Vízitúra 2005.

    Az előző két év vízi tumultusából okulva úgy döntünk, hogy az idén nem a megszokott időben megyünk vízitúrázni. Akkor nincs annyi ittas egyén a vízen. Megígérjük magunknak, hogy a fészkelő madarakat elkerüljük, a csónakban nem randalírozunk és lábujjhegyen evezünk, hogy ne zavarjunk meg senkit.
    Elkezdődik a szervezés. Ez nem áll túl sokból, mivel a csapat fele visszamondja az utat az előző többnapos esőre és az abból eredő sárra hivatkozva, valamint mert induktív következtetéssel levezették, hogyha az eső napokig esett, akkor a jövőben is napokig esni fog. A konklúzió egyébként hamisnak bizonyul.
    Pénteken délután kiloholunk az állomásra Lácéval, az ő hátán a vízitúrás bagje, az enyémen az ő bivakos bagje, amit erre az alkalomra volt szíves rendelkezésemre bocsátani, valamint egy bazi nagy hordó, amelybe az iratainkat és a hálózsákjainkat fogjuk tenni, hogy egy esetleges borulás esetén ezek szárazon maradjanak.
    A vonat tele van. De nem csak úgy, hogy minden ülés foglalt, hanem úgy, hogy az ülések közötti folyosókon is szoronganak az emberek, valamint a peronon is ácsorognak. Szuszogunk a szűkes dobozban, kezdjük magunkat úgy érezni, mint a heringek (bár ők nem szuszognak, mire a konzervdobozba vezényli őket a sorsuk), és úgy gondoljuk, hogy a helyzet tovább már nem fokozható. Ez is tévedésnek bizonyul, ugyanis a vonat elindulásakor, de főleg a fékezéseikor a peronra szorult tíz ember közül csak kettőnek van kapaszkodója, a többiek egymásba kapaszkodva próbálják megőrizni ingatag egyensúlyukat. A vonat persze személy, minden állomáson és megállóhelyen megáll, ilyenkor káromkodások és bocsánatkérések hangzanak fel szoros egymásutánban.
    Végre megérkezünk a Tokajba. Az állomás teljesen kihalt, persze, hisz ez még nem turistaszezon. Nekieredünk a több kilométeres sétának, amely eljuttat majd minket a kempingig, ahonnan a kenukat kölcsönözzük. A Tisza-híddal szembeni placcon palacsintaárus lapul a pincehelyiségben, ott megállunk egy palacsintára. Újult erővel vágunk neki az útnak. Fúj a szél, süt a Nap, szóval az idő nem rossz. A rohadt hordó persze dögnehéz, nem mintha tele lenne, csak nincs rajta fogás. Nagy nehezen elvergődünk a célunkig, és kilétünk tisztázása és a pénz leperkálása után kiválasztunk két kenut. Két négyszemélyest, amelyek egyikéből kiszerelték az egyik padot, hogy három személy és sok csomag elférjen benne.
    Közben eljön az ideje, hogy Láce elinduljon vissza az állomásra Sáriért, aki egyrészt nem tudja, merre jöjjön, másrészt hozza a hülye hordónak az ikertestvérét további hálózsákpakolás céljából.
    Letelepszem a kenuk mellé a kemping füvére, uzsonnázás közben a reggel vásárolt folyóiratot olvasgatom. Nem igazán bilincsel le, bár van benne egy-két jó írás. Közben befutnak a Helyi Menő Csávók és lármásan követelik a kempingestől a lefoglalt buliszobácskájukat. Megkapják a kulcsot, innentől fogva átlag tízpercenként üvöltözni kezdenek egymásnak: akik a szobában vannak, azok kiüvöltenek a kinn a gyepen sörözgetőknek, hogy "gyeetekmá!", a kinn ücsörgők pedig visszaüvöltenek, hogy "gyeetekkitii!".
    A példányok kommunikációs eszközeinek távolból történő tanulmányozása le is köt egy darabig, de aztán elunom. Nem túl változatos a repertoárjuk. Velem szemben, a kemping másik felén, nagy rokonság mulat, szól a Lagzi Lajcsi és folyik a sör, bor, trágár beszéd.
    Befutnak Lácéék. Csak most tudatosul bennem, hogy Sári milyen jó választás volt, egyrészt tudja a csónakot irányítani, másrészt ha jön a vadőr, majd ő képviseli a hatóságot. Meg amúgy is mindig elkel a fanyar humora.
