Provatina expedíció

Görögország, 1991. június 1-4.

(Kovács Attila - Kovács Zsolt)


Kéthetes görögországi utunk második felében bőven kivettük részünket a barátságos műemlék-ország szokásos turistacsalogató látványosságaiból, azonban nem azokért indultunk útnak elsősorban. Az albán határ közelében fekvő Pindos-hegység nyugati részén, az Astraka nevű fennsíkon található Görögország két legmélyebb aknabarlangja: a Provatina (405 m) és az Epos (451 m). Bár méretük a hazai legmélyebb barlangoknak csaknem kétszerese, a világ nagy barlangjainak 1500 m körüli mélysége mellett nem számottevő. Ami a Provatinát mégis kiemeli a közepesen nagy barlangok sorából, hogy egytagú aknája a kontinensen a legnagyobb, közel 400 m. Az Epos, nagyobb összmélysége ellenére kisebb aknákból áll, a benne található legnagyobb egybefüggő mélység 165 m.


Az Astraka-platóval való ismeretségünk Aristiben kezdődött. Ez az a kis hegyi falu ahonnan először vehettük tüzetesebben szemügyre a kora délelőtti napsütés ellenfényében párába rejtőző hatalmas mészkőfennsíkot. Aristibe Ioanina felől érkeztünk, egyre kanyargósabb szerpentinen, egyre magasabb hegyek között, de csak a végtelen nyugalmat árasztó kis falu főterén megállva éreztük át először, hova is készülünk.

A Jugoszlávián át vezető hosszú és fárasztó út után már láttuk a görög föld néhány érdekességét: még a határ előtt a Vardar-folyó egykori nagy folyamok hordalékába vágott szurdokát; görög területen a jóval kisebb, de mesés szépségű szurdokszakaszt a Venetikos-folyón; a hasonló kőzet maradványkúpjaira épült fantasztikus kolostorokat Meteora fölött, de az Astraka-platóig hátralevő út is tartogatott még meglepetéseket. A plató lábainál fekvő Papigo faluhoz vezető szerpentint már Aristiből láttuk, de még előtte, a völgytalpon való átjutás sem volt könnyű. Amíg kiürített buszunk a kis folyó ívelt és szűk hídján az átjutással bajlódott, mi a hihetetlenül kék(!) víz dermesztő hidegével birkóztunk. A jéggé dermedt embereknek ezután már jól esett a busz melege, amíg az a szerpentin néhol valóban lélegzetelállító kanyarjait próbálta szakadékba zuhanás nélkül bevenni. Papigot elérve a falun túl álltunk meg, a tervezett táborhelyünk mellett. Alattunk mély völgy zúgó hegyi patakkal, a túloldalt az Astraka-plató sokszáz méteres függőleges falai. A levegő tiszta, de itt az 1200 méteres magasságban a tűző nap ellenére is érezhetően hűvös. Sátorverés előtt, míg a falu elöljáróságának engedélyét vártuk a néhány napos táborozásunkhoz, szétnéztünk a környéken. Táborhelyünk rétjének füvét már kiégette a napsütés, a milliónyi szúrós mag szívós ragaszkodással tapadt cipőbe, ruhába, sátorba, hálózsákba. A táj mégsem olyan sivár itt mint a délgörög hegyek kopár karsztja, üdezöld bokorerdők adnak barátságosabb hangulatot a vidéknek. A plató sziklafalai alatti törmeléklejtőn, a fák között bújnak meg egy még magasabban fekvő falu, Mikropapigo házai. A felé haladó műúton, táborhelyünktől egy kilométernyire találtunk rá az alattunk futó völgy felső szakaszának festői szurdokára. A vékonypados mészkőbe bevágódott mesebeli szépségű szurdok mesterséges gátja fölötti kis tó a falu vízellátását hivatott megoldani. Fürdeni, napozni a tó alatti kis természetes medencékben és a naptól forró sima mészkőlapokon lehet. Ki is használtuk a ragyogó idő és a csodálatos hely adta lehetőséget, nem sejtve, hogy a következő napokban milyen nagy szükségünk lesz az itt begyűjtött melegnek legalább az emlékére. A délután már a készülődés jegyében telt el. A platóra feljutást eredetileg hajnalra terveztük, de a hűvös délutánt kihasználva gyors elhatározással elindultunk. A 40 fős társaságból 16-an készültünk a barlangokba, teherhordóként még egy fő jött ekkor velünk. Az élelem, a víz, az egyéni felszerelések, a két sátor, az öt darab 200 méteres és néhány kisebb kötél ijesztő mennyiségű halmát nagyjából egyenletesen(!?) szétosztva indultunk a 800 méteres szintkülönbségű 6-8 kilométernyi útnak. Túlságosan nagy hidegre nem készültünk, a felszerelés mégis jelentős súlyúra sikeredett. Lent hagyni legfeljebb az élelemből lehetett, amit néhány vállalkozó kedvű "serpára" bíztunk.

