N. Casteret:

Harminc év föld alatt


Norbert Casteret
Trente ans sous terre
Librairie Académique Perrin
Paris
1954

Fordította:
GÁSPÁR ERVIN dr.

Gondolat
Budapest, 1962

Borito


A   k ö t e t   k é p e i

T A R T A L O M

Bevezetés
Előszó
Első fejezet: Fáklyafénynél
Második fejezet: A Pierre-Saint-Martin, a világ legmélyebb zsombolya
Harmadik fejezet: Egy kristálygyűjtő emlékei
Negyedik fejezet: Mesél a Tibirani-barlang
Ötödik fejezet: A denevérek különös kis népe


B E V E Z E T É S

    Amikor felütjük fedelét és olvasni kezdünk egy könyvet, annak kétségkívül önmagáért kell helytállnia. Ha rossz, nem segít rajta semmiféle előszó és irodalomtörténeti bevezetés, ha unalmas, az idő a kortársak befolyásoló akaratát vagy hatalmát is megsemmisítve csak sietteti elfeledését.
    Érdekes, mondjuk egy másik könyvre és hosszabb idő múltán is, bár nem sokra emlékezünk már belőle, fenntartjuk ezt a véleményünket. Nem volt unalmas, annyi bizonyos. És amikor beszélgetés közben képek bukkannak fel emlékezetünkben, érzések elevenednek meg, annyi év után a feledés homályából életre kél újból a könyv tartalma, talán kissé torz köntösben, de még mindig érdekes mondanivalókkal.
    Ilyesféle dolgokon járt az eszem, amikor az elmúlt év nyarán Norbert Casteret frissen fordított könyvének kéziratát olvastam. Harminc év föld alatt. Sokat ígérő cím, rejtélyes cím. De a könyv szerzőjének nevét, felfedező útjainak eredményeit, legalább részben már ismertem. Casteret egyéni stílusa, amint eddig megjelent művei alapján ismertem, nem volt éppen magával ragadó. Egy kissé romantikus, egy keveset becsvágyó s majd mindig híjával volt a szükséges írói önfegyelemnek. De a leírt rendkívüli események megtörténtek, mi több, olykor hatalmas, világra szóló jelentőségük volt. Naiv volt, de ugyanakkor olyan dolgokról beszélt, amelyek a ponyvairodalom detektív regényeinél is jobban izgatták fantáziánkat. Amint a most közre adott műben látni fogják, felfedezéseinek leírásai valósággal utópisztikus regény vagy útikaland fűszeres zamatával hatnak, s amíg az elbeszélésük tart, sejtelmes nyugtalanság tölti el az olvasót. Szakértője volt annak a világnak, amelyet bejárt, annak a birodalomnak, amely mélyen a föld kérgében, óriáshegységek alatt, országhatárokat nem ismerve terül el, mint ismeretlen pokol, a maga külön éghajlatával, folyóival, növényeivel és állataival, földrengéseivel, hegyomlásaival s örökös dantei sötétségével. Ezekről beszél. A földalatti üregeknek és barlangoknak a földfelszín méreteit meghaladó alvilági tájairól. Emberi szem nem látta, zúgó, kavargó vízörvényeiről, a spanyol és francia Pireneusok alatt hömpölygő ismeretlen folyóról, az elektromos lámpa fényében ezerfelől csillogó átlátszó, fehér, rózsaszín és kék gipsz és mészpátkristályok hatásáról, a földfeletti és földalatti világ "tájainak" ellentéteiről és párhuzamairól. Mindarról, amit a felfedező szem ezerféleképpen variál, s a könyv apróbb motívumok kimunkálásával, mindent egybeszőve terít elénk.
    A könyv főszereplője természetesen a szerző. De számos segítő kéz munkája fonódik egybe az ő erőfeszítésével. Világhírű nevek viselői a segítőtársai. Max Cosyns, Piccard professzor útitársa sztratoszférai kutató útjain. Tazieff, akinek nevét, többek között, Találkozás az ördöggel című remek vulkanológiai film és a Tűz és víz című könyve tett ismertté. Az egyik mérnök, a másik geológus. Kitűnő szakemberek s elszánt, veszélyektől vissza nem riadó férfiak. Ezek a legismertebbek, akiknek neve hazánkban is a nyilvánosság elé került. Mire a könyvet végigolvassuk, a többiekkel is barátságot kötünk. Neves alpinisták, gyakorlott barlangkutatók. Zergevadász és pap, tanuló ifjak és békaemberek és Casteret családjának tagjai, elsősorban felesége, majd fia és lányai.
