Kadic Ottokár

bükki barlangkutatásai

File Ferenc

1997. január

     Aki nem ismeri a bükki barlangok felfedezésének történetét, annak nehezen elképzelhető, hogy a múlt század tudós kutatói jelentéktelennek tartották a Bükköt, a mai Magyarország legtöbb barlangját magába foglaló karsztvidékét.
     Ma hazánk barlangjainak egynegyede a Bükk-hegységben található, de nemcsak számszerűségében jelentős. Itt található a Magyarország legmélyebb barlangja címért vetekedő István-lápai barlang, a közelmúlt legmeglepőbb felfedezése, az országosan negyedik legmélyebb, a Jáspis-barlang, mely a tapasztalt barlangkutatók számára is életveszélyes, a miskolc-tapolcai Barlangfürdő és a hazai ősemberkutatás első nemzetközi sikerének helyszíne a Szeleta-barlang. A századforduló geográfusainak mentségére legyen mondva, a bükki barlangoknak nem volt olyan gazdag népi mondavilága mint a Bakony betyárbarlangjainak, vagy a felvidéki, erdélyi "sárkányos" barlangoknak, és nem büszkélkedhetett olyan nemzetközi hírességgel mint a Baradla hatalmas rendszere.
     Kadic Ottokár érdeme, hogy a kutatók, régészek figyelmét felhívta az itteni barlangok jelentőségére és pontot tett annak vitának a végére, amely az ősember magyarországi előfordulásáról szólt.
     Ez a becsületsértésekig is elfajuló vita nagyon is jellemző volt a korabeli tudományos világra. Fiatal kutatónak vagy nem "szakmabelinek" csak akkor lehetett igaza, ha egy ismert tekintélyes tudós kiállt mellette. Így, mivel az elfogadott hivatalos álláspont szerint Magyarországon soha nem élt ősember, Herman Ottó nagyszerű felismerését elvetették, az 1891-ben talált Bársony-házi kőszakócákat pedig hamisítványoknak nevezték.
     Az 1876-ban a szlavóniai Stara Pazován született Kadic Ottokár 24-éves korában kötelezte el magát a barlangok kutatása mellett. Saját maga így ír erről:

     "Én az 1900. évet Müchenben töltöttem, ahol egyetemi tanulmányaimat befejeztem, az ottani állattani intézetben dolgoztam ki doktori értekezésemet, az őslénytanban pedig átvettem az ottani híres tangyűjteményt. Itt egyik német kollégám azzal a hírrel fogadott, hogy szűkebb hazámban, Horvátországban, volt geológus tanárom: Gorjanovic Kramberger Károly Krapina városka határában földtani reambulációt végezve, a Krapinica-patak fölött Husnjakovo-hegy oldalában barlangkitöltést fedezett fel, s ennek pleisztocén lerakódásaiban állati és emberi csontokat, valamint faszéndarabokat és kovaszilánkokat talált ...
     Elolvasva a Krapinai próbaásatás meglepő eredményeiről szóló jelentést, bámulatba ejtett a kis barlang tudományos tartalmának nagyszerűsége. Boldog voltam, hogy ezt a híres leletet szűkebb Hazámban egykori tanárom találta és dolgozta fel. Ez a felfedezés azt a vágyat ébresztette bennem, bár én is abba a helyzetbe juthatnék, hogy barlangban ásatást végezhessek. Ez a vágy annyira lelkembe vésődött, hogy azóta nem tudtam tőle szabadulni, s amikor 1901. év folyamán az Állami Földtani Intézethez kerültem, első magyar közleményeim a krapinai lelet több folyóiratban történt ismertetései voltak."

     Az 1905-ig talált szépszámú miskolci kőeszköz leleteknek nagy hátrányuk volt, hogy korukat nem lehetett pontosan meghatározni hisz a város területén a földtani rétegeket az idők folyamán az emberi tevékenység alaposan felbolygatta. Herman Ottó ajánlotta a Földtani Intézetnek a Bükk barlangjait, mivel ezek pleisztocén rétegei érintetlenek.
