Mivel Kata szerencsésen eljutott Jordániába és vissza is, úgy döntött, élménybeszámolót tart az útjáról kolozsvári barátainak. Ebből az alkalomból néhányunkat meginvitált, hogy tartsunk vele, s azzal kecsegtetett, hogy esetleg sor kerülhet egy Szelek-barlangja túrára.
A szó gyorsan terjed, hamarosan több mint egy tucat jelentkező volt az útra. Az egyeztetések után végül nyolcan indulunk április 23-án Miskolcról, ehhez csatlakozik majd négy ember Debrecenben.
Az indulás délután 6 óra 10 percre van kitűzve, mert a kiszemelt találkozási hely, a parkoló, 6 óra után ingyenes. Misike a Ladájával jelenik meg, ide beül Zsófi és Szifon. Micihez Sári és Marcsi kerül. Juhász Bélával én utazom.
Szép idő van, viszonylag hamar sikerül odaérni Debrecenbe, minden különösebb fennakadás nélkül. Mindjárt felvesszük a debreceni útitársainkat, és irány a határ! Épp egy piros lámpánál veszteglünk, amikor a visszapillantóból látjuk, hogy Misike kocsijának a motorházfedele alól nagy gőzfellegek törnek fel. Gyors logikával hamar kiszámítjuk, hogy ezt a felforrt hűtővíz okozza, tehát egy kis utántöltéssel néhány perc múlva újra úton lehetünk. Mélyrehatóbb tanulmányozás után kiderül, hogy a víz azért forrt fel, mert nem hűtötte a ventilátor. Ez pedig azért történhetett meg, mert nevezett ventilátor nincs a helyén. Valahol menet közben leesett, elszállt, odalett.
Álldogálunk az autó mellett, amíg Mici és Sári a Nissannal elindulnak alkatrészt szerezni. Elég reménytelen vállalkozásnak ígérkezik ez péntek este 8 óra után.
Többrendbeli telefonok jönnek-mennek: tájékoztatjuk Katát a fejleményekről, aki nem perdül táncra az örömtől a hír hallatán. Épp az előbb beszélt az erdélyiekkel, akik felajánlották, hogy fizetik az esetleges büntetést a gyorshajtásért, csak menjünk már, mert várnak.
Így Debrecen két különböző pontján várakozunk a csodára, ami egy Lada-ventilátor képében, sajnos, nem akar megjelenni. A csomagtartóból eszegetünk, kólázgatunk, majd előkerülnek a dzsekik, mert közben hideg este lett. Anikó csatlakozik a társasághoz, majd hamarosan a legtöbbünk egy közeli késdobálóban köt ki. Miciék még mindig nem értek vissza a beszerző körútról. Misike nem túl vidáman támogatja hűtlenné vált autója oldalát.
Végül jóval 9 óra után ítélet születik: mivel a Lada nem szerelhető meg, valakinek még Misin kívül maradnia kell, a többiek pedig folytatják az utat. Marcsi önként jelentkezik a hátramaradott szerepére. Nem is igazán van időnk megköszönni neki a dilemma gyors megoldását, már be is zsúfolódunk az autókba, és indulunk. Egyelőre csak a többieket felvenni, amíg Mici hazaviszi Marcsit a szüleihez. Úgy 10 óra tájban sikerül ténylegesen elindulni. Most már mindkét kocsiban öten ülünk, még szerencse, hogy a Nissanba befér az összes cucc, nem kell szorongani.
Éjféltájra kellően kimerült állapotban elérjük a határt. A késői óra ellenére is van forgalom. A magyar oldalon hamar átengednek, de a román oldalon várni kell. A rádióból Hofinak a Macskadala szól, ez végképp tetőzi amúgy is lefáradt hangulatunkat: minden hülyeségen vihogunk. Kezdjük úgy érezni, hogy tényleg megyünk valahova, s tán még oda is érünk.
Ibi elrohan pénzt váltani. Hatalmas örömmel jön vissza: ő még 500 forintért ilyen sok pénzt soha nem kapott!
A román határőr alaposan megszemléli útlevélképeinket. Ibinél megállapítja, hogy "szép lány", Bélánál, hogy "itt még volt haja". Aztán számonkéri rajtam az útlevelem, amit az előbb adott vissza. Felmutatom a könyvecskét, mire rezignáltan legyint: hát persze, hogy látta, de ki emlékszik már arra?!