    A kezdetben csak sejtett körvonalak lassan kibontakoznak, egyre inkább megismerjük a szereplőket. A gyorsan pergő események életet kölcsönöznek nekik. Az olvasó észre sem veszi, mint nyomul velük együtt előre, hallgatja vitájukat, eszik néhány falatot, iszik a jéghideg vízből, babrál a pislákoló lámpa szerkezetén, s halad tovább, előre is, és lejjebb is földalatti vándorútjukon. Már velük él, cselekszik, gondolkodik, örül és dühöng, lelkesedik és szorong. Eszébe sem jut, hogy - könyvet olvas. Szó nem ér füléig, körülötte a világ megszűnt hatni rá. Felfedező úton jár a Pireneusok alatt, megbízható társak lelkes csapatával, hatszáz méter mélyen, a föld gyomrában, egy földalatti Óperenciás világ irdatlan messzeségében.
    Várhatunk többet egy könyvtől? Casteret írta, vagy mi? Mire felbukkanunk mélységeiből, zavartan tekintünk szét szobánk meghitt csöndjében. Azután sóhajtva figyelünk a földalatti folyó egyre távolodó morajlására, az örökre tovatűnő, vissza nem tartható percek varázsára, amelyet Casteret eleven beszámolójának első olvasása ébresztett bennünk. Pierre-Saint-Martin, a csodálatos barlangóriás, Verne utolérhetetlen ősvilági regényének, az Utazás a Föld középpontja felé megtestesítője, valóra váltója.
    De ez csak egyike a bejárt számos üreg- és barlangrendszernek. Egy másikról, a tudományos világ előtt ennél sokkal jelentősebb barlangról már több mint harminc évvel ezelőtt hallottam. A bécsi egyetem egyik öreg, sivár termében, kopott, tintapecsétes padok előtt beszélt róla Othenio Abel, az ősélettudomány világszerte ismert tanára.
    Azon az órán a barlangi medvére vadászó ősember varázslásáról, vadbűvöléséről, zsákmányt idéző mesterkedéseiről és a vad elejtését követő kultikus cselekedeteiről volt szó. A levegőt a modernség elektromossága telítette. A kitűnő előadás, a barátságos, színes hang betöltötte a termet. Amint mondani szokás, tátott szájjal figyeltünk.
    Abel az elsők egyike, aki ezekkel a kérdésekkel behatóan foglalkozott. Több kitűnő szakembert, a néprajzban és művészettörténetben búvárkodó barátait nyerte meg segítőtársul, s maga is Szívesen átrándult egyik tudományág területéről a másikra, párhuzamot keresve a múlt és a ma természeti eseményei és emberi cselekedetei között. Előadásai 1939-ben könyv alakban is napvilágot láttak, s lenyűgöző mondanivalóikkal tömérdek hívet szereztek az ősélettudománynak. Abel szavai közelről érintettek, szívemből fakadtak. A barlangkutatás, az ősemberkutatás egyetemi éveimtől foglalkoztattak. A tudományág egyik legszerényebb, egyben legkedvesebb hazai tudósa, tanárom és barátom, Kadic Ottokár, a barlangkutatás és ősemberkutatás európai nevű szakembere vett maga mellé, és képes voltam napestig foglalkozni a "kettőnk" tudományával.
    Ha most visszagondolok Abel szavaira, mondanivalóm egybekapcsolódik Casteret nevével.
    Casteret a húszas évek elején fedezte fel a dél-franciaországi Haute Garonne-ban a Montespani "barlangműtermet", az ősembernek a jégkorszak óta megközelíthetetlen "művésztelepét", jobban mondva kultikus varázslásokra használt sziklaüregét. Casteret felfedezésével körülbelül egy időben folyt Engadin felett, 2445 m rendkívüli magasságban a Sárkánylyuk ásatása és Veldennél a Peters-barlang jégkorszaki rétegeinek feltárása. Mind a három helyen, aránylag kis területen különös és fontos ősemberi leletek zsúfolódtak.
