ROVERSI-expedíció '98

A tavasszal nálunk - az Egyesületnél és a kempingünkben - vendégeskedő ljubljanai Igor Perpar és csapata elevenítette fel a tavalyi - egyeztetési problémák miatt elmaradt, azaz Bihar-túrává módosult - Roversi-expedíció terveit. Az olaszországi nagy barlang előtti bemelegítő túrák újdonsült szlovén barátaink segítségével a szlovén karszt néhány jelentősebb zsombolyában - megfelelő programnak ígérkezett két hétre. Nos, a dolgok nem egészen a tervek szerint alakultak, de végül minden jól sikerült.

Indulás előtti percek Lillafüreden

1998. aug. 10.

Imi és S.Norbi ¾6-kor elindult Ceglédre a (bérelt) buszunkért. Du. 2-re meg is érkeztek Lillafüredre, addigra már minden és mindenki ott volt, bepakoltunk, felpakoltunk és 3-kor már indultunk is. A FORD Transittal és Misi LADÁ-jával összesen 13-an kerekedtünk fel az olaszországi Paolo Roversi-zsomboly bejárására. A barlang 1200 méter mélységű végpontjának elérését a nyári árvízveszély miatt nem terveztük (bár ez miskolci mélységrekord lehetett volna), de úgy gondoltuk, hogy a 310 méteres egytagú aknájának 750 méter mélységben levő talppontját elérni sem lesz kis feladat.

Az út vidáman indult: még Budapestet sem értük el, és (mögöttük haladva kicsit aggódva láttuk, hogy) a busz közönsége már el is fogyasztotta az egyetlen valódi szponzorunk - a Borsodi Sörgyár - ajándékát. Ez persze Imi (még nem teljesen kiforrott) vezetési stílusára is kihatott, de túléltük(!) és ½9-kor már Szántód parkolójában vacsorázhattunk. A határt Rédicsnél éjfélkor értük el. 2:30-kor, majd valahol a cél (a lazei Speleo Camp) előtt 150 kilométerrel megálltunk aludni az autópálya (guggolós) WC-s parkolójában 5:30-ig.

Aug. 11.

Reggel csodás tájon száguldunk tovább: hegyek, rétek, magashegyi jellegű házak, minden dombon templom, távolban sziklás tetejű hegyek, pára, felkelő nap ...

Edzőtúra Rakov Skocjan (Szlovénia)

Reklám-túra Stota jama (Szlovénia)

Laze-t Logatec felől kis, kanyargós hegyi úton érjük el, Norbi a busszal beszáguld egy erdei úton, hiába villogunk, integetünk, ... mi (Ladások) sokáig várjuk míg visszajönnek. A kempingben sokan vannak: németek, angolok, ébredeznek, barlangba készülődnek. Mi letelepszünk, a házigazda nincs itthon. Egy kis bemelegítő túrára elmegyünk a Rakov Skocjan-ba. Rövid Tkalca-jama túra és szurdok-nézelődés után mindenki beereszkedik a Zelske-jama bejárati részének egyik felszakadásán a 40 méternyi mélységbe - engem kivéve, mivel én meg fényképeztem őket lentről. Hazaindulás előtt azért még jártunk egyet Misivel a barlangszerűbb sziklafolyosókban is - csak hogy lássunk is valamit, ha már itt vagyunk.

A kempingbe visszaérve nemsokára hazajön Franc, a tulajdonos. Emlékszik rám (még '92-ből), megbeszéljük a tervezett Kacna- és Golokratna-túrákat. Ő sem tanácsolja (mint ahogy Igor sem bíztatott a leveleiben), de vigaszul a Gradisnicát javasolja. A barlang térképét látva: az ajánlatát elfogadjuk.

Aznap este, hogy "igazi" barlangot is lássunk, elkalauzolom a társaságot a kicsi, de szép, cseppköves és legfőképpen "köteles" barlangba: a Stota jamába.

Edzőtúra Gradisnica (Szlovénia)

Aug. 12.