A hűvös délután ellenére az út első néhány kilométerén egyáltalán nem fáztunk. A Mikropapigo mellett elvezető piros festékfoltokkal jelzett gyalogút egyre ritkább erdőben vezetett. A kisnövésű tölgyeket, bükköt, kőrist, akácféléket előbb fenyő, feljebb tuja és boróka váltotta fel, majd a harmadik forrás után már csak fű nőtt. Itt, az utolsó forrás fölött, ahol a menedékház felé vezető útból elágazik a Provatina ösvénye, már esteledett. Félúton jártunk, de nem gondoltuk, hogy a gyülekező, napnyugtától vörösen ragyogó felhők nem sok jót ígérnek. Az idő múlt, a magasság növekedett, a levegő pedig egyre hidegebb lett. Mire a plató peremére értem teljesen besötétedett, a felhők miatti vaksötétben lámpa nélkül nem tudtam tovább menni. A társaság nagyon szétszakadozott, az elsők már bivakhelyet kerestek, a mögöttem jövők pedig már hallótávolságon kívül voltak. Az útközbeni többszöri zsákcsere folytán éppen nem a saját zsákomat vittem. Lámpára, meleg pulóverre lett volna szükségem. A sötétben belekotortam a zsákba lámpát keresve, de nem találtam. Kipakolni nem akartam, mert a sötétben néhány dolgot biztosan kint hagytam volna. Végül Imrének, a zsák távoli tulajdonosának (áttételes) útmutatása alapján meglett a lámpa, az előttem haladó Dakit utolérve ketten botorkáltunk a többiek után. A bal lábam ekkorra teljesen elfáradt. Az expedíció előtt két héttel kificamodott jobb bokámat kímélve úgy látszik erősebben terheltem a balt. Az induláskor még bicegő jobb lábamnak semmi baja nem volt (nem fájt, nem fáradt), sőt a további napok bizonyították: teljesen rendbejött.

Mire felértünk a Provatina közelében levő bivakhelyig, már állt a két sátor, egymástól jó távol, sőt a barlang melletti sziklaeresznél is voltak néhányan. Mindenki elfáradt, ott tette le magát, ahol éppen volt. A dermesztő hidegben nagyon kellett az eredetileg csak az esetleges eső ellen csomagokat védő sátrak legalább néhány fokkal enyhébb hőmérséklete. A hátizsákomra szerencsére a legközelebbi bivaknál rátaláltam, felvettem végre a meleg gyapjúpulóvert, sőt még egy kölcsön melegítőt is, és az útra kikészített tejkrémet már a hálózsákba bújva fogyasztottam el. A sátor mellett, a hegyoldal egyik kevésbé meredek részén aludtam, éjszaka állandóan le-le csúszva, és visszaaraszolva.

Reggel, amikor kinyitottam a szemem láttam, már a látványért érdemes volt ide feljönni. A nap már magasan járt, de a mögöttem levő (a fennsík északi sarkában emelkedő) 2400 méteres csúcs a táborhelyünkre árnyékot vetett. Megvilágította azonban a nyugatra levő szomszédos hegyeket, amelyek hófoltos csúcsai körül felhőpamacsok nőttek és oszlottak. Szemügyre vehettem a platót is, amelyből éjszaka semmit sem láttam. Jobbra tőlem a meredeken lejtő völgy, amelynek fejénél van a Provatina. Balra, a fennsík peremét alkotó félkör alakú, lapos tetejű mészkőnyúlványok sorakoztak. A dús harmattól nedves hálózsákomból kibújva, a fényképezőmet nyakamba akasztva elindultam a mészkőplatók irányába. Felállva megláttam az eddig a sátor által eltakart nagy hófoltot, amely a a mészkő felett emelkedő agyagpala-gerinc oldalában feküdt. Az alsó nyúlványából csorgó olvadék egy kis mederben folyt lefelé az alattam levő völgy irányába, de néhányszor 10 méter után elnyelődött. A rövid kis patak melletti dombon állt a másik sátrunk. A többiek még aludtak, amikor a pár lépés után harmattól elázott cipőmben jártam egyet a közelben. Fű, varjúhájfélék, harangvirág, nefelejcs nőtt a nagy mészkőlapok és az esőkarr mély barázdái között. A néhány cm vastagságú réteglapokat a falvakban ház és kőkerítés építésére, tetőfedésre, járdák kikövezésére használják, itt a fennsíkon méternyi magasságú kunyhó készül a nagyobb lapokból. Fejteni nem kell, hiszen a fagy néhol méteres táblákat választ el a felszíntől. Barlangot is találtam, keresni sem kellett, a félkör alakú púpok közötti völgyek oldalai és völgyfői tele vannak kisebb-nagyobb beszakadással, víznyelővel, zsombollyal.