    Lehurcoljuk a kenukat a vízhez, kezdünk berakodni. Megérkeznek Zoliék a kis piros kocsival; bár az nem ment könnyen, mert fogalmuk sem volt, hova kell jönni. Többször egyeztettünk telefonon, de valami gond lehetett, mert így is körbejárták egyszer-kétszer Tokajt. De hát nincs is azzal baj. Szép városka.
    Rékáék telefonálnak, hogy marha nagy dugóba kerültek az autópályán Pestről hazafelé jövet, kilenc előtt nem fognak ideérni. Sebaj, addig mi keresünk egy jó kis táborhelyet, aztán majd visszaevezünk értük.
    Bepakolunk mindent a csónakokba, és a táv rövidségében bízva megegyezünk, hogy úgysem fogunk felborulni, tehát nem kell lekötözni a cuccot. Mire vízre tesszük a ladikokat, addigra már majdnem teljesen lemegy a Nap, épp hogy egy kis szürkeség válik még el a feketeségtől.
    A vízen persze teljesen más, mint nappal, alkonyatkor tényleg tükör, teljesen sima és mindent tökéletesen élesen visszaver. Evezgetünk a Bodrog közepén, mintha fenn az égen ülnénk a csónakban, olyan hatást kelt a nyugodt felszínen tükröződő alkonyi ég.
    Nincs is semmi baj, amíg be nem kanyarodunk a gát felé. Itt fák között haladunk, néhány méter széles csatornán, és a fák sötétsége miatt az erősebb kontraszt felerősíti a vizuális hatást. Ez egészen addig fokozódik, hogy egyszercsak érzem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, szédülök, izzad a tenyerem, szóval a legerősebb tériszony összes tünetét tapasztalom magamon. Mintha fenn egy felhőn ülnék a csónakban, és alattam végeláthatatlan messzeségben lenne a Föld. Jelzem is a problémát a kormányosnak, aki közli, hogy nyugodtan csukjam be a szemem, hátha attól jobb lesz, majd ő figyeli a vizet, hogy ne menjünk rá semmiféle kiálló zátonyra. Sajnos így sem jobb, főleg, mivel képtelen vagyok csukva tartani a szemem, mert tériszony ide vagy oda, az egész táj ezzel az égbeli csónakázással együtt gyönyörű. Muszáj nézni, akkor is, ha mindjárt rosszul leszek ijedtemben. Ilyen szépet ritkán lát az ember.
    Néhány perc múlva feltűnik a gát, végtelenül megkönnyebbülve kapaszkodok ki az áldott anyaföldre. Lelkesedésemben erőre kapok, kirángatom mindkét kenut a partra, a benne ülők tiltakozásával mit sem törődve.
    Kicuccolunk, sátrat verünk. Ahol tavaly sátraztunk, ott most majdnem méteres víz van. A gát tetején van egy keskeny utacska, pont elfér rajta az út hosszában a két sátor, és még a Rékáékénak is marad hely.
    Sátorállítás után tüzelő után nézünk, mert egyrészt nem tábor a tábor tűz nélkül, másrészt elég hűvös van. Találunk is mindenféle ágakat-bogakat, amit el lehet tüzelni, és ezt Sári a legnagyobb élvezettel gyűjti nagy kupacba, rendezgeti össze és gyújtja meg. Nem is mozdul egész este önként vállalt tűzmesteri posztjáról, csak akkor, ha a természet szava hívja; fáradhatatlanul táplálja a lángot a világgal elégedett ember mosolyával.
    Közben öreg este lesz; Réka telefonál, hogy mindjárt odaérnek Tokajba, de nem kell visszamenni értük, majd elalszanak valahol, és reggel valahogy utánunk jönnek. Kétszeri próbálkozás után sem sikerül meggyőznöm, úgyhogy tudom, mi a teendőm: átadom a telefont Lácénak, tudván, hogy nincs az az ember, aki vele makacsságban felvehetné a versenyt. Számításom bejön: miután Láce fel-alá trappol a gáton a telefonnal a kezében, miként azt mindig szokta (bár itt vigyáznia kell, hogy nehogy belekavarodjon a vízbe a nagy koncentrálástól), hamarosan befejezi a beszélgetést, és int Zolinak, hogy akkor vízreszállás. Már majdnem megszöktek, amikor tudatosul bennem, hogy pont a két úszni nem tudó megy vissza a többiekért. Riasztom Magdit, akinek sikerül rájuk könyörögni a mentőmellényeket. Nagyon lázadoznak, de Magdi vízimentő-igazolványa minden tekintélyével felülkerekedik a helyzeten. Az én kedvemért a büdös életben nem vették volna fel a mellényt.