Reggel a poljéban ül a köd, elkattintok pár fotót, a többiek reggeliznek. Franctól vettem egy könyvet (friss kiadás!) a jelentősebb szlovén barlangokról, ennek térképe alapján (bár nem könnyen, de) megtaláljuk a Gradisnica lenyűgöző bejáratát. 11-körül lemegyünk a kb. 20 méter átmérőjű, 65 méter mély aknáján. 18:00 táján jön föl az utolsó ember. Nagy aknák, nagy lejtők, nagy, nagy, nagy sár az alján (-200 m mélységben). Szép volt.

Este az egyik német jósvafői kellemes élményeit emlegette: Kossuth, Béke, Baradla, Esztramos, ... meg Berczik Pali túravezetését. Kicsi a világ!

Aug. 13.

7-kor ébresztő, a polje ködtengere most más, most is szép, egy ösvényen jó rálátást adó rétre sikerült kimennem.

¾10-kor (majdnem ahogy terveztük) indulunk tovább. Némi kavargás és sezanai pénzváltás után átmegyünk az olasz határon. Trieste-ben leparkolunk a vasútállomás mögött, (rajtam kívül - én a kocsikat őrzöm) mindenki elmegy az Avventura boltot, (benne Ádám Zsoltot) keresni. Mire megtalálják beköszönt a szieszta ... két és fél órát dekkolunk a Via Della Madonna Del Mare 21. előtt. Pedig itt csak kapcsolatot akartunk építeni, meg bejelenteni, hogy hova készülünk. Gondoltuk: talán lesz aki vásárol is. Nem volt!

½5-kor elindulunk Trieste-ből. 8-kor Ferrara előtt, egy Q8-kútnál megállunk pihenni, enni, vizet venni. A Pót már alig látjuk, Bolognát már sötétben kerüljük meg az autópályán, aztán a Reno-folyó medrében a 64-es, majd a 632-es úton kanyargunk fölfelé, valószínűleg nagyon szép helyeken, de szinte semmit sem látunk belőle. Útközben eloltunk egy kisebb erdőtüzet, majd ¾2-kor érünk Gorfiglianoba. A falu fölött egy "Majális-park"-szerű részen dőlünk el aludni, márványtömbök közelében.

"Majális-park" Gorfigliano (Olaszország)

Aug. 14.

7-kor kelünk a szelídgesztenye-ligetben, a szokásos reggeli "elfoglaltság" közben mindenki kirándul egyet a környéken. Felettünk három oldalról magas hegyek, sziklásak, erdősek. A közelben márvány-megmunkáló üzem, márvány-hulladék domb, feldolgozatlan tömbök, piknikelő olaszok lakókocsival, vízcsap, hegyivadász-emlékmű szoborral, ágyúval, kegyhellyel, öreg bányász-eszközök egymáshoz hegesztve, leláncolva. A hely szép lenne, csak kicsit (olaszosan?) szemetes. Eszünk, pakolászunk, készülődünk a hegyre; Imre szótárból olaszul tanul, szeretnénk fuvarost szerezni a márvány-szállítók közül, rengeteg felszerelésünknek.

Ha márvány-fuvarost nem is, de sikerül találni egy embert, aki a csomagokat a bivakházig felviszi terepjáróval. 2-kor indulunk a terv szerint: a többiek gyalog, mi Misivel az autóval ...

... azonban a zselés hajú, tenyérbemászó képű, nyálas digó kicsit félrebeszélt. (A kommunikációs közös nevező az angol nyelv volt: ez sem neki, sem a barátainak, sem nekünk nem számított fő erősségünknek.) Nem is volt autója  ...

Tehát magunk indulunk fel a bányához. Műút visz fel, és bár erdőben kanyarog, elég szédítő és nagyon meredek, a buszunk alig bírja, de ha az a magyar buszos társaság, akivel lent találkoztunk délelőtt fel tudott menni, akkor nekünk is fel kell. Egy alagúthoz érünk, innen már köves az út (és nagyon poros). A működő bányához érünk, megállunk - részben a látvány miatt, részben az út miatt. A hágó - ahová igyekszünk - még 4 kilométerre és 700 méterrel magasabban van, de innen már csak négykerék-meghajtású terepjáró tud továbbmenni.

