Michele Gortani

Olaszország

(Bátori Károly)

1994. febr. 18.

     Miután összepakoltam a cuccomat, s hősies küzdelem árán ekészült a hólánc is, úgy gondoltam mégis elmegyek még ma Misihez. Lesz idő felpróbálni a Zsiga kerekére, és ha nem jó, még lesz idő kijavítani. Kimentem a pályaudvarra. Közben egy focicsapat a hátamra kapaszkodott. Amikor le akartam rázni őket, akkor vettem észre, hogy a hátizsákom az. Így hát hagytam.
     Prímán jöttek a csatlakozások Múcsony irányába. Az utolsó buszon, amely a múcsonyi kereszteződésig visz, találkoztam Bélával is. Tőle tudtam meg, hogy az az iszonyú távolság, amivel a kazincbarcikai információban ijesztgetett a hölgy, mindössze két kilométer. Ezt gyorsan legyűrtem.
     Misiékhez betoppanva Tibike nyitott ajtót és azt mondta: Apa nincs itthon. Azt hittem viccel. De Erzsi ezt az állítást megerősítette, sőt megtoldotta annyival, hogy dél óta kocsival együtt várnak rám Burdigáéknál. Ezután telefonok. Eredmény: Ottó kijött értem. Bepakoltunk a Zsigába. Így, hogy egy nappal korábban érkeztem, valamicskével több, mint fél nap késéssel elindultunk. Kis Mohánál aludtunk. Vacsorára Bubu szendvicseket osztogatott.

Febr. 19.

     Fél hatkor ébresztő. Moha azt mondja: nem hatkor indulunk, csak hatkor találkozunk. A végén el is indulunk. De nem megyünk messzire. Újabb pakolás. Irány Olaszország. A hatórás találkozó - nem pedig indulás következménye az lett, hogy lekéstük az utolsó felvonót. (Ja, majdnem elfelejtettem! Imi és Bubu a sípályán gyakorolták, hogy megcsúszás esetén hogyan kell megállni hágóvas és jégcsákány segítségével.)
     Meghánytuk-vetettük a dolgokat, s alvóhely után néztünk. Találtunk is a hegyimentők sátrai mellett egy barlangot, teli autógumi képződményekkel. Mégsem ott aludtunk, hanem Misi és én a kocsiban, Gergő és Dávid mellette, a többiek pedig a felvonó fogadóépületének előcsarnokában. Nekik volt szerencséjük.

Febr. 20.

     Hajnali 4-kor ugyanis arra ébredtünk, hogy valaki kopog az autón és azt mondja, hogy ő a police. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanám, de nem használt. Hosszas eszmecsere és vita után Gergőt és Dávidot kizavarták az országból. Nekünk kellett elvinni őket. Mentünk Ausztria felé, de a police elkapott és azt mondta, hogy ő egy GOOD MAN, és menjünk Szlovéniába. Ekkor már nem nagyon kapisgáltuk, hogy mit akarhatnak tőlünk, így hát otthagytuk őket a határon. Megálltunk egy szép helyen: vízesés, hegycsúcsok, jégfal, napfelkelte, miegymás. Misi megreggelizett, bepakoltunk és indultunk vissza. A police már nem volt ott, a határőr ismerősként intett, hogy menjünk a fenébe. A parkolóban újabb pakolás és hátizsákokkal, begekkel elindult a csapat a hegyre.
     A felvonó tetején a többiek már vártak ránk. Elmeséltük kalandjainkat és megbeszélést tartottunk a Gilbertiben. Ezután szétosztottuk a cuccokat és felmentünk a bivak-barlanghoz. Ezt azonban nem sikerült kiásni. Itt pihentünk egy keveset, és mentünk tovább a házhoz. Jó kis út volt. A ház is pöpec. Nem nehéz belakni. Az én csapatom, Bubu, Misi, Imi, Én, este 11-kor indult a Gortaniba. Fél napig dolgoztak az emberek, mire sikerült a bejáratot kiásni.

Febr. 21.

     Nem egyszerű a lejutás a barlangba. Imi és Misi fejenként több mint félórát kínlódott a szűkületben. Ezután, röviddel az első meander végénél, -145 méteren ott maradt a fotós beg. Tartalma: 3 db fényképezőgép, vaku, Plusssz, stb. és PÁLINKA!
     A meanderek két beggel elég fárasztóak voltak. Az aknában viszonylag könnyen lejutottunk. A Cseszna (P120m) alján már várt ránk Péter. Itt láthattuk a szerencsétlenül járt cseh barlangászokból megmaradt felszerelési tárgyakat. Azután indultunk tovább az innen már csak ugrásnyira lévő bivakba (-530 m). 12 óra hosszáig tartott az utunk.
     Estig aludtunk. Vacsoráztunk. Ismét aludtunk. Éjszaka folyamán, ahogy érkeztek az emberek, fontos információkhoz jutottam. Igen! Ők is látták a fotós beget. De senki nem hozta le.

Febr. 22.

     Imit sikerült rávennem, ketten menjünk vissza a begért. Meglepő gyorsasággal utasítottuk magunk mögé az aknákat és meandereket. Ezután fotós cuccal felvértezve indultunk a végponti túrára Szilvia, aki Edit, Oszi, Róka, Dávid, Péter, Imi és én. A kilencvenes akna előtt Dávid visszazizzent. Miután a két nittet, amelyből ereszkedtünk (az egyik lötyögött, a másik ki volt törve) biztosítottuk, a többiek is visszazizzentek. Így hát Imivel és velem megerősített két fős kiszerelő csapat indult tovább. A végpontot (-935 m, ha jól emlékszem) hajnali két óra körül értük el. Csináltunk egy fotót, megittuk az erre a célra lehozott egy doboz sört, és indultunk vissza. Kemény volt. Én a begre dőlve aludtam egyet. Imi nittben lógva, csomó kikötése közben. Imi azt mondta, hallotta valahol, hogy két francia barlangász végkimerültség következtében vesztette életét. Megállapítottuk, hogy ez hülyeség, és már indultunk is. Tovább nem részletezem. A túránk kiszereléssel, 800 m oda vissza történő leküzdésével 27 óra hosszáig tartott. Visszaérkezésünk után Imrével elköltöztünk egy szárazabb helyre, de a hálózsákok egyre vizesebbek lettek. Valahogy nem bírták a két fokot, meg a magas páratartalmat. Frédiék elmentek kürtőt mászni, mi ketten pedig ettünk és aludtunk.

Febr. 24.

     Elérkezett az utolsó lenti nap. Meg kellett várnunk a kürtő-mászókat, ők hozták a plusz cuccot, amit még ki kellett hoznunk. El voltak keseredve, mert sikerült ugyan kimászni, de már jártak ott előttük és idő híján csak odáig jutottak el, ahonnan már el lehetett volna indulni. Na szóval, délben nekivágtunk az útnak. Prímán haladtunk. A bejárati szűkület engem is elkapott. Kint tíz centis friss hó fogadott. A házban jó meleg. Kaja után alvás a földön. Az éjszaka gyönyörű. Odakint. Bent nem annyira. Reggel csodás napfelkelte. Fotó jobbra-balra. Pakolás. Indulás. Ennyi.