     A megbízást az ásatásokra Kadic Ottokár kapta meg, és 1906. őszén kezdte meg munkáját. Első teendője a Szinva-völgy akkor ismert barlangjainak bejárása volt. Közel 20 barlang közül a Kecske-lyuk, a Büdös-pest és a Szeleta-barlang tűnt ígéretesnek. November 14-től 20-ig próbaásatásokat végzett a három barlangban, de egyedül a Szeletában bukkantak a pleisztocénben itt élt ősember nyomára. A barlang előcsarnokába vágott 12x2 méteres és 6,5 m mély kutatóárok pleisztocén rétegeiben rengeteg barlangi medve csont mellett tűzhely nyomára bukkantak. A csontokon található törés és kopás nyomokat emberkéztől valónak tulajdonította Kadic, amit az 1907. évi tavaszi bécsi tanulmányútján a cs. kir. udvari múzeum szakembereivel történt konzultáció után elvetett. A bemutatott faszénnyomok azonban egyértelművé tették, az ősember szeletai előfordulását.
     A m. kir. Földtani Intézet Kadic kérésére elrendelte az ásatás folytatását 1000 korona költséggel. 1907. május 15-től június 30-ig folytatódott a munka a barlangban. Rendkívül fontosnak tartotta a leletek rétegtani rögzítését, hogy korukat bizonyítani lehessen ezért nagyon gondosan járt el az ásatás során. A barlang előcsarnokában felásandó területet 2x2 méteres négyzetekre osztva rétegenként minden lelet helyét gondosan rögzítve haladtak. A holocén rétegekben cserépedény töredékeket, csiszolt kőeszközöket talált. A pleisztocén rétegekből végre előkerültek a keresett paleolit kőeszközök, összesen 40 db!
     A talált leletek indokolták az ásatás folytatását, amit október 18-tól december 3-ig folytatott. A számos kőeszközön kívül a legfontosabb eredmény a főfolyosó hátsó részén talált pleisztocén kultúrréteg.
     Mivel Magyarországon nem volt leletanyag amivel össze lehetett volna hasonlítani, 1908 februárjában az összegyűjtött anyaggal Kadic Ottokár Bécsbe utazott, ott azonban kellemetlen meglepetés érte. Dr. Hugó Obermaier a különösen szépen megmunkált babérlevél hegyek valódiságát kétségbe vonta, ugyanis a kőeszközökről hiányzott a máshonnan előkerült leleteken található "patina", úgy néztek ki, mintha nemrég készítették volna őket. A leletek többségét azonban kétséget kizáróan valódinak ismerte el.
     Az ásatásokat 1909. tavaszáig folytatták a Földtani Intézet költségén, ami eddig összesen 4000 koronát tett ki, ekkor az Intézet a kutatást befejezetnek tekintette. Az eddigi munkák során azonban főleg a felső rétegeket kutatták át, ezért megnyerte a Miskolci Múzeum vezetőségét az ásatatás anyagi támogatására. Földtani Intézeti hivatalos elfoglaltsága miatt nem tudott folyamatosan a helyszínen tartózkodni, ezért 1909. tavaszán felkérte Hillebrand Jenő antropológust munkatársnak, aki ezt örömmel elvállalta és még ebben az évben részt is vett az ásatásokon. Mivel meg tudták osztani a munkát, Hillebrandot megbízta, hogy végezzen próbaásatást egy másik ígéretesnek tűnő helyen a Balla-barlangban, ahol nem kis meglepetésre egy gyermek-csontvázat találtak. "Természetesen" a szakma rögtön megkérdőjelezte a lelet korát, sokan csak egy "elkóborolt cigány gyerek"-nek titulálták. A modern kormeghatározó módszerekkel megvizsgálva a "cigány gyerek" 12000 évesnek bizonyult.