Visszafelé haladva láttam ébredezik a tábor, többen kóborolnak a környéken. A Provatina bejárata a táborhelyünk alatt, a völgyre néző sziklafal lábánál volt, lementem megnézni. A látvány döbbenetes, lenyűgöző, sőt nyugodtan állíthatom, hogy félelmetes. A bejárat előtti lapos sziklákon állva az ember egy hosszúkás, 10-15 méter magas, 30-40 méter hosszú barlangtermet lát, csakhogy ennek a teremnek nincs alja. Azaz van, 400 méterrel mélyebben. A tátongó fekete semmiből csókák szállnak ki és zuhannak be, és elképesztő ügyességgel kapaszkodnak a feneketlen mélység fölötti keskeny sziklapárkányokon. A ledobott kavics becsapódásának hangját elnyeli a felriasztott madarak rikácsolása.

A barlangok bejárását négy, négyfős csoportban terveztük. Mindkét helyszínen az első csoport beszereli a barlangot, a másik csak bejárja, majd helycsere után a másik helyszínen az első csoport bejárja, a második pedig kiszereli. Így mindenki eljut mindkét barlangba, és minden csoportnak jut feladat.

Reggelizés közben megérkezett az első "serpa" (Grábler Zsuzsa), aki a többieket messze megelőzve két óra alatt ért fel a fennsíkra. (Nekünk tegnap ehhez öt óra kellett.) Evés után elindultunk az Epos keresésére. Térképet (itt derült ki) senki nem hozott fel magával, így a még útközben (a buszban) tanulmányozott felszíni és barlangtérképek emléknyomaival kezdtünk neki a keresésnek. Sári reggel már talált valamit a sejtett irányban, így a pala-gerincen indultunk el, mivel ösvény is vezetett arra. A gerincre felérve kitárult a látóhatár: jobbra tőlünk a fennsíkból kinyúló mészkőplatók sorakoztak, előttünk a pala-gerinc, balra, a nagy csúcsból déli irányba kinyúló magas mészkő-gerinc, amelyet egy hatalmas szurdok szelt ketté. 20-25 perc gyaloglás után a pala-gerinc végénél egy kis keresés után megtaláltuk a jelzett barlang hosszúkás repedés szerű bejáratát egy kisebb völgy fejénél, majd tőle lejjebb 150 méternyire egy beszakadás alján egy másik zsombolynyílást. A két barlang közötti szélvédett, füves, lapos mélyedés jó bivakhelyet kínált, le is telepedtünk. A felső barlang szájánál levő nittek, és az alsó melletti kiépített bivakhely megerősítették hitünket, hogy megtaláltuk az Epos két bejáratát. Hozzá is láttunk a beszereléshez. Az idő közben hűvösre fordult, befelhősödött, és itt az 1900-2000 méteres magasságban napsütés nélkül már hideg van. Csoportunk első két tagja (Imi és Daki) jutott le végül - a Provatinához képest szűk - akna aljára, kb. 60-80 méter mélyre, ahol vizes szifon állt a továbbjutás útjában. A bejárati hasadékból induló másik akna - bár tágasabb (és csókák is lakják) - mégkisebb mélységű volt, hitünk megingott: lehet, hogy mégsem ez az Epos? Közben megérkeztek az alaptáborból a fennsíkra kirándulók (és némi élelmet felszállítók) is, és hozták a tavaly itt járt Misi üzenetét, hogy amit találtunk, az biztosan nem az Epos. Kiszereltük a barlangot, és mindannyian az Epos keresésére indultunk. Egymástól szétszakadva estig kerestük hiába, de keresés közben bejártuk a plató nyugati sarkát, és a látvány talán kárpótolta az elmaradt barlangbejárást. Leírni nem lehet az üde fűvel benőtt völgyek szépségét, amelyek végül meredeken zuhannak alá a fennsík pereménél; a több méter vastagságú hófoltokat rejtő beszakadásokat; az esőkarr néhol 5-8 méter mélységű hasadékait; a vastagabban rétegzett mészkő ingóköveit, bástyafokait; a több méteres, felszíntől már elvált néhány cm vastagságú réteglapokat; a fennsík pereméről elém táruló kilátást a lenti táborunk látképével és a pontszerű, felismerhetetlenül apró emberekkel. A dél felé szurdokszerűen mélybe szakadó völgyig minden részt bejártunk, eredménytelenül. Sajnos a fennsíkra sűrű felhő telepedett, így a késő délutáni szurdokon túli keresés is eredménytelen maradt.

