Első túrám a Szepesi-ben

Történe vala az Úr 1999. esztendejében, augusztus hó 20. napján. Felmenék vala az létrás-tetői házba ... és eléggé elszontyolodtam mikor kiderült, hogy a társaság éppen távozni készül. Úgy reméltem, hogy a hosszú hétvégére lesz fenn valaki, és életemben 5. alkalommal leszállhatok a föld alá. Az elszontyolodás hamarosan másik irányba indult, mivel megérkeztek Attiláék angol vendégekkel, és kifejtették abbeli szándékukat, hogy lemennének a Szepesi-Láner rendszerbe. Némi tépelődés után úgy döntöttem, hogy én is velük megyek. Indulásunk tiszteletére az addig dúsan ömlő eső mérsékelte buzgalmát, így "csak" szerény szemerkélés kísért végig utunkon a barlanghoz. A Karesz® által készített Barlangajtó© az intenzív ugrálás, káromkodás ellenére sem akarta magát megadni, így visszaindultam a házhoz elhozni a készítőjét. Szerencsére ő már úton volt, és rövid időn belül megkezdtük volna utunkat lefelé, ha nem lettem volna a szokásos rossz hatásommal a társaság karbidlámpáira. Gyújtás-nuku, gyújtás-nuku... káromkodás... Na, végül mindenki kis/nagy lánggal világolt, közben az angolok Zoli vezetésével már jócskán előttünk jártak. Lefelé úton sokszor jutott eszembe: "Mamám, hogy fogok én innen kijönni?". Akkor még nem tudtam, hogy a Próféta beszélt a számból ... Az utat csak Anikó hirtelen jött izomgörcse miatt szakítottuk meg - bár csak rövid időre, mivel némi masszázs és szőlőcukor segítségével sikerült elhárítani. :-) Jó órányi kúszás-mászás után utolértük a társaságot a Három Aranyásó-teremben, ahol bevártak minket. Amíg az angolok a többiekkel megjárták a Keleti-ágat, én Anikóval a teremben üldögéltem, és csöndben beszélgetve ettük a csoki és szőlőcukor tartalékunkat. Lehel Nemsokára megérkezett a társaság, és nekivágtunk a Nyugati-ágnak. Anikóék pár 10 méter után visszafordultak: nehéz volt neki a terep. Mi lent a patakban mentünk, így (mint számomra másnap kiderült, sajnos) gyakorlatilag a vendégek lemaradtak az igazán látványos helyekről. Megérkeztünk a mésztufa-gátak után természet-anyánk által elhelyezett vízeséshez. Két vendég kivételével már mindenki fent volt, amikor én is nekivágtam. Mászás közben jöttem rá, hogy nem jól kezdtem neki az egésznek: nincs hova tegyem a lábam (kezdők ördöge?). Nosza neki: lábcsere. Aha ... Csak nem találom a fogást egyik lábammal sem! Fél percnyi csimpaszkodás után úgy döntöttem, hogy reset, lepottyantom magamat az alant levő (látszólag térdig sem érő) vízbe, és újramászok. Itt jöttek a meglepetések: a víz derékig ért, én meg úgy meglepődtem, hogy letottyantam, emígy a nyakamig emelve a vízszintet ... Az angolok megijedtek, én is megijedtem, kicsit fáztam, de bőszen nekiálltam felmászni, amit sec perc alatt meg is csináltam (közben átkozva magamat, mert télleg egyszerű volt :-). Mentünk tovább, de a hideg egyre rosszabb lett. A gumicsizmám kotyogott, és mivel nem műnyúl volt rajtam, egyre inkább fáztam. Elérkeztünk egy kis terembe, ahol tanakodni kezdtünk, hogy merre tovább. Zoli azt mondta, hogy eddig volt érdekes a barlang, innen csak egy folyosó az egész, vízzel zanzásítva. Ez, és az egyre növekvő amplitúdójú cidrizésem rávette a vendégeket, hogy visszaforduljunk. A barlang nagyon tetszett nekik, eddig szinte az összes cseppkövet lefotózták, ami útjukba került. Mire visszaértünk a kijárati akna aljába, már lila voltam, és úgy általában minden bajom volt. Így indultunk felfelé: Zoli elöl, én utána és az angolok utóvédként. Mondanom sem kell, hogy igencsak siettem kifelé, a probléma csak az volt, hogy az intenzív kihűlés miatt egyre kevésbé tudtam használni a karomat, így eléggé nehézkesen mozogtam. Lelki szemeim előtt már láttam a mentőcsapatot, amely utánam jön, és "répaként kihúz" a barlangból, hogy Zoli idézetével éljek. Az egyik nehéz szakaszon már teljesen feladtam (közel álltam a pánikhoz): ott Zoli húzott fel a kezemnél fogva. Végül - Isten tudja hogy, de - kiérkeztünk. Kellemes meglepetés volt az, hogy a nap hétágra sütött, így a vizes ruhákat lekapva rögtön nekiálltam szárítkozni, és melegedni ...

Második túrám a Szepesi-ben

Másnap hajnalban megérkezett Béla, és vele és a vendégszobában levő pestiekkel - rövid tanakodás után ismét - lementem. A leszállás totál eseménytelen volt, azt leszámítva, hogy a 20-as akna tetején találkoztunk egy békával. Megígértem neki, hogy mikor kijövünk kiviszem a zsebemben. Lemásztunk a létrán, de sajnos a béka félreértette a dolgokat, és (valószínűleg lámpáink fényét követve) halálugrást hajtott végre. Toccs ... Ámen ... Ezúttal azonban teljesen más volt a túra. Béla elég sokszor hívott fel, hogy másszak (ez naaagyon jó, ott lehet csak gyakorolni). Én meg nagyon majréztam. Az előző napi húzós kimászás kiszedett belőlem minden önbizalmat, amit a tudásom és végtagjaim iránt éreztem: nagyon lassan másztam. De a látvány az fenséges volt. Állandóan csak az járt a fejemben, hogy a tegnapi vendégek vajon mit szólnának ha tudnák, miről maradtak le miattam. Visszaúton ismét fürödtem egyet, de ezúttal szerencsére "csak" derékig, és mivel "kölcsönvettem" (bocs!) Karesz műnyulát, ezúttal elmaradt a cidrizés. Kifelé is totál eseménytelen volt az út, de gyorsabb és jobb, mint az előző napon ... Valahogy Bélával mindig jobban mennek a dolgok (:-). Sokkal könnyebben másztam ki így, hogy megmutatta a mesterfogásait ...

Gyúró Lehel