    Azt addig is tudták a szakemberek, hogy a barlangi medve és az ősember között valamiféle kapcsolat volt a jégkorszakban. A nagy testű állat egyes törzseknek vagy vadászhordáknak legfőbb zsákmánya, élelem-tartaléka lehetett. Európa-szerte megtalálták a jégkorszaki ember barlangi tűzhelyein a felhasogatott, pörkölt medvecsontokat, vagy a barlangi agyagrétegekben a lándzsadöféstől, bunkóütéstől és nyíllövéstől sérült barlangi medve maradványokat. Vértes László a bükkhegységi Istállóskői-barlangban ásatott ki egy 30 000 éves ősemberi tűzhelyet - ma a Nemzeti Múzeumban látható -, amelynek faszén és hamu rétegében szétszórva, feltörve és megpörkölve túlnyomórészt barlangi medve bocsoktól származó csontok hevertek. Kétségtelen, mondja Vértes, hogy volt egy időszak a jégkorszakban hazánk területén is, amikor a "gazdasági élet alapja" a barlangi medve volt.
    Nos, ezt a természetes kapcsolatot, ami vadász és zsákmánya, illetve a barlang birtokolásáért folytatott küzdelemben ősember és barlangi medve között fennállt, egyes kutatók szerint meg kell toldanunk azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a barlangi medvének az ősember kultikus életében is szerepet kellett játszania. Ezt erősítette meg és fejtette ki részleteiben Abel. Céljának megfelelően a három barlang kutatási anyagából hordta össze adatait.
    1920. Bächler és Nigg a svájci Sárkánylyukban, a sziklafal hosszában gondosan egymásra illesztett kődarabokból összerakott alacsony jégkorszaki falat ásatnak ki. A sziklafal és az emberi kézzel emelt falacska között rengeteg barlangi medve csont van felhalmozva. Rendkívüli a dologban, hogy a hosszú végtagcsontokat és a koponyákat bizonyos rendszer szerint helyezték egymásra. Három-négy koponyát külön-külön, csoportonként egymás mellé vagy egymás fölébe, de rendszerint orrukkal egy irányban. A gerincből az első és a második nyakcsigolya, tehát az atlasz és az episztrofeusz úgy, amint a koponyával együtt a törzsről leválasztották őket, szintén ott feküdtek természetes helyzetükben, az öreglik mögött. A többi csigolya hiányzott.
    Bächler és Nigg az első megdöbbenés elmúltával, ha lehet, még gondosabban folytatták ásatásaikat. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a koponya- és csontraktárat az ősember halmozta fel. Az elejtett barlangi medve koponyáját a törzsről vagy a lefejtett bőrről levágta, s valószínűleg a bőrben hagyva egymásra helyezte. Erre vall a két nyakcsigolya és a koponya ízületi felületeinek természetes érintkezése. Ezeket csak a kötőszalagok, az izmok és a bőr tarthatták a lemetszés után is szorosan egymás mellett.
    A további ásatások merőben fantasztikus leleteket tártak fel. Lapos szikladarabokból összeillesztett kőládák kerültek napvilágra, amelyek nagy kőlapokkal voltak lefedve. A világ legősibb szarkofágjai. Csak éppen nem emberi test, hanem barlangi medve koponyák "pihentek" bennük. Három, öt vagy még több koponya, a nyakcsigolyákkal együtt s a koponyák néma halma körül, alattuk és fölöttük, felkarcsontokból és combcsontokból további "kíséret". Ezeknek is láthatóan fontos és jelentőségteljes a rendeltetésük, mintegy megtoldva vagy kiegészítve a koponyák misztikus erejét. De más csont vagy vázrész egy darab sem, sehol.
    A hat kőláda közül az egyikben hatalmas barlangi medve koponya feküdt. A járomcsont és a koponyafal között a medve combcsontját dugta át a jégkorszaki vadász. Így volt a láda lefedve. Ez is kiáltóan emberi munka eredménye. Mintha csak arra gondolt volna harmincezer évvel ezelőtt a "trófea" készítője, hogy akad utód, aki kételkedni fog a leletek eredetében.
    - Így álltak egymás mellett a titokzatos, néma ládák évezredeken át érintetlenül, a barlang boltozata alatt, félig földbe építve - hallottuk Abel izgalomtól rekedt hangját -, míg lassan betemette őket a por, a mennyezetről leváló törmelék, a mészkősziklák mállásterméke az agyag.
    1923-ban Hörmann a Peters-barlangban ősemberi tűzhelyre bukkant. Tovább kutatott. A sziklafal egyik oldalfülkéjében számos barlangi medve koponyát, valóságos jégkorszaki koponyaraktárat fedezett fel. Semmi kétség, ezeket is a neandervölgyi ősember halmozta egymásra, mialatt a barlangban tartózkodott.