Nem nagyon, és nem folyamatosan, de egész éjszaka esett. A hálózsákom elázott, bár belül meleg maradt, de csak délutánra tudtam megszárítani. Az eső és a köd egész nap megmaradt. A bizakodóbbak még keresték az Epost, eredménytelenül és egyre reménytelenebbül. A kapcsolatunk a Provatina-táborral megszakadt, a kis Walkie-Talkie is süket maradt. Ha már itt vagyunk, legalább a meglevő barlangot nézzük meg: ketten (Sárival) lementünk az egyszer már kiszerelt barlang egyébként igen látványos aknájába. Én csak kb. 10 méterre, egyrészt az ereszkedő-gépem hosszú kötélen való viselkedését kipróbálni (mivel az expedíciót megelőző edzéseken a sérült bokám miatt nem tudtam részt venni), másrészt belső barlangos fotót is szerettem volna készíteni. A gép fogott, az ereszkedés inkább lefelé mászásnak sikerült (azt hiszem itt határoztam el, hogy nem megyek le a Provatinába, ahol háromszor ennyi kötél súlya fog visszatartani), a fotó elkészült, visszamásztam, és elindultam a csoporttársaim után, akik közben visszamentek a Provatinához. Amikor elindultam eleredt az eső. Nem is eső, felhőszakadás. Két perc alatt eláztam, a szemembe folyó víztől nem láttam, pedig igencsak kellett figyelni a kunyhókat és a kőbabákat, amíg rátaláltam a ködben az ösvényre. Az eső végig ömlött, mindenem átázott, akkor állt csak el, amikor a hófolt feletti gerincre értem, ahonnan már látszott a tábor.

A sátrak még álltak, de az egész társaság a Provatina melletti sziklapárkánynál volt. Odamentem én is, és a szomszédos hasadékba telepedtem. Ez talán még jobban védett a széltől mint a párkány, csak a milliónyi apró légy riadt fel érkezésemre. Megpróbáltam a sziklára kiteregetni, kiakasztani a vizes holmimat száradni, de a gyakori köd inkább növelte víztartalmukat. Hajamon, szakállamon, a gyapjúpulóverem bolyhain folyamatosan vízcseppek csillogtak. A délutáni program az időjárás elviselése lett. Eső, szél, köd, eső, szél, köd ... és hideg, nagyon hideg. (Napfényes Görögország?!) Mindenki el volt ázva, aki már járt lent a Provatinában az a lenti vízeséstől, aki még nem, az az esőtől. A kellemetlen időjárás és az Epos sikertelen keresése mindenkit elkedvetlenített. A szinte állandó eső miatt több "serpa" érkezésére nem számíthattunk, akik száraz, meleg ruhát hozhattak volna. Üzenni nem tudtunk a "játék CB"-vel; már régen megszakadt a kapcsolat a lentiekkel. A társaság Provatinát megjárt tagjai úgy döntöttek, hogy fölösleges a fennsíkon tovább dideregni. Összecsomagoltak, és szakadó esőben, ködben elindultak lefelé.

Később oszlani kezdtek a felhők, csendesült a szél, a nyugvó nap is megjelent időnként. Az egykori Epos-beszerelő csoportból hárman (Imi, Daki és Ákos - én lettem volna a negyedik) elindultak a Provatinába. A bejáratnál sokáig figyeltem ereszkedésüket, beszélgetésüket. Az indulástól számított egy óra múlva ért az első ember (Imi) az aljára, és ekkor fordult vissza a félúton levő hópárkánytól a harmadik (Ákos), akinek közben a világítással támadtak problémái.