     Az 1910-es évben Hillebrand folytatta a Szeletát, Kadic pedig Kormos Tivadar paleontológussal a Puskaporosi-kőfülkében kezdte meg az ásatásokat. A hely az egykor a közelben állt puskaporraktárról kapta nevét. Itt is a bevált módszerrel dolgoztak, ami lehetővé tette a leletek korának egyértelmű meghatározását, és a kőeszköz leletek kutatásán kívül nagy gondot fordítottak arra, hogy meghatározzák a barlang pleisztocén faunáját.
     A következő évben a Magyar Nemzeti Múzeum is támogatta anyagilag a Szeleta-barlang kutatását. Az ásatás során elérték a barlang fenekét 12,5 méter mélységben, így már rendelkezésükre állt a barlangi üledék teljes rétegsora.
     Meghívták a Tübingiában ülésező nemzetközi paleontológiai kongresszusra, ahol előadást tartott az elért eredményekről. Az augusztus 4-én tartott előadás meghozza az elismerést, a nagyhírű szakemberek az eddig hamisnak tartott kőeszközök valódiságát elismerték és kiemelték a leletek tudományos fontosságát, az ásatás módszerét pedig mintaszerűnek, példa-mutatónak nevezték.
     1912-ben Kadic kapott a Miskolci Múzeumtól 200 koronát, hogy a Szeletán kívül más barlangokat is kutasson. Kühne Adolf mutatta meg neki a Forrás-völgyben a Kecske-lyuk és a Büdös-pest barlangtól nem messze fekvő barlangot, amit az egyszerűség kedvéért Forrás-völgyi barlangnak nevezett el. Itt egy 2 méter széles és 12 méter hosszú próbaárkot ásatott, azonban az üledék lazasága miatt a kutatóárok állandóan beomlással fenyegetett. Ezért, és a csekély mennyiségű lelet miatt úgy döntött, hogy az ásatást egy későbbi időpontban folytatja, ha meglesznek a nagyobb munkához a feltételek. Ez azonban csak 1931-ben teljesült.
     A régészeti ásatásokon kívül felkereste az akkor Csepegő-kő barlangnak nevezett Anna-mésztufabarlangot. Ezt a barlangot akkor fedezték fel, amikor a forrás befoglalása érdekében tárót hajtottak a mésztufába, hogy vizet biztosítsanak a hámori vasgyár részére. Két bányamunkással járhatóvá tette a barlangba vezető mesterséges tárót, ugyanis ezen keresztül távozott a meglehetősen bővizű forrás vize, és fel is térképezte a barlangot.
     Természetesen folytatta a munkát a Puskaporosi-kőfülkében és a Szeletában.
     1913-ban fejeződött be a Szeleta-barlang ásatása. Kadic ugyan szerette volna folytatni a kutatást, azonban a Földtani Intézet inkább újabb bükki barlangok feltárását támogatta, ez az ásatás ugyanis már igen tetemes összeget emésztett fel, 12700 koronát.
     Az ásatás hatalmas mennyiségű leletanyagot tárt fel, kőeszközök is nagy számban kerültek elő: "... A Szeleta-barlangban elsődleges fekvőhelyeken gyűjtött paleolitanyag 1603 darabból áll. Nyers darabokon, kőmagvakon és érintetlen vagy éppen csak használt szilánkokon kívül, amelyeknek száma körülbelül 511-re rúg, 924 megmunkált szilánk, 94 durva és 74 finom babérlevélhegyet találtunk a barlangban. Minden egyes darab, legyen bár meg nem munkált szilánk vagy pompás babérlevél-hegy egyforma gondossággal gyűjtetett, leltároztatott, meghatároztatott..."
     Ezeknek a leleteknek jelentősége nem a nagy számukban van. Egy egyedülálló kultúra bizonyítékai, ami itt fejlődött ki a Bükk-hegység keleti oldalán, függetlenül más kultúráktól, és Szeleta-kultúra néven tartják számon a tudományos életben.