    Elindulnak Tokaj iránt. Mi visszaballagunk a tűzhöz, ahol Sári még mindig azzal szórakozik, hogy száraz leveles ágakat rángat oda, és élvezi, ahogy a levelek meggyulladva felszállnak a magasba és ott kavarognak. Közben csupa fülek vagyunk, még halljuk Lácéék evezőloccsanásait. Azonban megszakad a locsogás és koppannak az evezők a csónak bordáján. Először nem értjük, hogy miért fektették be az evezőt a csónakba, hiszen nem lehetnek még fáradtak. De amikor egy perc múlva újra felhangzanak az evezés hangjai, rájövünk: akkor vették le a mentőmellényt. Erről ennyit.
    Ácsorgunk a tűz mellett a jó melegben, és egyszer csak halljuk, hogy valaki úszik a vízben. Hitetlenkedve összenézünk: ki a fenének van kedve ilyenkor úszkálni, kinn a hideg vízben, vaksötétben?! Persze, ez enyhe túlzás, hisz nincs vaksötét, nagy kerek hold lóg odafenn, és szépen bevilágítja a tájat. No de akkor is!
    Az úszás hangjai ráadásul az ártér felől jönnek. Egyre közeledik ... és nem látni senkit! Csak a víz locsog, ahogy az úszó csapkodja bele a karjait. Sári a bajusza alatt mosolyogna, ha lenne neki, de így is kaján kis vigyor ül a képén. Persze, mert ő, mint természetben dolgozó ember, rögtön érkezésünkkor észrevette azt, amit mi csak most: hogy a gát alatt egy kis csatorna köti össze az élő Bodrogot az ártérrel, és ez a csatornácska néhány lépésre van tőlünk. A víz elindult be a Bodrogról az ártérre, mivel a Bodrognak megemelkedett a szintje, és ezt a locsogást hallottuk mi úszónak. Az este folyamán egyébként még többször bedőlünk a kis betoncsatornában visszhangzó víznek, de az már nem olyan ijesztő. Akárhogyan is hallgatózunk, tényleg teljesen olyan, mintha valaki be lenne akadva a csatornácskába, és időnként kísérletet tenne önmaga kiszabadítására, ami hatalmas locsogással jár. A jelenséget első ijedelmünk elmúltával el is kereszteljük alligátorbébinek. Sári átkozza magát, hogy miért nem ment el ő is a többiekkel, mi már biztos összepisiltük volna magunkat a félelemtől Magdival az éjszaka neszeit hallgatván.
    Ezen felbuzdulva persze régen látott horrorfilmekről kezdünk beszélgetni, különös tekintettel a ránk gyakorolt, sokszor évekkel később előjövő hatására. Valahogy átterelődik a szó tudományosabb témára, és máris nyakig ülünk az evolúcióban ... de ez nem tart sokáig, mert egyrészt hozzáértés hiányában hamar kimerítjük a témát, másrészt Sári felteszi az őt oly régen foglalkoztató kérdést: ha az evolúciós fejlődés során mindennek volt valami jelentősége, ami kialakult, akkor vajon mi lehet a jelentősége a szerelemnek? Miért alakult ki?
    Ez a kérdés fogósnak bizonyul. Jobb híján megpróbálkozunk néhány feminista szólammal, hogy a fajfenntartás érdekében, mert amúgy kinek kéne egy kretén férfi, de így bezzeg a szerelem-dologgal együtt már mindjárt - de Sárit nem győzzük meg, aminek egyik fő oka az lehet, hogy mi sem igazán így gondoljuk.
    Megérkezik a kenu. Kikászálódnak belőle a csapat tagjai, és újabb sátorállítás következik. Rékáékat meglepem azzal az örömhírrel, miszerint tegnap volt a születésnapom, mire ők meglepnek engem egy üveg borral. Soha jobb ajándékot.