    Abel szavai nyomán egyre világosabban lebegett szemünk előtt az ősember életének több, megfejtésre váró titka. Varázskörében voltunk már a gondolatnak. Elmondta, hogy a ma élő és a legközelebbi múltban élt természeti népeknél is megfigyelhetünk hasonló szertartásokat. Az északi tájak majd minden népe, a szibériai törzsek fiai, az ainuk, a giljákok, az eszkimók, a lappok, az északi indiánok is szent állatuknak tartják a medvét. Szertartásaik során nemritkán fákra, barlangokba vagy egyéb szent helyekre függesztik az ünnepi alkalmakkor leölt medve koponyáját és végtagcsontjait.
    Az egész témakör kezdett az előadás alatt monumentálissá válni. S az eddig hallottaknak mintegy betetőzéséül Abel rátér Casteret felfedezésére. Személyes élmények alapján beszél, hiszen járt Franciaországban. Elmondja, hogyan talált rá a francia barlangkutató a Montespani-barlang jégkorszaki termére, mint tette meg az utat víz alatt haladva, életveszélyes szifonokon át, ahol a barlang mennyezete a víz alá bukik. A víztől csöpögő, mezítelen embert a jégkorszak felszínen heverő, kiterített reliktumai fogadják. Csúszós, agyagos talajon ősállati ürülékhalmok, karmos ragadozó nyomok, óriás hiénák lépteinek beszédes tanúi. Közvetlenül előtte egy medve agyagból mintázott szobra. Valamivel távolabb más állatszobrok. Szíve torkában ver. Lába földbe gyökerezik. A gyertya gyér világossága évezredek óta változatlan jégkorszaki térszínre vetődik. A sáros talajon az ősember mezítelen talpának nyomai. 20 000 éves nyomok. A magdaleni kor vadászának kihűlt, elárvult lábnyomai.
    Ebben az időben már régen nem élt a barlangi medve, azonban a medvekultusz folytatódott. A kipusztult barlangi medve helyére nyomuló barnamedve volt a zsákmány, őt mintázta az ősember ...
    S most, üssük fel könyvünk idevágó lapját. Vegye át tőlünk a szót a legilletékesebb, maga Norbert Casteret. Fürdessük meg művében emlékeinket, mielőtt folytatnánk az elbeszélést. Olvassuk el az ősemberkutatás, a jégkorszak művészi emlékeinek felfedezése terén oly nagy jelentőségű Montespani-barlang titkainak történetét. Talán más, fényesebb megvilágításban látjuk erőfeszítéseinek és tetteinek tudományos eredményeit, kulturális alapmotívumait, ha visszagondolunk arra a végső célra: az ősember kultikus cselekedeteinek helyes értékelésére és értelmezésére, amiről Abel beszélt előadása folyamán. Casteret-ről, az egyszerű barlangkutató "sportemberről" így nyerhetünk megfelelő képet, hiszen felfedezése tetőzi be közel fél évszázad elemzésekből, korai összegezésekből, félreértésekből és vitákból kikristályosodó tudományos gondolatait.
    Állatszobrokat hamarosan találnak más franciaországi barlangokban is, amelyek a jégkorszak óta szintén megközelíthetetlenek. Ősbölény, ősló, barlangi oroszlán szobra akadt közöttük. Az ősló a barlang agyagos falára erős vonalakkal van bekarcolva. Testén számos kerek szélű, mély lyuk jelzi, hogy az ősember dárdavetéssel és nyíllövéssel "sebesítette meg" a vadászattal összefüggő kultikus ünnepségein. A ceremóniák lefolyásáról egyébként részletesebben a medve agyagteste körül látható jelek tudósítanak. A medveszobornak nincs feje. Nyakára az ősember a medve koponyáját erősítette rá. A koponyát tartó cövek ürege sötéten mélyed az agyagba. A barlang fenekén, körös-körül a nedves agyagfelszínen számos mezítelen ősemberi lábnyom látható. A medve szobrához közelebb esnek a kisebb gyermeknyomok, a kör külső részén az öregeké. Megmaradtak az agyagba tűzdelt égő fenyőgallyak lyukai is. Az egykor nedves agyagfelületre, a mezítelen lábak nyomaira finom, vékony cseppkőréteg rakódott, és híven megőrizte a medve szobra körül lezajló "áldozati ünnepség" főbb mozzanatait.