Előrébb gurulunk az autóval. Mivel az előttünk levőknek kivétel nélkül végignézték a csomagtartóját, jogos a feltételezés, hogy velünk is ez fog történni. Béla megáll az autóval a mappáját bőszen szorongató, középkorú, marcona küllemű román határőrrel egyvonalban, és várja a csomagtartó nyitására utasító kézmozdulatot. Ehelyett a zordon mappás összeráncolja a szemöldökét, még szigorúbb arcot vág, majd egy hátrafele legyintő mozdulattal imigyen szól: Hőőőaa!
Megszeppenve engedelmeskedünk, és gyorsan elhúzunk lőtávolon kívülre. Itt összenézünk, és kitör belőlünk a nevetés. Üdvözöljük a román határon!
Innen már szinte alig van forgalom, hamar átszeljük Nagyváradot, majd egy MOL-kútnál megállunk tankolni és egyebekre. Itt beszerzek egy üveg ásványvizet, ami másnap majd vészesen kevésnek bizonyul. De hiába: kedves kocsitársaim rá sem hederítenek célozgatásaimra, hogy egy üveg ásványvíz szomjúság idején, hej, de jó! Nem vesznek innivalót. Balga lelkek.
Továbbrobogunk az éjszakában. Sokat nem látni kifelé, mert a hátsó ülésről előreszűrődik a Fikka fénye, amit Szifon abból a célból kért kölcsön, hogy egy Matematika című könyvet tanulmányozhasson. Néha megjegyzi, hogy milyen lebilincselő.
Egy idő múlva fellázadok, és követelem, hogy oltsa el a lámpát, egyrészt éjfél után úgysem fog az ember feje, másrészt így nem látunk semmit.
Most már kirajzolódnak a sötétből a táj körvonalai, de sokat így sem látunk. Viszont az ég teljesen tiszta, és úgy tele van szórva csillaggal, hogy komolyan megkérdőjelezem a földrajzórán tanultakat: biztos, hogy ez ugyanaz az égbolt, mint otthon?
Egy útelágazásnál letérünk, innen már kanyargósabb az utunk. Hosszú macskaköves szakaszon zakatolunk végig alvó házak között, majd hamarosan újabb letérőt teszünk egy földútra. Itt már erdő és sziklák néznek ránk két oldalról. Hamarosan meghalljuk a víz zúgását. Egy ponton az út annyira megközelíti a folyót, hogy már-már belemegy, majd éles kanyar után kiszélesedik a tér. Megérkeztünk.
Hideg, tiszta éjszaka van, néhány sátrat látunk, és egy kis tüzet. Köszönés után gyorsan tábort verünk. Még szerencse, hogy a fiúk jobb erőben vannak, s tudnak segíteni a sátorállításnál, mert elgémberedett végtagjaim nemigen akarnak mozogni. Sátortársnőm csak álldogál, kezében a cövekekkel, ponyvával, jobbára állva szundikálva.
De azért marad erőnk a tűz köré telepedni a nekünk kiszorított helyre. Sörök, borok kerülnek elő és járnak körbe, egyre apadó folyadékszinttel. Nem nagyon vagyunk már képben, ami inkább az álmosságnak köszönhető, nekem fogalmam sincs, miről is folyik a társalgás, de azért maradunk, építeni a kapcsolatokat.
Reggel 4 körül feladom a kapcsolatépítést, elvonulok aludni. Vannak, akik még bírják.
Másnap már 8 körül mozgolódik a társaság. Mindenki dögfáradt, de mégsem megy a továbbalvás. Kicsit felhős az ég, nincs túl meleg, bár a Nap néha kibújik. A sátrak feletti oldalban megreggelizünk. Itt hamarosan kiderül, hogy a környéken nincs ivóvíz, esetleg a Nagy-Magyar-barlangból lehet hozni, de ott is csak egy kis csermely van, és oda különben is csak egy függőhídon lehet átjutni, amely hidat a helyiek őrzik. Béla nem faksznizik sokat: a Körös vizéből főz teát. Mivel még másnap is életben van, hasmenés sem támadta meg, példáját később többen követjük.
