázásba kezd. Beszállnak a lengyelek is, innentől fogva angolul megy a báshoz szükséges hazudozás. Söralátétben játszunk. Marha nagy elázás lesz az este vége. Kocsmazárás után Fegyi hosszan beszél a Nagy Fehér Telefonon, aminek következtében mindenki a ház mögé kényszerül járni pisilni. Szifon még randalírozik egy sort, valamikor éjszaka betámolyog a hálóba, ahol az emberek javában durmolnak, és fennhangon italozni invitálja a gyenge csürhét, akik alszanak, ahelyett, hogy mulatnának. Sikerül kizavarni a szobából, mielőtt meglincselnék. Sértettségében a konyhaasztal mellé telepszik, ahol be is alszik.

Hétfő

    A másnap az másnap, elég sokunknak. Nem is bánom, hogy ma rajtunk a felszínezés sora. Boti, Attila, Bubó, Ágiék és a lengyelek mennek ma barlangba, a vezetőjük tizenkettedikként Lukács Laca a Myotisból.

    Béla, Zoli, Szifon és jómagam elindulunk a faluba vásárolni. 12 óra után 10 perccel érünk oda, amikor kiderül, hogy a bolt 12-kor bezár, és csak 3-kor nyit újra. Sebaj, hol az a kanyon?!

    A kanyon zárva van. Ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy a derék osztrákok figyelemmel kísérnek minket (biztos gyanús elemek vagyunk), ráadásul a kanyon nincs is lefagyva, mivel minden olvad már napok óta. Szifon és Zoli azért bemásznak a kerítésen, azzal a felkiáltással, hogy 20 perc be, 20 perc vissza, mindjárt jönnek. 2 óra múlva tanakodni kezdünk Bélával, hogy vajon ilyen esetben mi a teendő. Szervezzünk mentést? Kövessük őket? Hagyjuk sorsukra? Megpróbálunk bekukucskálni a kanyonba egy hegyi útról, de esélytelen. Visszaindulunk a házhoz azzal, hogy kajálunk, és visszajövünk vásárolni 3 óra után, és akkor majd utánajárunk, ha addig nem kerülnek elő. De azért aggódunk. Nem ismerjük a terepet, az olvadástól mindenféle havak-jegek megindulhatnak, és nem úgy ismertük meg őket, mint akik nem tartják be adott szavukat.

    A házat Fegyi őrzi, aki a tegnapi estét próbálja kiheverni. Ahogy kipakoljuk a kaját és elmeséljük a történteket, feltűnik a két mákvirág a ház sarkánál. Teljes megrökönyödéssel szemlélik, hogy nem örömmel fogadjuk őket. Alig vagyok mérges. Végül tisztázzuk, hogy nem volt órájuk, cserbenhagyta őket az időérzékük, és nem akartak minket ilyen jól megszívatni. Helyreáll a béke.

    Együttes erővel elvonulunk vásárolni. Mindenfélét veszünk, élvezzük a kicsi számokat: camembert sajt, csak 0,49! Sonka, csak 0,99! És így tovább.

    Este unalom ellen bemegyünk a barlangba, megnézni mégegyszer azt a jó kis vízesést. Másfél óra alatt megjárjuk, pedig Fegyencnek közben belobban a levegőztetőcsöve, és alaposan leperzseli az arcát. Szerencsére nincs komoly külsérelmi nyom, viszont a villanástól és hőtől a szeme káprázik és fáj egy jó darabig. Kissé bizonytalanul teszi meg a kivezető utat, de semmi gond nem történik.

    A házba érve hamarosan befutnak a felszínezők, megindul a vita: a hajnali 4-re jelzett visszaérkezés vajon mennyire reális? Menni kell-e utánuknézni már 2-kor? Vagy inkább csak 6-kor? Végül a kompromisszum az, hogy ha 4-ig nem jönnek, cuccolás, forró tea termoszba, és elindul a csapat befele. Balesetre senki sem számít, csak átfagyásra (sok a fotós), meg kimerülésre (sok a bag, nagy a csapat). A dilemma megoldódik hajnal kettő magasságában, amikor (két csoportban, de) mindenki kijön a barlangból. Fegyi átalussza az örömhírt. Így ő négykor felkel, és megszámolja az embereket, amikor a telefonja ébreszti. Megnyugszik, hogy mindenki kijött.