     Ebben az évben a Szeleta-kultúra újabb lelőhelyein kezdhette meg ásatásait, nevezetesen a Büdös-pestben, a Kőlyuk barlangjaiban és a Három-kúti-barlangban.
     Érdeklődése nem csak a régészeti leletekkel kecsegtető barlangok vizsgálatára terjedt ki. A varbói úttól nem messze nyílt egy névtelen barlang, amit bejárt és feltérképezett, és Csókási-barlang néven vezette be a barlangkataszterbe.
     A Garadna-völgy átvizsgálása közben sort kerített a lillafüredi "Kutya-barlangra" is. A bejárati aknán hágcsón leereszkedve bejutott a barlang Nagy-termébe. Még aznap felmérte, és a Szent István-barlang nevet adta a ma már mindenki számára járhatóvá tett idegenforgalmi barlangnak. Mivel régészeti szempontból nem tartotta érdekesnek itt sem folytatott ásatást.
     Az Ómassa közelében fekvő Három-kúti-barlang három terme közül a legkülsőben 26 négyzetméternyi területen helyenként 5 méter mély próbaásatást végzett. Kétheti munka után egy szépen megmunkált szakócát talált. Úgy tűnik azonban, hogy a barlang ezen a szakócán kívül semmilyen más régészeti szempontból érdekes anyagot nem tartalmazott, hiába végzett benne ásatást 1923-ban Hillebrand, semmit sem talált.
     Jelentős eredményt csak a Büdös-pest kutatása hozott. A bejárati nyílástól 6 méternyire 1,5 m mélységből egy csaknem teljes, neolit korú női csontvázat ástak elő. A hatalmas mennyiségű üledék miatt a barlang feltárása nagyobb összeget igényelt, ezért a kutatás több szakaszban egészen 1931-ig folytatódott. Nagyon sok kőeszköz került elő a rétegekből és rengeteg gyártási szilánk. Az itt előkerült pleisztocén leletek a mai napig rengeteg fejtörést okoztak a régészeknek, hogy milyen módon kapcsolódnak a többi szinva-völgyi barlangban talált leletekhez. Szerencsés körülmény volt, hogy a barlangi üledék rétegződése egyértelműen különválaszthatóvá tette a neolit korú leleteket a fiatalabb vagy az idősebb korú tárgyaktól. Így összehasonlítással pontosan meg lehetett határozni a többi hámori barlang holocén leleteinek korát.
     Tovább folytak a munkálatok a Puskaporosi-kőfülkében is, amit ebben az évben csaknem teljesen befejeztek. A barlangból igen gazdag anyagot gyűjtöttek a jégkorszaki faunáról, így nagyon pontosan meg tudták határozni,hogy milyen éghajlati változások történtek a Bükk-hegységben a jégkorszak idején. Igazán szépen kidolgozott kőeszközre csak igen kis számban bukkantak, annál több volt a gyártási hulladék, a lepattintott szilánk. Valószínűleg itt gyártotta eszközeit az ősember az Avas-hegyről bányászott kalcedonból, viszont talán mert a barlang bejárata észak felé néz, és így nem süt be a nap, nem igazán használta lakhelyül.

     Az 1914-es év és az azt követő időszak kutatásaira rányomta bélyegét a háború. Nehezebb volt hozzájutni a szükséges pénzügyi támogatásokhoz, valamint az állam elvonta a szakembereket más kutatásokhoz. Kadicot például 1916-ban megbízták, hogy kutassa át a Gömör-hegység barlangjait iparilag hasznosítható denevér guanó után, ami természetesen csekély eredménnyel járt. Azonban még a nehéz körülmények ellenére sem állt le a kutatás a Bükkben, sikerült olyan támogatókat találni, kik továbbra is a tudományt tartották előbbre valónak a világháború közepette. 1914-15-ben összesen 7 helyen kutatott, ezek többnyire kis barlangok voltak, az anyagi lehetőségekkel összhangban. 1914 októberében egy hét alatt befejezte a Puskaporosi-kőfülke kutatását, kiásatta a maradék üledéket is. Ez alkalommal is szép anyaghoz jutottak a környező fauna történetéről és a neolitikumi cserépedény töredékekből. Még ugyanebben a hónapban három kis lillafüredi barlangot ásatott ki. A rétegek vizsgálata pontosította a völgy geológiai történetéről az ismereteket, a Szinva-patak ugyanis néha, ha szintje megemelkedett, befolyt a egyes barlangokba és megzavarta a rétegeket.