Márványbányák Gorfigliano (Olaszország)

A bányairodában ünneplő társaság - holnaptól munkaszünet. Megkérdezzük a lehetőségeinket, puhatolózunk: felvisznek-e. Nem visznek fel! Némi vita után ½5-körül elindulunk gyalog. Nincs nagy hőség, mégis nagyon melegem van, a szemembe folyó izzadtság csípi a szemem, nem látok. Hamar elfáradok, az út harmadánál fogadkozom: én mégegyszer le nem jövök (ma). Pedig le kell, mert sok a cuccunk, még fordulni kell egyet. ½7-táján érünk fel, nem is volt olyan nehéz. Nem is ittam útközben, csak már fent, akkor sem vizet, hanem egy korty pálinkát. Fantasztikusan jót tett, egészen felfrissültem tőle.

A hágónál is bánya van (itt mindenhol bánya van), a túloldalt pedig a bivakház; éppenhogy megelőztünk egy másik társaságot. Szerencsére továbbmentek - nem túl nagy a ház.

A fiatalok + Imre elcsíptek egy lefelé tartó Land Rovert: reméltem, hogy fölhoznak mindent, bár az "Ideges a sofőr, menjünk már!" miatt nem tudtuk ezt megbeszélni. (Persze lenthagytak ezt-azt, és fölhoztak amit nem kellett volna: úgyhogy H.Norbival reggel ismét megyünk le - gyalog.)

Aug. 15.

H.Norbi és én készülünk lemenni az autókhoz. Néhányan leadják a rendelést, Nyuszika is aki a leghangosabb volt az este: "Ideges a sofőr ..." - szakítom félbe, és elindulunk. A fő felhoznivaló a víz, mert amit tegnap magunkkal hoztunk szinte mind elfogyott. A bánya tartalékol vizet: az esőt gyűjtik be különböző tartályokba, de ez a víz ránézésre nem túl bizalomgerjesztő, az egyik nagy tartály oldalán pedig (kicsit halvány, de egyértelmű) a felirat: Pericoloso "halálfej" Pericoloso. (A víz egyébként a kőkocka kivágó gép vágóláncának kenésére kell nekik.)

50 perc alatt érünk le (a Land Rovernek ehhez 20 perc kellett), Misi bányánál hagyott kocsijával lemegyünk a kocsma mögötti udvarba, ahol a buszt hagyták tegnap este a többiek. Kipakolunk, bepakolunk, átpakolunk, aztán megyünk vízért a "Majális-park"-ba.

11:20-kor indulunk fel. H.Norbi megmosdik az egyik víztartálynál - ezen van csap. A legrosszabbkor megyünk - gondolom - most fog legforróbban tűzni a nap, de nem is volt olyan szörnyű. Tegnap este nehezebben ment a felgyaloglás. Volt elég árnyék az erdős részen - 1500 méterig van erdő, főleg bükk, lejjebb szelídgesztenye az erdőalkotó faj. Nem nagyon ittam, csak a számat nedvesítettem, de elég gyakran kellett: ki vagyok száradva. Nézegettük az út melletti régi házakat: a környék évszázadok óta ad munkát a márványbányászoknak. Az út szélén két nagyobb lyuk nyílt meg az építése kapcsán, az egyikből fújt ki a hideg levegő: itt is hűsöltünk egyet. Egy elhagyott - már a modern bányászat által otthagyott - épületben pihentünk egy nagyot, aztán már nem is kellett sokáig menni, hogy találkozzunk a felmentő csapattal: Matyi és Laci jött elénk.

Imréék (Imi, Béla, Ebo, Dzsínó) közben lementek a Roversi-be 11-kor. A háznál ettünk, ittunk és a második csapat (Matyi, S.Norbi, Nyuszika, Tibi) is indulhatott, négy órával utánuk, 3-kor. Mi (Fruzsi, Laci, H.Norbi, Misi, én) voltunk az utolsó csapat, összepakoltuk a házban maradó holminkat (három napig nem leszünk itt), aztán lassan mi is elindultunk utánuk. Leszállás előtt még visszamentem a feljövő úton egy fénykép kedvéért - erősen felhősödött, nem lehetett tudni, hogy barlang után nem lesz-e felhőben minden. A többiek elmentek a bejárathoz, sőt Fruzsi és Laci le is indult, mire odaértem.