    Casteret-nek van egy igen szép jellemvonása. Amikor a Montespani-barlang ősemberi leleteit felfedezi, nyomban értesíti a szakembereket. Tudja, meddig terjed az ő feladata, és hol kezdődik a nála képzettebb tudósok munkaterülete. Megelégszik az emberi kultúra egyik forrásának, a magdaleni ősember művészi és kultikus életművének elénk helyezésével. A valóság pontos és szabatos leírása, hiteles megelevenítése, a jelkép és a jelképezett dolgok misztikájának megvilágítása, a múlt és jövő közé beillesztése, s így a kapcsolatok megteremtésével az egész gondolatsor kiépítése már valóban nem az ő feladata.
    Ha Casteret hivatástudatát tovább vizsgáljuk, el kell ismernünk, voltak szerencsés cselekedetei, amikor szinte ösztönösen nyúlt olyan témához, amely komoly tudományos eredményekre vezetett. Ez a gondolat foglalkoztatott a denevérek gyűrűzéséről írt fejezet olvasása közben. Ma a denevérvándorlás útvonalának és távolságának megállapítására, az új tanyahely felkutatására magától értetődő gyakorlati fogás ez. Hazánkban is jó ideig rendszeresen gyűrűzték a denevéreket a Nemzeti Múzeum szakemberei, de harminc évvel ezelőtt bizony új volt az eljárás, és magányos embertől, az állatok tömeges befogásáról lévén szó, nem kis áldozatot követelt.
    Nem kell különösebb szaktudás ahhoz, hogy az ember érdeklődéssel olvasson arról, hogy a G 084 számmal jelzett alumínium gyűrű patkósorrú denevére a Gargas-barlangból a bajorországi Trienbachba repülve 1100 kilométeres utat tett meg, illetve bizonyára jóval többet, mert a távolságot a két hely között Casteret a térképen körzővel légvonalban mérte. S ez nem egyedülálló eset. A H 2041 jelzésű állat 760 kilométer távolságban került kézre gyűrűzési helyétől.
    Édeskeveset tudtunk arról, milyen soká él egy denevér. Három-négy évig? Nem, sokkal tovább. Az FI 057 és G 106 törzskönyvi számok állatait 1936. december harmincadikán gyűrűzte meg Casteret. 1952. január 16-án fogta el ismét az állatokat. Ugyanabban a barlangban! Gyűrűzése idején kifejlett állat volt mind a kettő. Újabb kézrekerülésük idején tehát legalább 16 esztendősek.
    S végül - feljegyzésre érdemes adat - 2900 m magasan, jégbarlangban is talált denevért.
    A denevérekről szóló fejezet feltétlenül bizonyítja a megfigyelések jelentőségét. Ezeket az adatokat véleményem szerint bármelyik tudományos szakmunka átveheti úgy, amint Casteret ezeken a lapokon a nyilvánosságnak átadta.
    Ennyi az, amit Casteret-ről a könyv olvasása előtt mondani akarunk. 1947-ben megkapta a Becsületrend keresztjét, s kitüntették az Académie des Sports, nemkülönben az Education Physique nagy aranyérmével. Egy élet munkásságának jutalma. De, amint írja, hivatalos megbízásból soha nem tevékenykedett. Egyetlenegyszer kapott az államtól anyagi támogatást. Sem többet, sem kevesebbet: 1000 frankot. Ne fűzzünk ehhez megjegyzést. Kelletlenül vesszük tudomásul, mert a Becsületrend ezek után - legalább mi így érezzük - nem más, csak későn érkezett szépségflastrom. Nincs mit szégyenlenünk, ha Casteret elismerten nagy teljesítményével összehasonlítva felmérjük önmagunk munkáját. Aligha kínálkozik számunkra jobb alkalom hangsúlyozni azt, hogy a barlangok rendszeres, tudományos tervszerűséggel folyó kutatása, hivatalos támogatással, kitűnő szakemberek részvételével, mennyivel színvonalasabban történik nálunk.
    Jakucs Lászlónak 1953-ban megjelent könyve a Békebarlang felfedezéséről mindenkit meggyőz erről. És ezzel a néhány mondattal Vértes László, Kessler Hubert és Jakucs László könyvei után méltó folytatásképpen ajánlom a gondolat barátainak és olvasótáborának ezt a könyvet.