    Letelepszünk a tűz köré, vacsorázunk, beszélgetünk, csapra verünk két üveg bort. Az kétszer hét deci, a létszám is hét, tehát nem isszuk magunkat hülyére (Réka szerint okosra isszuk magunkat).
    Éjfél felé takarodót fújunk. De nem ám úgy hűbelebalázs módon! Először fogat kell mosni. Réka indul elsőnek. Lesétál a vízpartra (2 lépés), megszemléli a fejlámpája fényénél a vizet, és közli, hogy "Pfuj!". Mindannyian odasereglünk megnézni az utálkozás okát, és valóban, a vízben egy megtermett pióca tekergőzik. Alaposabb szemle után kiderül, hogy még több pióca is van, szám szerint három, csak abban az egy négyzetméternyi vízben, amit mi tanulmányozunk. Ekkor meglátunk egy nagy, randa bogarat, amint vidáman korzózik a vízben, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ha én bogár lennék, és vízbe esnék, biztosan kapálóznék: de ez nem, hanem sétálgat, épp hogy csak nem fütyörészik közben. Sári fel is világosít bennünket, hogy ez a csíbor, és mint olyan, teljesen jó neki pont ott, ahol van. Nézzük az esti sétáját végző csíbort és a piócákat, amelyeken Réka még mindig látványosan utálkozik. El is dönti, hogy le fogja őket köpni. Nekiáll fogat súrolni, mi pedig magára hagyjuk a leköpendő piócákkal.
    Az esti toalettel végezvén mindenki elvonul aludni. Ilyen szép, csendes helyen nyugodalmas álomra számítunk, de ez sajnos nem jön be. Valamikor az éjszaka derekán arra riadok, hogy motorzúgás hallatszik, és fény közeleg. A bennem lakó törvénytisztelő állampolgár azonnal riaszt: ez itten a rendőrség, akik direkt azért jöttek ide motorcsónakkal, hogy minket, tilosban császkálókat megbüntessenek! Ezt azonnal közlöm is nyugodtan alvó sátortársaimmal. Láce annyit morog, hogy nem rendőrség, aludj már, mielőtt a másik oldalára fordulna, Sári bőbeszédűbb: Csak egy halász, maradj már csendben!
    Befogom a számat és fülelek. Méghogy nincs telepátia! Innen is érzem, ahogy a másik két sátorból is riadt, megkövült várakozó csend árad. A jövevény közben leoltja a fényt és elhallgattatja a motort. Lánccsörgés, dobogás, puffanások, evezőkoppanások és szuszogás hallatszik váltakozva. Ezt néha nagy nyögések tarkítják. Mint másnap megtudom, Magdi úgy gondolta, kísértet, Réka meg úgy, hogy rossz ember, aki most fogja elsüllyeszteni a kenuinkat, hogy mi másnap csak úszva szabadulhassunk. Körülbelül húsz percig tartanak a hangeffektek, utána az éjjeli nyögdécselő-dobáló-lánccsörgető motort indít, lámpát kapcsol, és elhúz. Reggelre kelve kiderül, hogy tényleg csak egy halász lehetett, mert az egyik oldalon álló ladik eltűnt, a másik oldalra viszont valahogy került egy: valószínűleg az egyikkel jött, átpakolt, és a másikkal ment.