(Ez a hatalmas) barlang elég szűken indul és úgy is marad a 120-as aknáig. Ez egy tágas hasadék, aztán tovább a járatok megint inkább szűkek, mint tágasak. Csak mentünk, mentünk, mentünk lefelé ...

Abisso Paolo ROVERSI Bivak -350 méteren

... utolérve a beszerelést rajzoló S.Norbit, 5 és fél órán át. Nem volt szép, nem volt érdekes - nekem nem tetszett. Egy kis vizet lehetett találni már a 120-as akna előtt is, abban pedig már erős a csepegés. A vízfolyás lefelé egyre nagyobb, a bivak előtti utolsó kötélhossz felett nagy tócsába hullik a víz. Persze tovább hull lefelé, a bivaknál is van, de ettől az még elég kényelmetlen: nagy kövek halma, fekvőhely kevés van, mi meg sokan voltunk. Legjobb a függőágy. Imi, Fruzsi, Béla, Nyuszika, S.Norbi abban aludt, Laci alatt viszont kiszakadt a fal. Én egy nagy kövekből álló kupac ferde tetején aludtam félig ülve. Kicsit fáztam is, kicsit csepegett is mellettem, ... éjfélkor aludtam el. WC-terem sincs, de azért megoldottuk.

Aug. 16.

A nagyakna-beszerelő-csapat (Imi, Béla, Ebola, Dzsínó) 11-kor indult le. Dzsínó dél körül visszajött azzal, hogy neki elég volt. A bivak alatti kis kötél után még két nagyobb hosszt kell menni a nagyaknáig, de a beszállások előtti szűk meanderes, ruhaszaggató részekből még nem látni semmit. Dzsínó hatására többen kinyilatkoztatják: ők sem mennek le! A kiszerelő csapatból csak Nyuszika akar lemenni: "Ha már itt vagyok, lemegyek" - mondja. "Engem Imi agyonütne, ha nem mennék." - véli Fruzsi, tehát ő is megy. Misi is csatlakozik, bár korábban kijelentette: ő nem ragaszkodik feltétlenül a nagyaknához, a Gortaniban járt már mélyebben is. Aztán csak várunk, alszunk, társasági életet élünk, eszünk, várunk, alszunk, ... később ez aggódással is kiegészül, bár S.Norbinál szinte csak az "alszunk"-ra redukálódik.

Abisso Paolo ROVERSI A Forrás hasadéka

Béla, Imi, Ebo kilenckor ér vissza, éppen amikor a mentő/kiszerelő csapat indulásra készen áll. 6 óra alatt szereltek be - mesélik -, volt egy kisebb kőomlásuk és találtak egy beget egy tucat karabinerrel, nittfülekkel.

A már összeállt csapat azért elindul: Nyuszika, Fruzsi, Laci, H.Norbi, Misi. Imre még utánuk szól: - Az utolsó előtti kötélhossznál három helyen is felfekszik a kötél. Vigyázzatok!

- Az akna nem is nagy szelvényű (nem 50x100 méteres, mint olvastuk), két fal között lehet haladni, többször a falhoz érve - meséli Imi. Ez meggyőzi Tibit, a többiek után indul. Mi lefekszünk aludni.

Aug. 17.

5:40-kor hallottam meg Misi hangját. Egyedül ért fel, elszakadt alatta a kötél körszövése, 4 métert csúszott vissza. Két órába telt, míg a mászógépeivel és pruszikcsomókkal felaraszolt a hibátlan részig. Nem volt biztos benne, hogy túléli. Kicsit kikészült testileg, lelkileg: kaja nélkül ledőlt és elaludt. Később (már a felszínen) valahogy így mesélte el:

A 300-as aknában elsőnek indultam el kifelé. A második kötélhosszon, kb. 40 méterrel a nitt fölött, azon a szakaszon, ahol az Imre emlegette felfekvések voltak, láttam, hogy a felettem levő kötélszakasz külső körszövete erősen bolyhos, sérült. Amikor a kézi mászógépemmel (poignée) ráterheltem: elszakadt! A gép a szabaddá vált elemi szálak kötegén nem fogott, és én a mellgépem (croll) által szorított körszövettel együtt a belső kötél több kisebb átmérőjű köteggé sodrott ezernyi elemi szálán elkezdtem csúszni lefelé ...