Reggeli után - mivel még senkit nem látunk barlangra cuccolni - kicsit körülnézünk a környéken. A tábor felett sziklás hegyoldal, a tetején fiatal fákkal, cserjéssel, szép füves sátorhelyekkel. A gerincet fedő sziklák között fel lehet menni a tetőre, ahonnan szép kilátás nyílik mindenfelé. Az egyik irányban látszanak a civilizáció nyomai: innen gyorsan elfordulunk. A kép többi részét az éppen itt kanyarodó Körös völgye teszi ki.
Mire kibámészkodjuk magunkat és visszabaktatunk, már elkezdődött a cuccolás a barlangra. 11 körül indulunk el a Szelek-barlangja felé. Mint kiderül, a harmadik függőhídon kell átmenni, és onnan már csak néhány perc a bejárat. A függőhíd elég szédítő élmény, utána még percekig hintáznak az erdő fái.
A bejáratnál hamar felfogjuk, miért kapta a barlang éppen ezt a nevet: a huzat úgy húz kifelé, hogy csak hunyorogva lehet lemenni a bejárati létrán.
Rögtön az első teremben cseppkövek fogadnak, majd a patak. Ez az aktív szakasz. Később felmegyünk az egyik felsőbb szintre.
Tizenöten vagyunk, három vezetővel. Egyikük az élen halad, kettő a sort zárja. Jobbára. Mert menet közben azért felborul a sorrend imitt-amott.
Hát ez a barlang nem a Létrási-Vizes. Hatalmas termek, többszintű, lépcsőházszerűen kiöblösödő terek, felmászások, lemászások, létrák, meanderek, mindent beborító csillogó fehérség a plafonon, a falak repedéseiben, kúszás, mászás, csúszdázás. Cseppkő, patak, víz, meg ami szem-szájnak ingere.
Más szempontból is hamar kiderül, hogy ez nem a Vizes: abban legalább végig tudok menni többé-kevésbé önerőből. Itt nem. Szerintem a barlangban legsűrűbben elhangzó szavam az engem irányító és segítő emberek felé irányuló "Köszi! Köszi!". Egy szakaszon elfogy a folyosó, helyette sötét lyuk tátong a fekete mélységbe, felette, a falra pár ponton rögzítve vízszintes kötél. Az egész kötélhossz talán 4 méter, de a falon a lépések csak a rutinosabbak számára egyértelműek, számomra majdnem hogy nemlétezőnek tűnnek. Megragadom a kötelet, majd egy laza mozdulattal kirúgom magam a mélység fölé, persze anélkül, hogy lépésről gondoskodnék a lábamnak. Egy pillanatra teljes bizonyossággal érzem, hogy itt a vége, fuss el véle, írjátok ki a bejáratra, hogy "Itt nyugszik", de aztán győz az életösztön. Ezt a pontot kifelé jövet nem érintjük, amiért igazán hálás vagyok.
Mint kiderül, tulajdonképpen egy nagy hurkot írunk le a barlangban. Csak a be-, és kivezető szakasz egy rövid része azonos, egyébként majdnemhogy körjáratszerűen közlekedünk. Így próbálhatjuk ki például kétszer a csúszdát, mindenki legnagyobb megelégedésére. Mivel odabenn elmulasztok kérdezősködni, nem tudom, pontosan merre járunk, csak a November 7. ág neve marad meg a fejemben, meg a Kacsa, amihez fel kell mászni, hogy megnézhessük. A helyszínt látva erre nem vállalkozom, inkább letelepszem valahol a tér magasságának közepén egy kőzetlapra, és figyelem a mozgó fényeket alattam és felettem. A látványos nem is jó szó rá. Lenyűgöző.
Jobbára loholva közlekedünk, amihez minden nagyobb teremben leülés jár, szusszanás és cigiszünet számára. Mert náluk lehet a barlangban is. Ezt ki is élvezik a dohányosok. Megint loholás, megint leülés. Helyenként víz utántöltés a tartályokba, és ivás. A fontosabb vízlelőhelyeken bögrék, ivóalkalmatosságok várják a szomjazókat. Elképzelem, amint a Szepesi Nyugati-ágat végigrakjuk bögrékkel. Fantáziaképnek nem rossz. Nem kéne sétáltatni a szívócsövet.
Egy helyen megállunk, komoly szussz és karbidolás céljából. Szifon végre megszabadul a cipelt bag eddigi tartalmától, az ugyanis szinte teljesen kiürül. Legalább van hely a karbidmésznek. Befaljuk az összes csokoládét, begyömöszöljük az összes tartalék karbidot a tartályokba, dűznit pucolunk.