Tasnádi Kubacska András

E L Ő S Z Ó

    Amidőn belekezdek földalatti kutatásaimról, felfedezéseimről, megfigyeléseimről, emlékeimről számot adó írásomba, fel kell idéznem kora ifjúságom magányos kirándulásait, majd feleségem társaságában végzett felfedező útjaimat és későbbi vállalkozásaimat, amelyeken már barátok és kutatótársak segítettek. Kalandjaim, felfedezéseim eredményei úgy jelzik a komor mélységekben megtett út egyes szakaszait, mint a barlang sötét útvesztőinek kanyarulataiban lépésről lépésre elhelyezett megannyi fáklya. Az emlékezés mindvégig megvilágítja majd a barlangok öreg kóborlovagjának lelkében azt az egyharmad évszázadnyi időt, amelyet a rövid emberöltőből a feneketlen szakadékok és üregek kutatására áldozott.
    Legmerészebb feltevéseim között, legkalandosabb álmaim során gyakran gondoltam rá, hogy lehet, sőt kell lennie valahol az Alpokban, a Cévennes-ek meszes fennsíkjain, vagy a Pireneusokban egy hihetetlenül mély szakadéknak. Szívesen képzeltem el, hogy ez a szakadék több száz méter mély, pontosan függőleges és voltaképpen hatalmas barlangokat tesz hozzáférhetővé, ahol a mérhetetlen boltozatok alatt szabadon csavaroghatunk majd az óriási csarnokok homályában.
    Hányszor és milyen hevesen kívántam ennek az álomnak beteljesülését, hányszor számolgattam, hogy mennyi hágcsó és más egyéb felszerelés szükséges az ilyen szakadék feltárásához! Sőt ... már azt is latolgattam, miként állítsuk össze az expedíciót, hogy az elképzelt titok végére járjunk.
    Ez a megálmodott szakadék mégsem bizonyult agyrémnek. Sejtésem inkább előérzet volt, hiszen az álom végül is testet öltött, és legvakmerőbb reményeim valóra váltak.
    Mikor s hogyan?
    Az olvasó mindent megtud a következőkben. A Pireneusok ember nem lakta magaslatain egy jelentéktelennek látszó sziklahasadék rejtette a földkerekség legmélyebb üregrendszerét.
    Művem más fejezetei más emlékeket elevenítenek fel. Szokatlan történeteket, amelyek mind a barlangok egyszerű, dísztelen színpadán játszódtak. Végül pedig visszatérek megfigyeléseimnek és tanulmányaimnak legkedveltebb tárgyára: a denevérek különös népére, hiszen ezek a furcsa kis teremtmények visznek csak némi élénkséget a földalatti üregek magányába, örök éjszakájába.
    De ne vesztegessük tovább az időt. Elhívjuk az olvasót, hatoljon le velünk együtt a sok titkot rejtő és egyben csodálatos földalatti birodalomba. Reméljük, sikerül majd meggyőznünk a barlangkutatás ritka vonzóerejéről. Ennek a tudománynak ékesszóló teljesítményei valóban párjukat ritkítják. Nagy gyönyörűséget szerez híveinek a földalatti világ kutatása, és bőven kárpótol a vele óhatatlanul együtt járó veszélyekért és fáradalmakért.

ELSŐ FEJEZET

F Á K L Y A F É N Y N É  L

  "Legyenek háromszorosan áldottak azok az esztendők, amelyeket ezeken a derűs tájakon töltöttem. Mindenkor tisztultabban és boldogabban tértem haza."
(Henri Russel: Egy hegylakó emlékezései.)

Bacuran, az első barlang

    Egy régebbi könyvemben [Exploration, 250. old.] beszámoltam már róla, de hadd mondjam el itt is, hogy 1902-ben egy séta alkalmával, valóban véletlenül láttam először barlangot: Szülőföldemen, Gascogne-ban családi kirándulást tettünk a zöldbe és a szomszédos falu határában, az erdős hegyszorosban elhagyatott kis barlangra bukkantunk.
    A bacurani barlang csakugyan jelentéktelen, de belsejének felderítése abban az időben mégis hozzám mért feladat volt, hiszen alig lehettem öt éves. Az üregbe vezető folyosó meredek, síkos lejtőjén anyám kezébe kapaszkodtam. Ő segített, támogatott, amíg leértünk. Egyik nagynéném közben sokáig habozott, hogy velünk tartson-e, és ijedtében kétségbeesetten sikoltozott, végül igen méltatlan módon, a fenekén csúszott le közibénk az agyagos talajon.
    A szokatlan, újszerű látvány, a földalatti háttér ünnepélyessége sokkal mélyebb hatással volt rám, mint a lecsúszás mulatságos kis közjátéka. A kaotikus benyomást keltő terem közepén gyűltünk össze, és amikor fiatal vezetőnk, egy parasztfiú meggyújtotta a magával hozott szalmacsóvát, heves felindulás vett erőt rajtam. A lángok rőt fénnyel világították meg a barlang falait és boltozatait, ennek ellenére az árnyékos zugokban mindenfelé bizonytalan körvonalakat láttam. Nyomasztóan borult rám a titokzatos, vad környezet légköre. Úgy éreztem, új és komor világ küszöbén állok, amelyről addig sejtelmem sem volt. Mohón vágyakoztam, hogy lehatoljak a barlang mélyére, ahová a napvilág soha nem jut el. Mélyen, eltörölhetetlenül vésődött emlékezetembe, később pedig betöltötte ifjúságomat és varázserővel hat rám ma is az a tudat, hogy van "örök sötétség". Csend, magány, sötétség: e szavak csengése olyan, mint valami bűvös parancsolat. Mindenkor ellenállhatatlan vágyat ébresztenek bennem a Föld mélyének titokzatos világa után.
    Később számos eszmefuttatásban kíséreltem meg, hogy a bacurani barlangban történtek hatását elemezzem, de világos, hogy ami később mindennél erősebb szenvedélyként uralkodott el rajtam, talán még homályosan, tudat alatt, de már akkor kényszerítő erővel megfogant bennem. Ez az élmény, mint villámcsapás lobbantotta magasra a kicsi gyerekben az érdeklődés lángját a földalatti világ iránt.
    A következőkben számot adok élményeimről legkedveltebb barlangjaimban. Úgy érzem, hogy a bacurani barlangélményt, amely időrendben mindenesetre az első volt, jelentőségét tekintve is méltó hely illeti meg.