... Több métert csúszhattam vissza, mire a körszövet összegyűrése/tömörödése miatt megálltam. A kezemet jól összeégette a kötél, amit persze hiába markoltam erősen. Felnéztem: nem láttam a körszövet elszakadt alsó végét - nem tudtam mennyivel kerültem lejjebb.

Vártam. Nem nagyon mertem mozogni. Gondoltam: majd csak lement innen valaki. Leszóltam, hogy baj van, megsérült a kötél, ne induljanak, de visszhangzott, zengett a barlang, nem nagyon értették. Köss rá egy pillangót! - kiáltották föl.

Az akna ezen a részen nem tágas, a közeli falon kerestem valami kikötési pontot, hogy biztosítsam magam, de semmit nem találtam. Ha a kötél elszakad - mivel a csupaszon maradt elemi szálak nagyon sérülékenyek - valószínűleg lezuhanok az akna aljáig, mert nagyon magasan vagyok a nitt fölött. Elképzeltem, hogy végem, hogy mi lesz nélkülem, hogy mi lesz a családommal. Innen engem sérülten ki nem hoz senki. Magamnak kell ezt megoldanom!

A kézi mászógépemmel ráterheltem az előttem levő körszövet nélküli kötélszakaszra. A gép NEM FOGOTT! Egyrészt a nyelv szorítása alól oldalra kinyomódtak a szálak - nem maradt a nyelv alatt anyag, amit szoríthatott volna; másrészt a terhelés alatt lefelé csúszó gép fogai rengeteg elemi szálat eltéptek. Ez így nem lesz jó. Minden egyes szál elszakadása lezuhanásomat hozza közelebb. Eszembe jutott, hogy van nálam két heveder. Pruszik-csomókkal is megpróbálhatom a feljutást. Elővettem az egyiket. Négyszer rácsavartam a kötélre, átfűztem, beleterheltem: NEM FOGOTT! Hatszor rácsavartam: NEM FOGOTT! Nyolcszor rácsavartam: NEM FOGOTT! Kipróbáltam karabinerrel kombinálva: ÚGY SEM FOGOTT! Elővettem a másikat. Ebben nem bíztam, mert nagyon puha, selymes volt. Ennek ellenére viszonylag jó volt. Ezt tettem legfelülre, a kézi mászógép fölé - egyelőre biztosításnak. A zsákomban volt még egy 6 milliméteres pruszik-zsinór is. Ez sem volt jó, de feltettem a kötélre a selymes heveder alá, hogy azt biztosítsa, a másik hevederből pedig lépőszárat csináltam. A helyzetem most már stabilnak látszott - nem pergett előttem az életem filmje, nem a halált vártam, azon gondolkodtam: mit csináljak, hogyan csináljam. (Utólag visszagondolva, itt elmulasztottam egy lehetőséget: a kötél alsó részére kötött fül, és az abba beakasztott lépőszár esélyt adhatott volna a túlélésre, ha mégis elszakad felettem a sérült kötél, és a nem teljesen függőleges aknában nem zuhanok le teljesen az aljára.)

A selymes heveder tehát helyettesíteni tudja a kézi mászógépemet, de még meg kellett oldani az eredeti két gép mozgatását. Ugyanis a felfelé húzás sem volt problémamentes a csupasz szálkötegen. A nyelv és a gép teste a külső szálakat megemelte, felhúzta, ráterheléskor ezek visszacsúsztak, szakadtak, a nyelv alól oldalra kibújtak. A mászógépeket tehát csak nyitott nyelvvel lehetett emelni, és a szálköteget kézzel megfogva, megcsavarva, a nyelv alá beigazítva terhelni. Ezzel a kézi igazítással és óvatos, lassú terheléssel a mellgép legalább fogott, és ha nem is nyugodtan, de bele mertem ülni.