Innen már kifelé vezet az út. Hamarosan teljesen szétszakad a csapat, az eleje eltűnik valahol az útvesztőben, a vége valahol lemarad, mi középütt árválkodunk. Béla természetesen ezer közül felismeri, melyik a jó út. Hamarosan beér minket a csoport vége, egyik vendéglátónk az élre áll. Most már eléggé érzem a fáradtságot, bár átestem a holtponton, meg a csoki is segített. Kicsit kezd elhagyni az egyensúlyérzékem, helyenként botladodozom, aztán térddel megpróbálok leszedni egy sziklaélt, amit nem veszek észre, persze a szikla az erősebb. Káromkodva szorongatom a lábam, de a hely továbbra sem veszít varázsából.
Hamarosan elérjük a létrasort, ez már ismerős terep, befelé is erre jöttünk. Kis változással: az egyik, rögzítetlen létra az utunk folytatása helyett a szemben levő falra támaszkodik, ahol nincs járat, tehát méltán megkaphatná a "vaklétra" elnevezést. Soros vezetőnk kimászik a falra, és becserkészi a mókás kedvű létrát. Néhány percen belül a kijáratnál vagyunk. Végül nyolc órásra sikeredett a túra.
Az eső örömmel üdvözöl bennünket, egészen a táborig kísér. Még marad egy darabig, halkan szemerkélve, ami kifejezetten gyorssá teszi az átcuccolást, mosdást, pakolászást.
Hosszasan elnyúló estebédünk közepén megjelenik egy román fickó, egy leányzóval, aki a tolmács szerepét tölti be. Közlik, hogy ez egy kemping és legyünk szívesek fejenként 15.000 lejt leperkálni. Kicsit bizonytalanul körülnézünk, hogy vajon jogos-e a kérelem, vagy csak turistacsapda, mert bizony ebben a kempingben nem túl sok a szolgáltatás. Van egy túlcsordult konténer, egy elég viharvert állapotban levő budi (bár azon tulajdonképpen rajta ékeskedik a kis matrica a női-férfi illemhelyiség nemzetközi szimbólumaival), ivóvíz nincs, de persze ott a Körös, csakhogy annak mi köze a kempinges pasashoz? Mindenesetre hamar tisztázódik, hogy ez bizony kemping, és fizetni kell. Mici fennakad a személyenkénti fizetésen, mert ő eddig mindenhol csak sátrankénti fizetéssel találkozott. A leányzó szorgalmasan tolmácsol, a felek csak nem tudnak egyezségre jutni a sátrankénti vagy személyenkénti fizetés dolgáról, amikor megjelenik a kempinges kutyája, és Mici földön hagyott, nyitott konzervjét kezdi lakmározni.
Erre aztán felcsattan a veszekedés, amiből főleg a "kutya felzabálja a vacsorám", a "miért nem sátranként?", a "mennyibe került az a kurva konzerv?" és az "el is lehet menni, ha nem tetszik" mondatrészek bukkannak fel, furcsa módon immár tolmács igénybevétele nélkül.
Az amúgy is ingatag román-magyar barátság megőrzésének érdekében Sári lép közbe, később ő is szedi össze a pénzt (személyenként!) és adja át a kempingesnek (a konzerv árát visszakapja).
A közjáték kicsit rossz szájízzel hagy bennünket, ezért sétára indulunk. Ezúttal a tábortól számított második hídon megyünk át. Ez a leghosszabb az eddigiek közül, és mire átérek, a tengeribetegség összes tünetét észlelem magamon. Az út egy völgybe vezet, patakkal, ösvénnyel, sziklákkal, de mindebből alig látszik valami, mert rohamosan sötétedik. Elhatározzuk, hogy másnap visszajövünk, és bejárjuk a terepet, amíg az időnk engedi.
A hídon való átkelés sokkal könnyebb, mihelyst az ember rájön a technikájára. Nem szabad lefelé nézni, mert akkor jön a szédülés, tehát a szemben levő sziklafalat bámulom mereven, és reménykedem, hogy nem fogok hasra esni az illesztéseknél.