    Viszonylag tiszta időre ébredünk, rögtön nekiállunk kávét főzni, reggelizni, ami hanghatásokkal jár. Erre az egyik sátor Réka hangján megérdeklődi, hogy meddig lehet aludni. A válasz hallatán - "amíg tudsz ekkora zajban" - ők is kikászálódnak. Viszonylag hamar vízreszállunk, az egyik kenuban (sorrendben elölről hátrafelé haladva) én, Réka, Zoli és Sári mint kormányos, a másikban Magdi, Zoli, sok csomag és Láce. Vízreszálláskor már előre aggódom, mivel emlékszem, hogy az eddigi két vízitúrám alkalmával mindig ezen a szakaszon tévedtünk el. Félelmem nem is bizonyul alaptalannak. Mihelyst kiérünk a nyílt vízre a csatornából, toronyiránt átvágunk az elöntött mezőkön. Nagy hiba! Ugyanis innentől nem tudjuk, hol vagyunk. Hiába tekergünk jobbra-balra, nem sikerül rálelni a benyílóra, amely a csatornába vezet Zalkod felé. Emlékszem, hogy egy nagy fa mellett kellett elfordulni, és hogy utána nem sokkal volt egy nagy nyárfasor. Ezt többször szóba is hozom, de nem és nem hisznek nekem. Vagyis először igen, de miután a közel s távol látható mindhárom fasort belőttük és egyik sem bizonyult megközelíthetőnek, hamarosan mindenki egyetért abban, hogy hova is menjek a nagy fámmal és nyárfasorommal. Duzzogok a csónak orrában, megfogadom, hogy erre a hülye vízre többet nem jövök (ilyen fogadalmat egyébként eddig minden évben tettem). Egy helyütt megfeneklünk, valami elöntött kukoricaföldön lehetünk, az evező kevesebb mint fél méteres vízmélységet mutat. Tokaj a hátunk mögött van, tehát jó irányba mutat a csónak orra, de itt nem lehet átmenni. Ahogy visszaevickélünk a mélyebb vízre, majdnem ráfutunk egy halom rönkfára, amelyet valami kretén pont itt halmozott fel, és szinte láthatatlanul lapulnak zátonyként a víz alatt.
    Végre lelünk egy csatornát. Örömujjongással futunk bele. Felismerem a helyet: ez biztos, hogy a jó csatorna, azonban az irány nem stimmel. Tokaj szemben van velünk, pedig hátul kéne lennie. Húsz perc evezés után kiérünk a másik oldalon, ahol egy bedőlt rönkfáról felismerjük, hogy bizony erre már ma jártunk, nem is egyszer. Valamiért eszembe jut a krétai labirintus, s kicsit bánom, hogy Ariadnét nem vettük fel útitársnak. A fasor mögött egyszercsak feltűnik egy másik csónak. Sári bebizonyítja, hogy igazi férfi: mer útmutatást kérni! A pasas majdnem rosszul lesz, amikor meghallja, hogy Zalkodba mennénk: hát hiszen abban a csatornában pont onnan jönnek! Mindezt olyan szavakkal és mimikával, ami tökéletesen udvarias, de a hangnem elárulja, mit gondol a városiakról, akik nem találják meg Zalkodot, holott még a harangszó is idehallatszik.
    Na, elvesztem a fonalat, de Láce és Sári már érti, mi történt. Ahol belejöttünk ebbe a csatornába, ott az ellenkező irányba kellett volna indulni. No de hát ott nem volt csatorna! De volt, csak nem olyan feltűnő.
    Jó, visszaevezünk a kiindulási ponthoz. És valóban, ott a csatorna! Láce súg: ez az a hely, ahol tavaly megálltunk és találkoztunk Erikáékkal. De az nem lehet, mert az pont a nyárfasor mellett volt! Egy szántóföld szélén! És akkor rájövök: ahol megfeneklettünk, az volt a szántóföld, és a nagy rönkök a víz alatt pedig az áldott nyárfasor, amelyet időközben kivágtak és gúlába raktak a szántó szélén, s amelyet így persze hiába kerestünk. Ekkor már mindenki elhiszi a nyárfasort, kegyesen még a nagy fát is, ami mellett be kellett volna jönnünk, de nincsenek illúzióim: csak azért hagyják rám, mert örülnek, hogy megvan az út.
    Innen már egyenesben vagyunk. Már látjuk a háztetőket, amikor nagy csónakos csapat evez szembe. Mulatságosnak vélt dolgokat mondanak az árvíz miatt evakuált faluról, de valahogy nem hangzik mókásnak. Az utolsó kenukban ülnek a kedvesebbek: ők közlik, hogy a kocsmát nyitva hagyták, direkt nekünk.
    Zalkodon kikötünk. Egyetlen csónak sincs a parton, de valójában igazán part sincs. A szemben levő szép zöld rétet is víz borítja. Most látszik igazán, mennyivel magasabban áll a víz, mint tavaly.
    Megcélozzuk a kocsmaboltot. A beszédes kocsmáros bácsi kávét főz, sört osztogat, felest mér. Nem időzünk sokáig. Mire visszamegyünk a kenukhoz, az őrszem, Láce, már megmelegítette a kétliternyi gulyást, amit a mamája pakolt be. Alaposan beebédelünk, és irány tovább.