Megkezdtem a felfelé haladás összetett műveletsorát: fellazítottam a selymes heveder pruszik-csomóját, tíz centivel feljebb toltam a kötélen. A szárát félre kihúztam, hogy megszoruljon. Kezemmel alátámasztottam, oldalra lépve terheltem. A másik kezemmel feltoltam alá a pruszikzsinór csomóját is, ezt is megszorítottam. Kinyitottam a kézi mászógép nyelvét, feljebb toltam, a felhúzott szálakat visszasimítottam, a szálköteget kézzel megcsavartam, nyelv alá igazítottam, nyelvet zártam. Ezután állhattam fel a nem túl hosszú lépőhevederben, egyidejűleg nyitva a mellgép nyelvét, majd állva, szálakat visszasimítva, kézzel megcsavarva, lassan, nagyon óvatosan visszaereszkedve mertem beleülni, hogy a sérült kötél függőleges lengését elkerüljem. Megtettem 10 centimétert! ...

... Nekem nem tűnt nagyon hosszúnak a felfelé haladás ideje. Kb. 4 métert kellett megtennem - ez nagyjából 2 óra alatt sikerült.

Amikor felértem, kértem még fel kötelet, szerencsére a lelógó kötél engedte ezt, és egy csomóval kiiktattam a sérült szakaszt. A kötél feljebbi (sokkal kevésbé) sérült részeit is átkötöttem egy-egy csomóval.

Abisso Paolo ROVERSI Túra után ...

Misit után 7-kor jött a következő: Fruzsi. Miközben sorra érkeztek fel a többiek, mi elindultunk kifelé, Dzsínó, Matyi, én, S.Norbi, Ebo sorrendben. Volt három plusz köteles-zsákunk - az egyik a 200-as! Én ezekkel csak a szűkebb részeknél találkoztam, ahol adogatni kellett - a cipelést a fiatalok végezték. ½9-kor indultunk fel, ½5 körül értünk ki. Elég volt. Elvánszorogtunk a házig (persze arra még volt erőm, hogy szedjek néhány sziklai növényt :-), ettünk, szétteregettük a nedves holmit, jól megmosakodtunk a legfelső víztartálynál ... aztán csak úgy elvoltunk: néztük a felgomolygó felhőket.

Aug. 18.

(Éjjel) ½1-kor ért a házhoz Fruzsi, H.Norbi, Misi és Laci. Eléggé megviselte őket is a kijövetel, pedig plusz beget sem hoztak. Fruzsi elment fürdeni a nagy víztartályba, Laci és H.Norbi evett valamit (persze ivott mindenki rengeteget) és visszamentek a barlanghoz segíteni a kiszerelőknek. 3-ig ültek (aludtak is) a gerincen, aztán visszajöttek. Imre 3:07-kor ért ki! Elég fáradtak voltak ők is, az utat alig találták meg a házig. A 120-as akna alsó részén (az utolsó előtti kötélhosszon) nekik is volt egy kötélsérülésük, nagyon óvatosan kellett kijönni. Misi esete miatt ez igen megviselt mindenkit.

- Elképzeltem milyen lesz kijönni. Hát nem olyan volt! - mondta Imre.
- A kijövetelben az utolsó 20 méter volt a legjobb: amikor megéreztem a kinti levegőt. - tette hozzá Béla.

Reggel ismét csodás felhők, megint másfélék. Fényképezés közben meglátom a barlangot kialakító törés folytatását a bánya nyergén túl is. Nagy lyukakkal mutatja a hasadékirányt, sőt a felettünk magasodó csúcsok közti hágó is ahhoz tartozik (pedig ott már porfirit/kvarcteléres tufák a kőzet).

7-kor elkezd dolgozni a bánya: aggregátor, autók zúgnak - szép álmokat barlangászok. A felhők a tenger felőli oldalról valahogyan átmentek a szárazföld felőli oldalra, csak azt nem tudom hogyan, mert nem felettünk (alagúteffektus).

½1-re értünk vissza a "Majális-park"-ba. Elég rossz volt egyszerre lecipelni mindent (mi hoztuk Misivel a 200-as beget). Mosdás, kaja, szárítkozás (helyett nedvesítés a többszöri kis esőben), majd indulunk a tóra, a kocsmába, Pisa-ba, stb. ... helyett ¾4-kor, még Gorfigliano-ban hatalmas jégeső kap el a kemping mellett. Később a már "csak" záporrá csendesült zivatarban ülünk Gorfigliano kocsmájában és elisszuk a (zsákjainkat felszállító sofőrnek) félretett 40.000 lírát. Fürdés ma már nemigen lesz.