A visszaérkezést nem vártuk meg, a kitisztult időt kihasználva ketten (Misivel) ismét az Epos keresésére indultunk. Sajnos már későre járt, ránk sötétedett, visszafordultunk. Birkákat terelő öreg pásztorral találkoztunk, akivel - bár közös nyelvet nem találtunk - egész jól elbeszélgettünk. Meg tudtuk dicsérni birkái kövérségét és gyapját, közölni tudtuk, hogy magyarok vagyunk, akik a Provatina bejárására jöttek, és az öreg is felemlegette a magyar birkatartással kapcsolatos - úgy tűnt - kellemes ismereteit. Meg tudtuk beszélni, hogy szokatlanul hideg az idő, és meg tudtuk kérdezni, hogy merre található az Epos. Mivel az egyik pala-gerincen álltunk - a fennsík nagy része látható volt - az öreg megmutatta merre kell keresni. Két gerinccel D-DK felé mutatott, de a sötét miatt már nem mehettünk el oda. Vaksötétben értünk vissza, a bejáró csoport már feljött a barlangból, és az utolsó, a kiszerelő társaság készült az éjszakai leszálláshoz.

A megüresedett sátorban éjszakáztunk, ismét lejtőn, ismét időnként fölfelé araszolva. Éjfél felé Géza visszajött a hópárkánytól, az ereszkedő-géppel kapcsolatos gondok miatt. Erre az útra, a Provatinát teljes mélységében megjárt Kovács Zsolt így emlékszik vissza:

Sötét éjszaka volt, amikor egyik társunk beszólt sziklaeresz alatti sátrunkba: "Ébredjetek, felérkezett a bejáró csoport a barlangból." Rövidre sikerült pihenésünk után felöltöttük a délutáni záportól nedves ruháinkat, piros overálunkat, csizmát húztunk, előkészítettük a lámpákat. A meleg tea, tejkrém, csokoládé gyorsan fogyott a körülbelül +10 fokos hidegben. Hallgattuk Veres Imi és Dajka Zoli élményeit, ők már túl voltak a nagy kalandon. Sajnos nekik sem sikerült a már meglévő kötélkikötési pontokat gyarapítani. A kőzet összetört ahol megpróbáltak "nitteket" elhelyezni, így felkészültünk arra, hogy a több mint 130 emeletnyi mélységbe vezető úton egy 160 és egy 230 méteres szakaszt megosztás nélküli, függőleges kötélen kell megtennünk az ebből adódó nehézségekkel együtt. Ráadásul ránk várt a korábban már Ónodi Laciék által kiépített útvonalról a kötelek, karabinerek felszínre hozatalának cseppet sem lélekvidító feladata.

A hevederek, mászó és ereszkedőgépek magunkra öltése után négyfős csapatunkból Vadász Pisti indult először, majd Reusz Géza és Ferenczy Kristóf is eltűnt a mélységben. Július negyedike, hajnali egy óra volt, amikor mintegy 50 perccel Pisti után én is elkezdhettem az ereszkedést a "Föld gyomra" felé. A hatalmas, boltíves barlangszáj sötétjéből akkumulátoros lámpám fénye csak foltokat világított be. Keskeny párkányon, 10 méteres vízszintes bevezető kötélszál mentén jutottam el a becementezett standfülig, ahol első 200 méteres kötelünk a mélybe lógott. Innen egy szikladomborulat még nem engedte, hogy az alattam tátongó űrt belássam, de a körülbelül 20 méter átmérőjű aknaszáj sejtette: nem hétköznapi akcióra vállalkoztunk.

Ereszkedőcsigámba a helyzet szorító izgalmával telve tekertem be a kötelet, s óvatosan ereszkedve, lábaimmal a falon lépkedve jutottam le a szikladomborulatot megkerülve a következő kikötési ponthoz. Innen lenézve két társam lámpafénye, mint két szentjánosbogáré, alig törte át a köztünk levő ötvenemeletnyi sötétséget, pedig ők még ekkor a szinte függőlegesen mélybe hasító zsombolyakna felénél sem jártak.

Először nehezen ment az ereszkedés, a csiga két hengerén átfutó kötél súrlódását az alattam lógó 160 méternyi kötél súlya igencsak megnövelte, így minden centiméternyi lejjebb csúszáshoz az egész kötelet meg kellett emelni. Egy rúgós mászógépet akasztottam a csiga alá, ezzel húztam, gyömöszöltem az ereszkedőgépbe a kötelet mintegy 40-50 méteren keresztül, innen már gyorsabban haladtam. Lefelé ereszkedve, körbepillantva a 15-20 méter átmérőjű ovális aknában, az Astraka-platót alkotó világosszürke, préselt mészkövet láthattam. Egymásra rakódott rétegei itt közel vízszintesen álltak, a vékonyabb-vastagabb padokat 1-1,5 méterenként pár centiméteres fekete kovaréteg tagolta. A zsombolyakna szépen mutatta a hegy belső szerkezetét, az egykor tengerben lerakódott karbonátok egymásra települését, s a gigászi erők munkáját, amely helyenként hasadékokat hozott létre benne, máshol redőkbe gyűrte a már megszilárdult kőzeteket. Közben a méterek fogytával egyre jobban felgyorsultam, kesztyű és plusz fékezőkarabiner kellett, hogy lassítani tudjam a sebességet.

