Első élményem a Béke-barlangban

Beke-barlang

Beke-barlang

Sokat hallottam és olvastam már a Béke-barlangról, de csak a mostani (2000. május 20.) szombati túrán volt rá először lehetőségem, hogy a valóságban is végigmászhassam. Két másik amatőr, ám egyre lelkesebb barlangásznövendék barátommal oda is értünk reggel nyolcra a találkozási ponthoz, ám egyenlőre csak három ásítozó embert láttunk az esőháznál* (Imi, Attila és Maci). Kiderült, hogy a többiek csak most indultak a jósvafői kempingből** (akkor miért indultunk otthonról hajnal négykor?). Húsz perc múlva aztán megérkeztek az első szállingózók (Norbi), majd gyors ütemben a csapat többi része. Nemsokára elindultunk a Béke-barlang bejárata felé. Kb. másfél kilométert megtéve egy gyönyörű erdei ösvényen, megláttuk a barlang bejáratát körbevevő fakerítést. 9:20-ra sikerült mindenkinek felvenni a cuccokat, így elindulhattunk lefelé. (Nekem is nemrég sikerült beszereznem egy vadonatúj overált és műnyúlt, így kíváncsian vártam, hogy tényleg melegen tart-e a hideg vízben.)

* Esőház = Szent Ferenc kápolna a műút mellett - a szerkesztő megjegyzése
** A szomszéd szerint három hete bezárt ... a pajta "működött" - a résztvevők megjegyzése

Mi Misivel mentünk elöl és a betonjárdánál bevártuk a többieket. Itt Attila készített néhány csoportképet (remélem én is kapok belőle). A sok lefelé vivő betonlépcső és a barlang első részén kialakított, a gyönyörű mésztufa-gátakat védő betonjárda egy kicsit a Baradla látogatható szakaszát idézte, de ez a kép gyorsan elillant, amikor először szaladt be a gumicsizmába a hideg víz. Először még mindenki igyekezett kerülő utakat találni a sziklafalon, de így is egyre többször éreztünk vízbetörést a csizmánkba. Többen bukdácsoltunk a víz alatt megbúvó mésztufagátakon és köveken. Nemsokára elértük az első agyagcsúszdát. A közepén volt a legmélyebb az agyagdagonya. Ott körülbelül combig-derékig ért a sár. Néztük, hogy hogy esnek bele sorba a gyanútlan túrázók. - "Sebaj, elég víz van még előttünk, majd ott lejön ..." - vigasztaltak a tapasztaltabbak. Első jótanács azoknak, akik először mennek a Béke-barlangba: mégiscsak kellett volna gumikesztyűt vinni, mert akárhová nyúltunk mindenhol agyagosak lettünk, így állandósult a "sziklát fog - kezet mos" mozdulatsor. Közben több kisebb csapatra szakadt szét a kezdeti 16 fő. Nekem sikerült a négyfős élbolyban haladnom Imre és Maci vezetésével, egy másik kezdő "kollégával". Elég gyorsan haladtunk, így nem sokat tudtunk nézelődni. Viszont amikor megálltunk és fel- illetve szétnéztünk, lenyűgöző cseppkőképződményekről verődött vissza a zseblámpa fénye.

Beke-barlang
Részletek a Béke-barlang Fő-ágából.
Borzsák Péter felvételei
Beke-barlang - Vizilo
A fenti két kép csak illusztráció!
Forrás: MTSz