     Az 1915-ös évet két kisebb barlang kutatásával kezdte. Az egyik, a Szinva-szoros alsó bejáratánál 10 méter magasságban nyíló barlang eleve kevés eredményt ígért, ugyanis Káposzta Ignác nevű hámori lakos beleépítette a házát és melléképületeit, és közben alaposan megzavarták a barlangi kitöltést. A másik barlang, a Gulicskai-sziklaüreg sem volt nagy feladat, május 1. és 3. között felmérte és befejezte ásatását.
     Ugyancsak a Szinva-szorosban található a Puskaporosi-barlang, melynek a neves polihisztor halála után a Herman Ottó-barlang nevet adta. Ez a hely sem ígért nagyobb eredményt a másik két barlangnál, tekintettel arra, hogy a bejárata közvetlenül a patak fölött nyílik. Nagy meglepetés volt, hogy az első próbagödör kiásása közben számos kőeszköz és barlangi medve csont került elő. Mivel sem az ősember, sem a barlangi medve nem választotta tanyául a nedves helyeket, ezért csak az képzelhető el, hogy a bár a patak vize többször is elárasztotta a barlangot, az idők során a vízszint többször is lesüllyedt, és a barlang talaja kiszáradt.
     A sikeres próbaásatás után rögtön hozzáfogott, hogy jól bevált, igen aprólékos módszerével átkutassa a barlangot. A talált leletek többsége holocén korú volt. A rengeteg cserép-töredéken kívül csak kevés kőszerszám került elő. Az állatcsontok közül a feltűnően sok zerge maradvány és egy, a pleisztocénben ritka kőszáli kecske csontjai figyelemreméltóak.
     A Herman Ottó-barlang átkutatásával hosszú időre befejezte a Szinva-völgyben újabb barlangok feltárását, viszont rendszeres munkával 1931-ig dolgozott a Büdös-pestben. A Büdöspest ásatásának befejezése után éppen a Forrás-völgy kis barlangjait kutatta, amikor munkatársa felhívta figyelmét a Déli-Bükk egy ígéretes lelőhelyére.
     Kadic az első ásatások óta igyekezett állandó emberekkel dolgoztatni. Így ha a Földtani Intézeti kötelességei elszólították, mindig biztos lehetett benne, hogy az ásatások ugyanolyan gondossággal folynak, mintha a helyszínen tartózkodna. Dancza János egri műlakatos volt a munkások vezetője. Ő volt az, aki 1930 novemberében felkereste és felmérte a cserépfalu határában fekvő Subalyuk nevű barlangot. Az anyagot felküldte Kadicnak a Földtani Intézetbe és felkérte az ásatás vezetésére. Sok utánajárással kijárta Heves-megye elöljáróinál, hogy ínségmunka keretében feláshassa a barlangot, azonban a költségekre kapott 300 pengőt csak 1932 januárjában utalták át részére.
     Februárban kezdtek a munkához, ami a Bükkben a legkeményebb tél ideje. A próbaásatás sikere után áprilisban folytatódott a feltárás. Kadic nem lehetett személyesen jelen a helyszínen amikor megtalálták az itt élt neander-völgyi ősember állkapcsát. Rögtön telefonáltak Kadicnak, aki minden egyéb munkáját felfüggesztette a Földtani Intézetnél, és személyesen vette át a munka irányítását.