Húsz perc telhetett el az ereszkedés kezdetétől, amikor egy körülbelül 45 fokos megfagyott hólejtő tetejére értem. Pár méterrel lejjebb, -170 m-en volt újabb kötélkikötési helyünk, ahol meglepetésemre Géza várt. Elmondásából kiderült, hogy gondja volt az ereszkedőgépével, ezért megegyeztünk, jobb ha visszafordul. Bármennyire elszomorító is ha nem járhatja be a teljes barlangot, de itt minden hiba végzetes lehet s nem érdemes kockáztatni.

Ekkorra Pisti már leért a végpontra, Kristóf még az alsó kötélen ereszkedett, így volt pár percem körülnézni, persze csak a biztonságot nyújtó becementezett kikötési standszögben függeszkedve. Itt nem lehet sétálgatni, hiszen a csonttá fagyott meredek hólejtő alján, alattam mintegy öt méterrel indult a második, 230 méteres egybefüggő mélység. Kissé megtört itt a zsomboly meredeksége, ezért is halmozódhatott fel a télen behullott hó, amely az alsó aknában lefelé permetező kis csermelyt táplál.

Alulról pijjogás hallatszott, az éles hang alig hatolt fel a mélységből. Szabaddá vált a kötél. Ferdén leereszkedtem a csúszós részen, s az aknaperemnél újabb karabineren kikötve találtam második 200 méteres kötelünket, amely még meg is volt toldva, hogy leérjen az akna aljáig. Miközben Géza már felfelé rótta a métereket, a percek múlásával egyre lejjebb kerültem. Közben alattomosan szitált rám fentről a hóolvadék, aminek köszönhetően egyre jobban átnedvesedett eddig sem száraz ruházatom. Már láttam odalenn társaimat. Elértem az aknatalpi terem tetejét, ahol még a kötéltoldás csomóján is át kellett szerelni.

Jóleső érzés volt végre szilárd talajt érezni talpam alatt, a beülőhevederek szorításán kicsit engedni, majd sétálgatni ezen a kevesek által meglátható helyen. Társaim egy körülbelül 60x20 méter alapterületű, magasba szökkenő tetejű terem közepén vártak, kissé távolabb az akna becsatlakozásától. Nem véletlenül, hiszen az akna alatt a terem agyagos aljzatában jókora lehullott kődarabok hevertek. Kristóf azonnal indult is felfelé, hogy ne sokat várakozzunk rá a hidegben. Pistivel néztük a szédítő magasságba vesző alakját, amiből egy idő múlva csak kis fénypont látszott. Közben igencsak fogyatkozó energiánkat tejkrémekkel, csokoládéval, szőlőcukorral pótoltuk, majd megittuk a magunkkal hozott maradék vizet.

Félóra elteltével Pisti is elindulhatott felfelé az aknában, így egyedül maradtam a felszíntől számított 400 méteres mélységben. Kezdtem fázni, így elindultam körbejárni a termet. Az akna becsatlakozásával szemközti hosszanti oldalból kis patakocska tört elő, ami a lejtős aljzatba vágódott medrében a terem aljába futott, majd törmelék között folytatta ismeretlen vándorútját valamelyik forrás felé. A termet körülvevő kőzetrétegek is kínáltak érdekességeket. A felső aknában látható kovarétegek itt már csak egy-egy kipreparálódott gumó formájában jelentkeztek, viszont a helyenként kissé agyagosabb, sötétbarna márgarétegekben kaotikusan gyüredezett terhelési szerkezetek mutatkoztak. Megnéztem a terem egyik oldalfalán a lent járt lengyel, cseh, amerikai, magyar és más nemzetek kutatói által elhelyezett kis zászlókat, táblácskákat. Most már ott lógott csoportunk - a miskolci Marcel Loubens Barlangkutató Egyesület - sörösdobozból kialakított táblája is, rajta 13 név, akik a négy nap folyamán a zsombolyba lejutottak.