A 150-edik topológiai ponttól kezdve egyre gyakrabban ért a víz a derekunkig. (Tényleg jó találmány a műnyúl). Második jótanács azoknak, akik először mennek a Béke-barlangba: célszerű az elsők között menni, mert a felkavarodó iszap miatt a hátul kullogók nem látják meg időben a víz alatt kiálló sziklákat és mésztufagátakat! A hatalmas csobbanások és merülések időnként nagy derültségeket okoztak. A Nagy-omlásig, ami kb. a barlang vége előtt egyharmaddal van, a legmélyebb víz mellig-nyakig-fejbúbig ért (attól függően, hogy ki hová lépett) Az omlásnál a patak eltűnt egy szűk járaton és nekünk egy létra jelezte, hogy inkább felfelé visz tovább az út. Érezhetően lelassult a tempó a szűk hasadékokon való mászás (és gyakori útkeresések) miatt. A jósvafői szakasz vége felé megváltozott a barlang arculata. Újra elértünk egy hatalmas agyagdombot, ami visszafelé alaposan megtréfált. Ezen a ponton az ember a szó szoros értelmében foggal-körömmel próbált előrejutni és fennmaradni, mert itt az overál és a gumicsizma iszonyúan csúszik. Nem kis kínlódások után, 12:30 körül végre elértük a jósvafői végpontot, ahol a vasrácsok mögött megpillantottuk a szanatórium ágyait. (Mit nem adtunk volna, ha valaki kinyitja ott az ajtót és kienged ... de hiába kiabáltunk.)

Furcsa érzés az, amikor már elég fáradtnak érzi magát az ember, de újra meg kell tennie az utat visszafelé, ahelyett, hogy szépen kisétálna az ajtón és visszamenne a felszínen. Imre vigasztalt, hogy visszafelé gyorsabb lesz a tempó, mert nem fogunk annyit törődni a vízzel. Később ezzel kezdtem egyetérteni. Visszafelé a nagy agyagdomb tetején bárhogy kapaszkodtam, egyszer csak megindultam lefelé. Egyre gyorsuló tempóban szánkáztam a lejtőn, majd egy 25 méteres röppálya végén beleálltam az agyagba. (Szerencsém volt, hogy nem szikla állt ott.) Néhány perc múlva, visszafelé menet találkoztunk Misivel, Attilával és a másik két amatőr barátommal. Megnyugtattuk őket, hogy innen már csak két és fél óra a végpont. A többiek már rég visszafordultak. Valahogy visszafelé a mászás is simábban ment az omlásos szakaszon és a víz se tűnt olyan hidegnek utána. Az viszont tény, hogy egyre nehezebben emelgettük a lábunkat a súlyos műnyúl és a vízzel telt csizmák miatt. Visszafelé már csak akkor mentünk elkerülő úton a sziklákon, amikor vízben nem lehetett továbbmenni. Egyre gyakrabban lestük a falakon a topográfiai pontokat. Az egyik mésztufagát előtt, a mellig érő vízben megpróbáltam felkapaszkodni a gát tetejére, de a víz alatt egy alattomos szikla felfogta a lendületet és arccal a vízbe csobbantam. (Még a fülembe is jutott víz!) Szerencsére a lámpám és az elemeim nem áztak be. A mögöttünk jövő csoportnak nem volt ilyen szerencséje.

Aggteleki-karszt
Hajnal az Aggteleki-karszton

A túra végén megkönnyebbülten pillantottuk meg a betonjárdát, ám a legnehezebb szakasz ezután következett. Hat emelet magasságba kellett felgyalogolnunk a lépcsőkön. Amikor felértünk a felszínre, barátságos napsütés fogadott, ami igencsak jót tett az elgémberedett tagjainknak. Fél óra múlva kiért a másik csoport is EGYETLEN működő lámpával, ugyanis mindkét ismerősöm lámpája felmondta a szolgálatot és Misi haldokló lámpájával bukdácsolták végig a fél távot. Utolsó jótanács: érdemes több fényforrást (tartalék égők, több elem, külön zseblámpa) hozni, vagy el kell menni egy olyan műtétre, ahol sötétben is látó szemet ültetnek be az embernek).

Ezeket a sorokat másnap írom, amikor már nem érzem a fáradtságot (csak némi izomlázat), így összességében ismét jó és szép élményekkel gyarapodtunk szombaton. Már most gondolkozom azon, hogy mikor tudnék ismét eljutni a Béke-barlangba.

Scheffer János
Képek: Kovács Attila