Avatásom az Escalère-hegység barlangjaiban

    Bacuran igen közel fekszik Lespugue faluhoz. Ez a név jellegzetesen szpeleológiai eredetre vall. (Spugue ugyanis annyi, mint barlang.)
    Kétségkívül a bacurani barlangban tett rövid és meglepetésszerű látogatásból csírázott ki barlangkutatói hivatásérzetem. Később pedig szülőfalum, Saint-Martory mellett az Escalère-hegység barlangjai voltak tanúi az eljövendő kutató első szárnypróbálgatásainak és csalódásainak.
    Első sziklamászási és kúszási gyakorlataimat a felső folyásán még vadul örvénylő Garonne-ból felemelkedő meredek szirtfal barlangjaiban végeztem. Ekkor tíz-tizenkét éves voltam. Ezekből a magányos kirándulásokból élénk benyomásokkal, nemkülönben belső oldalán agyaggal összekent és viaszgyertya-cseppekkel telepötyögtetett ruhával tértem haza. E sötét foglalatosságom célját ugyanis szüleim előtt titkolandó, némi rosszhiszeműséggel mindenkor kifordítottam ruhámat, amikor például szűk lyukakon kellett átbújnom. Sajnos, ruhám néha el is szakadt, és az ilyen nyomokat már nem lehetett eltüntetni.
    Igen féltem ezekben a barlangokban. Hirtelen elhatározással gyakran félútról visszafordultam, szívem hevesen zakatolt és menekültem, mert titokzatos zörejeket hallottam, illetve véltem hallani. Lelkem mélyén megfogadtam, hogy soha többé nem megyek vissza, de néhány nappal később, gyakran már másnap megint ugyanazon a helyen voltam. Megpirongattam, lehordtam, majd bátorítgattam magam. El kell érnem, sőt meg kell haladnom a folyosónak azt a kanyarulatát, ahonnan legutóbb titokzatos morgást, dörmögést hallottam, túl kell jutnom azon a csarnokon, ahol legutóbb úgy tűnt, hogy fenyegető árnyékok közelednek felém.
    Ezeket az eseteket, illetve az izgalmakat nem mindenkor a képzelet szülte. Valóságos és súlyos veszélyekkel is találkoztam. Így például egy alkalommal Martial fivérem, akit egyik ilyen vállalkozásomra magammal vittem, egyszerre csak befalazva találta magát. Nagy kétségbeesésemben hazaszaladtam szerszámokért, hogy kiszabadítsam.
    De ahogy múlott az idő és korosabb lettem, az Escalère-hegység barlangjai lassanként feltárták előttem valamennyi titkukat. Hovatovább az én birodalmam, magánhasználatra rendelt földalatti világom lettek, hiszen korombeli pajtásaim csak igen mérsékelt érdeklődést tanúsítottak e sötét helyek iránt. Bár a legkevésbé sem vagyok embergyűlölő, valóságos magány-kúrákat vettem, legalábbis egyórai időtartamra.
    Jól berendezkedtem a barlangok természetes világítónyílásainál. A szirtfal itt a Garonne fölé hajlik, a háttérben a Pireneusok csúcsai sötétlenek. Ebben a fele részben égbolt, fele részben barlang-környezetben, a különös díszletek között, a szikla peremén lóbáltam lábam a nagy ürességben, és hátamat a barlang falának támasztva, nagy figyelemmel faltam a Hegyek királyát, Verne Gyula hőseinek rendkívüli kalandjait, vagy a siralmas kis füzetes fércművekben Buffalo Bill és Sitting Bull vérfagyasztó történeteit.
    Voltaképpen ezekben a kis barlangokban, amelyekben a környék bagoly- és karvalynépe fészkelt, köteleztem el magam a földalatti világ szolgálatára. Velem született rajongó, túlfűtött, már-már beteges, de mindenképpen parancsoló és csillapíthatatlan szenvedély kerített hatalmába. Figyelmemet ellenállhatatlanul a mélységek felé fordította. Égtem a vágytól, hogy kielégítsem ezt a szenvedélyt, és mind mélyebbre hatoljak le a föld alá, az igazi, nagy barlangokba.