Visszafelé találkozunk a többi táborlakóval, akik éppen a helyi kocsmába tartanak. Ez az intézmény mintegy 150 méternyire van a sátraktól, és egy helyiségből áll, ahol az összetolt asztalok mellé ülünk le. Szinte minden széket kisajátítottunk, de így sem férünk el igazán. Egy kicsit beszélgetünk, majd a fáradtabbja aludni vonul, a többi még marad.
Vasárnap ismét nyolc óra körül ébredezik a társaság. A program az előző napihoz hasonlóan reggeli a hegyoldalban, majd pakolászás. Az éjjeli eső miatt a sátrakat még nem bontjuk le, abban a reményben, hogy esetleg megszáradnak, amíg mi kirándulunk.
A kirándulás a következőképpen kezdődik: Ibi elfelejt a lába elé nézni, ennek következtében esik egy hatalmasat. Szerencsére az ijedtség nagyobb, mint a sérülés, bár a lába még két héttel később is kék.
Sorjázunk az ösvényen, ami hamarosan akadályverseny jelleget ölt: ha lemászol egy kis csúszós sziklán s utána újra fel egy kis omladékon, akkor jutalmul átkelhetsz a hídon. A híd három szál fa, összekötve, ami mellett egy negyedik fekszik, úgy is mint korlát. Ez néhol egészen térdig ér!
És még ez a könnyebb. Az ösvény még öt helyen keresztezi a patakot, de ott már nincs híd.
Az elsőnél Mici süllyed bokáig a vízbe. A csúszós köveket hibáztatja.
Mit nekem csúszós kövek, úgy átmegyek, mint a sicc! Mármint a vizes sicc, mert az első lépésnél megcsúszom, és teljes jobboldallal megmerülök a patakban.
Itt kicsit elvesztem a fonalat, nem is tudom, ki a következő fürdőző, talán Maja. De Béla is, Zsófi is térdig vizesek. Szinte senki sem ússza meg szárazon.
A második átgázolás előtt leveszem a cipőt, és így tényleg kevésbé csúszik, meg a vízbe is bátrabban belelépek. Nem is veszem vissza a bakancsot egy jó darabig, baktatok mezítláb, bár a föld néhol elég hideg, meg itt-ott szúrós is.
Forráshoz érünk, itt megtöltjük Sári kulacsát. Nagyon szép vidék, kár, hogy nem süt a Nap, de szerencsére legalább az eső nem esik, pedig igencsak lóg a lába.
Elérünk egy barlanghoz, amely a hegy derekán ékeskedik. Folyik kifelé a víz, mohossá varázsolja a köveket, s köztük sárga virágok nyílnak. Visszaveszem vizes bakancsomat, és felmászunk a barlanghoz. Hatalmas bejárat, teljes szélességben csordogál ki a víz, ami az alját simára csiszolta. Beljebb egy dombról csörgedezik a patak, mögötte sötétség. Szifon és Sári beljebb merészkedik a Fikkákkal, kb. 250 méteres hosszúságú barlangról beszélnek, amely utána beszűkül. Vagyis a gyenge fénynél csak ennyit lehet látni.
Készítünk néhány fotót, bár erős vaku híján ezek valószínűleg nem lesznek valami jó képek, majd elindulunk visszafelé. Most már utol is ér minket az eső. Nem komoly, csak úgy halkan szemelget, de arra elég, hogy száradásra kitett sátrainkat újfent eláztassa.
Nagyjából 3 órára sikerül mindent bepakolni, visszaöltözni civilbe. Elköszönünk a kolozsváriaktól, akik a vonathoz indulnak nagy hátizsákokkal.
Még a határ előtt megállunk elkölteni a maradék lejt, csokit, sört vásárolunk.
Béla izgul, mert neki este 7-kor meccsen kéne játszania Kazincbarcikán. Miután átlépjük a határt, már egyre-másra telefonálnak neki csapattársai, hollétét firtatván.
Este 6-kor érünk Debrecenbe. Béla bejelenti, hogy innen már a gázba tapos. Én arra nem vagyok kíváncsi, tehát Zsófival együtt átülünk Micihez, aki Sárival és Ibivel marad a kocsiban. Szifon elporzik Bélával.
Kényelmesen autózunk Miskolcig, itthon bezzeg nem esik az eső, pedig most már nem számítana.
Este 8 előtt érünk Miskolcra.
Lénárt Emese