     A barlangi kitöltés igen megnehezítette a munkát. A mennyezetről lehullott nagy kőtömbök és a mésztufától kötött agyagos kőtörmelék eltávolítása közben elkerülhetetlen volt a leletek sérülése. A barlang hátsó részén egy helyen a kitöltés annyi állati csontot tartalmazott, hogy fél méter vastag önálló réteget alkotott. A kemény agyagos csontbreccsából nem volt könnyű egyenként kiszabadítani a leleteket. Azóta sokan bírálták az ásatást, hogy nem elég óvatosan és aprólékosan folyt, és sérülten kerültek elő a leletek, de hát hogy is lehettek volna óvatosabbak, ha több esetben csak robbantással lehetett eltávolítani a hatalmas sziklatömböket.
     Az agyagból két ősember maradványa került elő, egy idősebb nőé és egy hat év körüli gyereké. A Földtani Intézet az embercsontokat Bartucz Lajos dr. egyetemi magántanárnak adta át tudományos feldolgozásra.
     Sokan kétségbe vonták Kadic állítását, hogy az ősemberek nem voltak eltemetve, hivatkozva a külföldön talált "rituális" neander-völgyi temetkezésekre. Kadic arra alapozta véleményét, hogy a Subalyukban az emberi maradványok fölötti rétegek háborítatlanok voltak, és sok csonton régi sérülések nyomai látszottak, amit a fentről lehullott kövek okoztak.
     Újabban ismét az az elfogadott vélemény, hogy a neander-völgyi ősemberek csak ritkán temették el halottaikat. Miért tették volna pont egy ilyen nehezen ásható talajban. Rengeteg moustieri típusú kőeszköz és hatalmas mennyiségű állatcsont került elő. Az állatmaradványok között meglepően sok volt a kőszáli kecske csont, valószínűleg ez volt az ősemberek fő zsákmányállata.
Az itt talált leletanyagot, többévi tudományos feldolgozás után, amit kilenc szakemberrel együtt végzett, 1938-ban adták ki 320 oldalnyi terjedelemben.
     A Subalyuk, akkori nevén Mussolini-barlang ásatása idején még három másik környékbeli barlangot is átkutatott.
     Ezek közül a legnagyobb eredményt a Kecskés-galyai-barlang hozta. Itt a subalyuki kultúrától némiképp eltérő kőeszközöket és, a kőszáli kecske kivételével, hasonló állatvilág csontjait találták. A másik két barlang feltárása csak szerényebb eredményt hozott. A Farkaskői-kő-fülkéből csak pár darab durván megmunkált eszköz, a Kúthegyi-sziklaüregből semmi sem került elő.
     A következő évben is a Déli-Bükk barlangjaiban kutatott a subalyuki ember táborhelyei után. A Szarvaskőtől nem messze fekvő Berva-hegy barlangjait, Felsőtárkány környékén a Mész-völgy üregeit és a Lök-völgyi-barlangot vizsgálta át, ahol a szeleta kultúra nyomaira bukkant.

     A második világháború alatt egészen 1944-ig 15 barlangban folytatott feltárást a Bükkben, hogy rétegtani vizsgálatokkal pontos képet kapjon a hegység őstörténetéről. A legnagyobb siker a Kőlyukhoz fűződik. Kutatóárok ásása közben bejutottak a barlang belső hatalmas termébe, és ott meglepetésükre az eddig lezárt üregben egy nagy kiásott gödröt találtak, és a kiásott agyagban barlangimedve csontok hevertek. Sajnos a világháború eseményei miatt az ígéretes ásatást abba kellett hagyniuk. Csak 1950-ben tudott ismét munkához látni, az akkor már hetvennégy éves tudós.
     Sikerült teljesen befejezni az ásatást. Ez volt az utolsó terepmunkája. A politikai viszonyok és magas kora megakadályozták, hogy élete hátralevő éveiben folytassa a számára oly kedves barlangok kutatását.
     Negyven éve, 1957. február 27-én halt meg a magyarországi barlangkutatás atyjaként tisztelt tudós és kutató.

A szinva-völgyi barlangok