    Innen már tiszta utunk van, ezen a részen magasabb partok közt fut a csatorna, nem tudunk letérni róla. A víz alatt nagy, húsos levelű vízinövénynek táncolnak, a sötétkét vízben ezek a zöld libegő foltok nagyon szépek. Evezgetünk, közben sikerül felverni milliónyi repkedő valamit, amik nem szúnyogok, de ugyanolyan idegesítőek tudnak lenni. Egy helyen kell észnél lenni: ahol a csatorna kis tóvá öblösödik, mert ott balra kell majd tartani. Megtaláljuk a kiöblösödést, a másik oldalán erdő látható. Ahogy közelebb evezünk, akkor látjuk, hogy a fák derékig vízben állnak. Ez ellentmond minden eddig tapasztalt dolognak. Ahol erdő van, ott föld is van, tehát szárazföldet kéne látnunk. De nem, az erdő vízben áll, én pedig már kezdem úgy érezni magam, mintha a Waterworld című film forgatásán vennék részt.
    Elevezünk a lábat áztató erdő mellett. Bár így leírva hülyén hangzik, de bizony nagyon rossz hatással van az ember lelkivilágára, ha a megszokott kis világából hirtelen egy föld nélküli szokatlanba kerül. Kezdem megérteni a tengeribetegségnek nem a gyomorfelfordulós, hanem a földkövetelős változatát. Bizony innen nézve nehéz elhinni, hogy tőlünk pár kilométerre, valahol a végtelen messzeségben, szárazföld van, ahol autók járnak és vonatok mennek.
    Késő délután ráakadunk a gátra. A meredek parton nehézkesen megy a kikötés, de valahogy sikerül megoldani. Kiszállunk, lábat nyújtunk, bokrokat látogatunk. Fotózás jubbra-balra, majd kezdődhet a nemszeretem munka: átemelni a kenukat a gáton. Kipakolás, átvonszolás, cuccok áthurcolása, visszapakolás. Mire végzünk, a környékbeli falucskákból megjelennek a helyiek: van, aki romantikázni érkezik egy ócska Skodával, van, aki rozsdás biciklin teker ide mélázva nézni a vizet, és befutnak a halászok is, vadiúj fémladikkal, amelyet lármás tanakodás közepette vízre is bocsátanak.
    Újra nekivágunk az útnak, szerencsére innen már csak pár perc az esti táborhely. A tavalyi több száz négyzetméteres dombnak csak a teteje van ki a vízből, az is csak itt-ott, és az is mocsaras. Végre találunk egy kb. 8 méterszer 15 méteres sávot, ahol fel tudjuk állítani a sátrakat. Pár száz lépésnyi messzeségben szalmabálák kucorognak. Mivel körös-körül semmi sincs ezen az oldalán a víznek, csak félig elmerült legelő, ezért jobb híján a bálákat nevezzük ki paravánnak, amely ápol és eltakar, ha a természet szava szólít.
    Mivel képtelen voltam kivárni, míg kikötünk, és gumicsizmában beletoccsantam a rétbe, hogy kihúzzam a csónakokat, ezért este tüzet kell raknunk nadrágszáram, zoknim és csizmám belsejének szárogatása céljából. A víz ugyanis helyenként térd fölé ér, de hirtelen ám és láthatatlanul, úgyhogy nem sikerült elkerülnöm a kényszerű hideg lábmosást.
    Sátorállítás után egy kenu átevez a szomszéd partra, ahol kikötni ugyan nem lehet - nincs föld -, de a fák alól lehet szerezni gallyakat. Tüzet rakunk, a szerepek előző nap óta nem változtak: Sári a tűzmester, mi vagyunk a nézők. Feladatköre annyival bővül, hogy evezőre és botokra tűzdelt ruhadarabjaimat időnként megforgatja, és próbálja óvni őket a megperzselődéstől. Igyekezete ellenére időnként égett gumiszag terjeng, de ezen általában gyorsan korrigálunk. Kissé elfáradtunk, ennek köszönhetően nem igazán gördülékeny a társalgás. Hamarosan nyugovóra is térünk. Ezen az éjszakán nem jön a halász, sem pedig a vihar (mert tavaly jött, pont itt).