Hirtelen elhatározással elindultunk a tengerhez! Szép az út, most legalább látjuk merre jöttünk éjszaka. A Massa fölötti hegyek is szépek, itt is sok a bánya. Feltűnően sok település van a hegyekben - gondolom mindenki a márványból él, mert mással nemigen tudnak itt foglakozni.

Massa-ba már sötétben érünk. A tengerpart végig beépítve, de a fürödni vágyók megtalálják a rést a vízhez. Szállást keresünk. Rosszabbnál-rosszabb helyeket találunk. Némi veszekedés után Misi irányításával "remek" murvás mellékúton táborozunk le, távol a műúttól. Esik pár csepp eső is, én a kocsiban alszom.

Aug. 19.

7-kor kelek, az egész éjjel behajtott lábam kissé megdagadt, de jól aludtam - általában a többiek is.

9-körül indulunk, ½10 felé érünk Pisa-ba. Természetesen megnézzük az egyetlen látványosságot, az antik épületcsoportot a Ferde-toronnyal. Ez be van kerítve, és látszik az olaszok küszködése, hogy megakadályozzák a dőlést, pedig már az építésekor is dőlt.

Aztán irány a tenger. Marina di Pisa, a hullámtörőgátas, homokos/sziklás sok-sok kilométeres part. Itt töltjük a napot. 5-körül (Béla elméleti és gyakorlati, de legfőképpen főbenjáró irányításával) sikerül feltörni Misi autóját, miután belezártam a kulcsot.

7-kor indulunk az autópályán Trieste felé. 11-kor már mindenki szunyókál, egy parkolóban kidőlünk az autókból a hálózsákokba, miközben hűtőkamionok zúgnak körülöttünk.

Aug. 20.

Mindezek ellenére jól aludtunk, folytatjuk az utat Bologna felé. Hamar odaérünk - sokat mehettünk az este. Még nem tudjuk a Trieste/Bovec/haza program hogyan fog alakulni.

A 2000. kilométerünket hűtővíz felforrásból eredő gőzfelhő eregetéssel ünnepeltük. A víz valahova eltűnhetett, mert a hűtő benyelte a frissen tankolt 3 palack (6 liter) vizet.

Aztán ismét felforrt úgy 50 km után. A termosztát melletti egyik gumicső volt lyukas, ott folyt el a víz. Béla megjavította. A benzinkutas olyan "segítőkész" volt, hogy ugyanezt kívánom neki.

A Trieste-be érés, a borús, párás tengerpartolás, a városi parkolás, a vásárlás egy kínlódó, nyafogó nyűglődés volt. Kicsit ki is borultam: ha ennyire rossz itt, miért nem megyünk haza? A lehetőségek közül aztán Bovec győzött, elindultunk (az autópályára! Nekem kellett volna mutatni az utat!), aztán valahogy mégis sikerült elkanyarodni/tévedni Divaca felé, ahol persze megnéztük a Risnik beszakadását.

Az olasz határon jól megvizsgáltak. Vagy nagyon szakadtaknak látszottunk, vagy teljesíteni akarták a napi normát, de egy - egyébként jóindulatú fiatal határőr beleturkált a csomagjainkba. A sziklai növényeim is "fű"-gyanúsak voltak. A szlovén vámos meg 200 DM tranzitpénzt követelt rajtunk! Fejenként!

A Nova Gorica előtti intenzív szálláskeresés eredménytelen. A talált kényelmes réten az elszórt "aknák" és papírok jelzik: gyakran látogatott (vad)kemping. Az ilyen helyet a rendőrök is ismerik - mi pedig nem akarunk találkozni velük hajnalban (Lásd: MLBE Évkönyv '95!) Elmegyünk, de már sötét van, keresünk, megyünk, ... már a Soca-völgyében járunk ... megyünk, megállunk, kiugrunk, megnézzük, megyünk, keresünk, ... és végül (sajnos már Kanal után) alszunk egy magasan fent levő falu meredek útja melletti romházhoz vezető pár méteres bekötőúton. Kicsit feljebb forrás is van. Éjszaka elered az eső, többen berohanunk az autókba. Aztán többen vissza kiköltöznek.