Szemlélődésemből gyengén hallható kiáltás riasztott, indulhatok felfelé. Hiába volt a lámpám fénye erős, alig találtam meg a lelógó kötélvéget az óriási, sötét terem oldalában. Mint később kiderült, nem vettem észre a beszerelő csoport lenthagyott két köteleszsákját sem, ezekről teljesen megfeledkeztem. A fázás és a fáradtság kezdett hatni. Kereken egy órát tartott, mire eszközeimmel - egy lépőszárhoz kapcsolt jumárral és egy fixen a beülőhevederhez rögzített rugós mászógéppel - felértem a hópárkányig. Itt várt rám Pisti, a hidegtől teljesen elgémberedve. Én is teljesen el voltam ázva, a hólé megint megtette a hatását. Húztuk felfelé a 200 méternyi kötelet, melynek végéről a felmászáskor a 30 m-es toldást lekötöttem, ezt beülőmhöz kötve hoztam fel. Végtelenségnek tűnt a monoton munka, de végül zsákba került a kötél.

Most rajtam volt a várakozás sora, hiszen hátra volt még a felső aknarész. Lassan megvirradt, behatolt a fény. Tenyérnyi foltnak tűnt a bejárat. Pisti jó ütemben haladt felfelé, mégis csigalassúsággal teltek a percek. Kiszáradt a szám, s remegtem a hidegtől. Az időt a standszögben lógva kis tornagyakorlatokkal próbáltam múlatni. Mit nem adtam volna egy csésze forró teáért, hogy másról ne is beszéljek.

Végre kiáltás hallatszott fentről. Megkezdhettem a túra utolsó, s legnehezebbnek bizonyult részét, a bejárathoz való feljutást. Reggel fél hét volt, az óriási hasadék minden szegletét megvilágította a beáramló fény. A zsákot a feltekert kötéllel egy kiszögelléshez támasztottam, hozzákötve a fentről belógó kötél végéhez. A felszínen így később mindkettő kihúzható. Kiszereltem a karabinereket és a kikötéseket a standból, majd kezdtem felfelé lépdelni. Ez korántsem volt egyszerű, hiszen a hólejtőn nem lehetett megállni, a kötél pedig igencsak nyúlt. Végül háton csúszva a jeges havon próbáltam feljebb jutni, míg már csak a függőleges kötélszálon lógtam. Monoton mozdulatokkal haladtam felfelé az akna tengelyében a centiméter átmérőjű vékony szálon, mely minden megálláskor vészesen nyúlt rugózott. Ekkor már semmi más nem érdekelt, csak a kijutás. Egyre közelebbinek tűnt a bejárat, de a látvány innen alulról nagyon csalóka volt, hiszen még felét sem tettem meg a távnak. Számoltam a lépéseket, minden harmincadiknál engedtem pihenőt magamnak, közben gondolataimat próbáltam elhessegetni az alattam tátongó mélységről. Meleg hálózsák, alvás, birkasült, Metaxa, hullámzó görög tenger járt az eszemben, majd a családom, s a kényelmes polgári élet, amelyhez nem fér az effajta kötélbohóckodás.

Fejem fölött el-elröppent egy csóka, majd hangos károgással jelezte jöttömet társainak, akik fentről tanulmányozták a birodalmukba behatoló fura idegent. A hófolt odalenn a mélyben apróra zsugorodott, pár méter volt még hátra. "Mit kérsz, levest vagy teát?" - hangzott fentről Dajka Zoli kiáltása. "Teát." - válaszoltam fáradtan. "Akkor jó, mert csak az van." - s el is szaladt, miközben lekecmeregtem a kötélről, reggeli fél nyolckor. Mikor fenti, kipihent társaim kihúzták a kötelet, én már a sátorban aludtam.

Este a papigoi kiskocsmában ülve úgy ítéltük, hogy a túra remekül sikerült, kár lett volna kihagyni. Visszajövünk még az Astraka-platóra . . .

Napsütésre ébredtünk. A barlangból már mindenki feljött, a tervezetten felül is "emléket" hagyva az utánunk következőknek: két barlangos zsákot. (A baj csak az volt, hogy eddig ezekben a zsákokban szállítottuk a köteleket.) A felhős, hideg hajnal bő harmatát olyan gyorsan szárította fel a nap, mint ahogy rólunk parancsolta le a meleg ruhadarabokat, amiben az Epos (most már utolsó) keresésére indultunk. Az irányt már tudtuk, az ösvényről letérve nyílegyenesen arra tartottunk. A távolságot nem ismertük, de mivel a plató kiterjedése bármely irányban csak néhány kilométer, elhatároztuk, hogy amíg nem találjuk meg, nem fordulunk vissza. A Provatinánál maradt társainknak meghagytuk: ne várjanak ránk.