    Reggel napsütés fogad, de azért annyira nem erős, hogy a harmattal elbírhatna. A vízszint jelentősen emelkedett az éjjel, úgyhogy ideje is sürgősen elindulni, mert igen közelít a víz a sátrakhoz.
    Reggeli és összecuccolás után vízreszállunk. A Bodrogig kb. 2 km, azon pedig 24 elérni Tokajt. Úgy 6 órát kalkulálunk az útra, és mint később kiderül, ezt maradéktalanul be is tartjuk.
    Eleinte csendesen siklunk, hiszen itt az ártéren minden nyugodt. A partot szegélyező bokorsoron látszik, hogy előzőleg milyen magasan állt a víz. A színlő szürke vonala legalább egy méterrel magasabban van, mint a mostani vízszint.
    Nagy, patkó alakú kanyart ír le a meder, és máris beevezünk a fák közé, ahol keskeny kis ér fogad minket. Emlékszem, hogy az előző két évben itt szinte haladni sem lehetett, olyan sekély volt a víz. Most azonban mélyebb, és előrefelé hajt minket. Nem is kell evezni, csak korrigálni a csónak mozgását, de azt gyorsan ám, mert sodródunk. Némi lázas izgalom és gyors evezőloccsanások után elérjük azt a pontot, úgy 20-25 méternyire az élő Bodrogtól, ahol az ártéri víz összetalálkozik a megemelkedett folyóról beáramló vízzel. Örvény, sodrás (természetesen hátrafelé), s minden, mi szem-szájnak ingere. Keresztbedőlt fa, pont a legjobb helyen: átsiklani nem lehet felette, mert nem lebeg, hanem oda van nőve; felemelni nem lehet, mert alul van odanőve. Fejmagasságban karvastagságú ágak minden oldalon. A víz, ami szembejön, pedig csak lökné visszafele a csónakot; ami pedig oldalt ömlik be a fák között, az oldalról próbálja meg felborítani.
    Itt elakadunk egy cseppet. A víz zúgása és a saját adrenalinszintünk emelkedése miatt a társalgás hangja is emelkedik. A heves szóváltásban csak tömör instrukciók hangzanak el, ezek egyike-másika nem is kötődik igazán a szituációból való kijutáshoz, és ezek a kifejezések nem is igen használhatók más, civilizáltabb környezetben. Én legalábbis le nem írom őket ide. Mikor végre átküzdjük magunkat a leküzdhetetlennek látszó akadályon, akkor többrendbeli bocsánatkérés hangzik el a csónakok utasai között. Én is megkérem a kormányosunkat, ne nehezteljen, amiért közeli rokonait olyan csúnya kontextusban emlegettem.
    Miután helyreáll a világbéke, visszanézünk a békés, tágas Bodrogról a zúgó helyre, ahol majdnem odavesztünk. Innen semmi sem látszik, csak a mélán befelé áramló víz a fák között. Csalóka.
    Innen már szinte teljesen eseménytelen az utunk. A Bodrog széles, csendes, és látszólag minden irányban végtelen, mivel a szegélyező fák és bokrok alja eltűnik a víz alatt, és a messzebb látszó legelőket is víz borítja. Meglehetősen megkönnyebbülök, amikor a part emelkedni kezd, és világosan látszani kezd, hogy van még a glóbusznak olyan pontja, amit nem öntött el a víz.
    A kényelmes evezgetés hamarosan meglehetősen unalmassá válik. Beszélgetünk, de csak ímmel-ámmal, hirtelen nem jut eszünkbe túl sok érdekes dolog. Közben egyre inkább jelentkeznek a fáradtság jelei, vállban, karban, egyébben. De hiába, messze még a cél.
    Az elárasztott parttal egyébként még kétszer meggyűlik a bajunk: amikor hidrológiai szünetre ki szeretnénk kötni. Nem könnyű szárazföldet találni, ami nem olyan meredek, hogy ki is lehetne lépni a csónakból beleborulás nélkül. De nagy nehezen sikerül megoldani.
    Jó időt fogtunk ki, eddig sem volt eső, most pedig még a Nap is süt. Lehet, hogy tényleg ideér a tavasz, végre-valahára?
    Kora délután érünk be Tokajba. Leadjuk a kenukat, becuccolunk a kocsikba, és egy gyors fagylaltozás után hazaindulunk. Mielőtt beérnénk Miskolcra, már zuhog.

Lénárt Emese