A Soca (Isonzo) völgye Szlovénia

Aug. 21.

½7-kor kelek, Matyi már mosdik a forrásnál. Az út menti sziklafal összecementálódott folyami kavics - 50-60 méterrel a folyó fölött. Este nagyon barátságtalannak tűnt a hely, most a világosban megváltozik a véleményem. Nagyon jó: fentről (a rendőrségi helikopterről) sem látszik. Megindul a forgalom a faluból, a többiek 8-kor kelnek, indulunk Bovec-be.

A fantasztikus szépségű völgyön 80-nal átszáguldottunk(!), de a Boka-hídnál nem bírtam tovább: szóltam Misinek, hogy álljon meg a híd előtti parkolóban! A többiek a busszal továbbszáguldottak.

A hely Bélának és H.Norbinak is tetszett, főztünk, ettünk, és terveztük a vízesés-túrát. Gondoltam: Matyi biztos mérges, mert nálam maradt a pénz (raftingra). S.Norbi egyedül visszajött a busszal. Most látta csak meg miért álltunk meg, neki is tetszett. Elküldtem Matyinak a pénzt és elindultunk a vízeséshez.

A Boka-vízesés forrása Szlovénia

Jó meredek kaptató vitt föl, aztán le, néha elég kitett helyeken, beépített drótkötél kapaszkodókkal. Kicsivel több, mint egy óra alatt értünk fel délre, de érdemes volt, mert a hatalmas sziklafal alatti köbméteres törmelék közül kitörő forrás szép is volt, érdekes is volt, kellemes is volt. Miután vissza lejöttünk, Bélával elindultunk a mederben fölfelé. Jó sokáig tartott mire a hatalmas, sokszor 3-4-5 méteres kőtömbök között, és a néhol jelentős hozamú patakvizet kerülgetve fölértünk. Egy nagy kőtömb alatti kisebb medencében meg is fürödtem, és szinte mindenkivel találkoztunk, Matyit, H.Norbit és Ebolát kivéve, akik felmentek felvonóval a Kanin-platóra. Mindenki a Boka-vízesést választotta rafting helyett. A sportcentrum árlistájának tanulmányozása után senkinek "nem volt kedve" hozzá.

Ezzel a dupla vízesés-túrával el is ment a nap, az általános vélemény szerint sikeresen. Mi is bementünk Bovec-be - a közelmúlt földrengését követő út- és házjavítások miatt kicsit komplikált közlekedési rend szerint, és evés/vásárlás után 7-körül indultunk a völgyben vissza Ljubljana felé. Tolminnál elkanyarodtunk balra a Baca-völgyébe. Nagyon szép ez a völgy is, érintetlenebb a természet és a turisták sem szállták meg annyira, mint a Soca-völgyét. Sajnos a szürkületben már nem sokat láttunk belőle.

Ismét itthon (Lillafüred) Misi a "megnyúzott" kötelével

Maribor előtt az autópálya egyik pihenőjében bivakolunk, de csípnek a hangyák és elűz az eső - ezzel szerencsére megússzuk a rendőröket (bár nem volt nagy az előnyünk). Megyünk tovább és sajnos alszunk tovább: S.Norbinak senki sem navigál, így "sikerül" Ptuny felé letérve a horvát határhoz érnie. Árkon-bokron át, másfél óra alatt tudjuk korrigálni ezt a kis eltévedést (most már senki sem alszik). Rédicsnél átslisszanunk és háborgunk, hogy 30 másodpercet kellett várni az útlevél-ellenőrzésre - ami egy kézlegyintés volt.

Aug. 22.

Az első boltot megrohanjuk: sütemény, friss péksütemény, tej, kakaó - mindegy, csak ne konzerv legyen a reggeli. Befejezni nem tudjuk, olyan esőt kapunk, hogy nem látunk ki az autóból. Aztán ez csaknem hazáig kísért. Napot már csak Miskolc felé közeledve láttunk. A Bükkön át megyünk: itt - először az út folyamán - Tibi vezeti a buszt. Azt hiszem neki kellett volna végig!

Szöveg és kép: Kovács Attila