Az Astraka még mindig tartogatott meglepetéseket. A pala-gerincen túli völgyben (amely a nagy mészkő-gerincet átszelő szurdoktól a szomszédos plató felé mélybe szakadó hatalmas szurdokvölgy irányába tart) bővizű patakot és foglalt forrást találtunk. A közeli pásztortanyához is innen szállítják a vizet. Mi eddig a hófoltok vékonyan csordogáló vizeit gyűjtögettük, illetve néhány szivárgó rétegforrás cseppjeit használtuk fel. Itt pedig ömlik a jéghideg, jóízű, kristálytiszta forrásvíz. Továbbindulva a következő pala-gerincre kellett feljutnunk. Itt már ismét ösvény vezetett felfelé. A gerincen legeltetett a tegnap esti öreg pásztor, leültünk mellé. Elmondtuk, hogy a többiek a Provatinánál vannak, mi most az Epost akarjuk megtalálni. "Na akkor menjünk!" intett az öreg, és 50 méter után lemutatott a nagy pala-gerincek övezte katlan mélyén fehérlő kis mészkőfoltra: "Ott az Epos!".

Összenéztünk és nem akartunk hinni a szemünknek. Aztán elindultunk lefelé - nem is emlékszem elköszöntünk-e az öregtől. Az ott az Epos! A nagy keresés alkalmával már jártunk ezen a részen, de köd volt akkor, és ki keresne barlangot az agyagpalán, amikor a fennsík peremén ott a mészkő.

A nap már forrón sütött, és mi mentünk lefelé a kb. 500 méter átmérőjű lankás pala-katlan mélypontjához, ahol ott fehérlett a 10-20 méternyi mészkőfolt. 8-10 vízmosás árka négy nagyobb árokká egyesülve tart a láthatóan víznyelőként működő mélypont felé, némelyikben kis csermely csordogált. A nyelő két nagy hasadéka mellett szélvédő falakkal kiépített bivakhely, mellette kőbe vésett felirat oszlatta még mindig meglévő kétkedésünket. Fúrásnyomokat, nitteket kerestünk, mivel barlangszájat még a 20 méter mélységű hasadékok peremére állva sem láttunk. Végül nitthelyeket és egy sziklaszöget találtunk olyan helyen, ahonnan valószínűleg mindkét aknába le lehet ereszkedni.

Az egyik hasadék alja lépcsőzetesen töltődött fel a behullott nagy kövekkel. (Tetején ugyancsak behullni készülő kövek támaszkodnak.) Elindultam lefelé a vízszintesen fekvő vékony réteglapokból álló falak között, de a hasadék aljáig nem jutottam el, mert lejjebb a tereplépcsők túl nagynak bizonyultak. Szemben velem, a hasadék túloldalán jókora barlangszáj vezetett a mélybe.

Megvan tehát az Epos, de a társaság fele már visszament az alaptáborba, és a másik fele is csomagol a Provatinánál. Bejárására ez alkalommal már nem kerül sor. De legalább lesz okunk még egyszer eljönni az Astraka-platóra.

A forró déli napsütésben alaposan megizzadtunk mire a Provatinához vezető útig a két gerincet megmásztuk. Az öreg pásztorral már nem találkoztunk, hogy megköszönjük az útbaigazítást. A barlangból már kiszereltek, a társaság útra készen állt. A búcsúzóul lezúduló hatalmas eső elől a még álló sátorba húzódtunk, majd sűrű ködben elindultunk lefelé. Az Astraka komor fekete felhőkkel búcsúztatott.

A Görögország déli vidékeit is érintő körutunk során láttunk még néhány érdekes barlangot. Megnéztük Ioaninában a cseppkőgazdag Perama-barlangot, délen Diros mellett a hófehér márványban képződött, félig vízzel kitöltött, csónakkal járható Glyfada-barlangot. Itt, a gömbölyű márvány-kavicsokkal borított strandról induló csónakos mini-expedíciókkal több idős, pusztuló, cseppköves forrásbarlangot felkerestünk a part menti sziklafalakban. A festői Gythio, a Taigetos lábainál fekvő Spárta, a Korinthoszi-csatorna, Athén érintése után az utolsó napok tengerparti strandolása közben nem maradhatott ki az Olympos csúcsának megmászása sem, ahol ha Zeusszal nem is, haragos felhőivel ugyancsak találkoztunk.