Kedd

    Reggel a Myotis búcsút vesz tőlünk. Béla, Szifon, Zoli és Fegyenc ismét lemennek a barlangba, végig szeretnék járni az egész szakaszt, amire az engedély szól. Dél körül elhúznak, éjfélre tervezik a kijövetelt. Attila és Bubó társaságában terepszemlére indulunk. St. Martin felé sétálunk a kerékpárúton. Kb. 2 kilométerre a háztól találunk egy szép kis kanyont. Oda be is megyünk. Csavargunk is benn vagy 2 órát. Attila fotózik. Süt a nap, szikrázik a hó, folyik a patak. Nagyon szép hely. Már visszafele jövünk, amikor összefutunk Pözsóékkal, akik befele igyekeznek a völgybe.

    A faluba végül is nem megyünk el, hanem visszatérünk a házhoz. Már úgyis alkonyodik. Közben befut egy mikrobusz, aztán elmegy. Hamarosan kiderül, hogy a Szifon szülei voltak. Sikerül utolérni őket telefonon. Visszajönnek, és elújságolják, hogy a mikrobusz meg van javítva, és 25 km-re Vorchdorftól vár ránk. A Szifon-szülőket leültetjük, teával kínáljuk, térképeket mutogatunk nekik a barlangról. Közben Boti megkíván holmi sütőben sült halott szárnyasokat. Elindulnak vásárolni. Itt nagy lakoma lesz! Lett is, mindenki csipegetett a sültből, amit főként Kata készített el. Közben teljesen váratlanul, még 8 óra előtt befutott Zoli, Béla, Szifon és Fegyenc. Nagyon jól haladtak, ennyi idő alatt megjárták az egész utat, amit terveztek.

    Vacsora után néhányan lemegyünk megnézni a barlang idegenforgalmi részét. Tényleg nem valami látványos kivilágítás nélkül. De mivel holnap indulunk haza, kivilágításra már nincs esélyünk.

    A lengyelek és Ágiék átcuccolnak a panzióba. Magunk maradunk a házban. Pakolászunk, készülődünk. Az indulás másnap reggel 10-re van kitűzve. Bubót és Katát Boti viszi haza, mert nekik dolguk van csütörtök reggel. Maradék ötünket pedig Szifon szülei elfuvarozzák a mikrobuszig, ahol átülünk, és megyünk haza. A csomagok viszont az ő mikrobuszukban maradnak, hogy ne legyen nagyon leterhelve a mi kocsink.

Szerda

    A kitűzött indulási idő után negyedórával sikerül is elindulni. Van nálunk előregyártott szendvics, pokróc, némi folyadék. Másfél óra alatt érünk a mikrobuszhoz. Átülünk. Innentől kezdve érezhetőbben fagyosabbá vált a levegő. Béla oldalán az ajtó többször megpróbál kinyílni menet közben. Zsinórral és a biztonsági övvel odafogjuk a fejtámlához. Innentől fogva a sofőrülésből kiszállni csak az utasoldalon lehet.

    Megegyezünk, hogy még mindenki akar venni kaját, valamint söröket, tehát álljunk meg egy boltnál. Letérünk egy városka felé, amit a térkép az autópályához közel jelez. Ez így is van. Beérünk a belvárosba, lerakjuk a kocsit, nekiindulunk. 15 percen belül megállapítjuk, hogy ebben a városban az emberek nem esznek, csak öltözködnek, mert kizárólag ruházati boltokat és drogériákat látunk. Ja nem, van egy kisállat-kereskedés is. Áttérünk egy másik utcára. Megtaláljuk a helyi és helyközi autóbuszjáratok pályaudvarát, valamint a vasútállomást. Végre találunk egy bevásárlóközpontot, ahol van élelmiszerbolt is. Megvesszük a cuccokat, majd vissza kocsihoz. Sikerült egy órát eltölteni valamivel, ami max. 20 perc lett volna, és mindezt csak a helyismeret teljes hiánya miatt.

    Innen már egyenesen megyünk a határig. Sikerül áthaladnunk fennakadás nélkül délután 6-kor. Többrendbeli telefonok jönnek, hogy rendben vagyunk-e. Pesten kitesszük Zolit, aki így még eléri a 10 órás vonatot hazafelé, miután találkozik az unokatesójával. Háromnegyed 9 van, mire kievickélünk Pestről. Szerintem végigmentünk az összes úton és bele az összes kátyúba, de a többiek szerint eltúlzom az eseményeket. Szerintem Bivalycsesznéd legutolsó mellékutcája is simábbra van gyalulva, mint Pest egyes főbb útjai.

    Fél tizenegykor érünk be Miskolcra. Hazaértünk.

Lénárt Emese