Első jelentős kutatóutam: a montsaunès-i-barlang

    Első földalatti kalandom, amelyet annyira kívántam, amelyről annyit álmodoztam, a montsaunés-i-barlangban esett meg velem, amikor ebbe a Saint-Martorytól nem messze eső kis faluba költöztünk át. A montsaunès-i dombok oldalában van ugyanis egy barlang, amelyről addig nem tudtam. Nyílását egy kőbánya homlokfalán végzett robbantás tárta fel. A meredeken lefelé vezető bejárófolyosó első néhány méterét a kőbányászok járták be. Rajtuk kívül megfordult itt egy Edouard Harlé nevű toulouse-i tudós, aki érdekes csontősmaradványokat gyűjtött.
    Egy napon aztán én is tudomást szereztem erről a sziklaüregről, és végigkutattam a több mint hétszáz méter hosszú, meglehetősen szűk folyosót, amely azonban még sokkal hosszabbnak tűnt. Martial fivéremmel együtt, két emlékezetes próbálkozás alkalmával felfedeztünk egy alsóbb szintet is, amelyet kis földalatti patak futott körül. Izgalmas, néha szívszorongató, de valóban megkapó órákat töltöttünk a barlangban.
    Hogy mi célja volt, vagy lehetett volna e folyosók és szintek vizsgálatának? Mi megküzdöttünk a serdületlen korunkhoz és tapasztalatlanságunkhoz mért nehézségekkel, megismertük a kaland különös mámorát, hogy elsőként fordulhattunk meg ezekben a csarnokokban. Egyébként csak azok a fiatal fiúk válaszolhatnák meg a kérdést, akik maguk is megkísérelték már, hogy gyér gyertyafénynél vagy egy ócska lámpa világánál behatoljanak valamilyen ismeretlen üregbe.
    Ezek számára - feltéve, hogy mint mi, továbbra is megmaradnak a barlangkutatás kalandos mesterségénél - a legfelségesebb földalatti színtér, a leghatalmasabb távlat vagy bármilyen tündéri szép, cseppkövektől szikrázó csarnok - soha semmi nem feledtetheti a hajdan halvány, imbolygó gyertyafénynél felfedezett szerény, sáros kis folyosók emlékét. A szegényes környezetben, szűk járatokban végzett első kutatóút valóban feledhetetlen és nem hasonlítható össze semmi mással.

A planque-i szakadék. Az első leszállás a mélységbe

    Az első szakadék szintén jelentős állomása a fiatal barlangkutató életének, kiváltképpen, ha a leszállást sima kötélen és egyedül végzi, mint ahogy én végeztem Planque-ban, a Garonne felső folyásán. Itt egyébként a szakadék további szakaszait tártam fel, amelyek - elődöm kutatásai során ismeretlenek maradtak. Aki megelőzött, nem kisebb személyiség volt, mint E. A. Martel, a francia barlangkutatás apostola. [Edouard-Alfred Martel (1859-1938) francia kutatót általában úgy tekintik, mint a szpeleológia tudományának franciaországi megalapítóját - A ford.] A hatvanhét méter mély szakadékba vékony, használt kötélen ereszkedtem le. Különleges izgalmat jelentett ez a leszállás.
    Toronyiránt alig két kilométerre van az Henne-Morte szakadék, amelybe harmincöt évvel később bocsátkoztam le. Ekkor azonban már nem sima kötélen és nem is egyedül. Több barátommal együtt hajtottuk végre a vállalkozást és nagy bőségben állt rendelkezésünkre a szükséges felszerelés. Így ereszkedtünk le ötszáz méter mélyre. A bacurani, escalère-i, montsaunès-i, planque-i kis üregek persze, csak a gyerekeket vonzzák és legfeljebb talán az első szárnypróbálgatásait végző fiatal kutatót. Ezek említése után most már belekezdhetek a felnőtt és harcedzett szpeleológus valódi és jelentős expedícióinak elbeszélésébe.

A világ legrégibb szobrai

    1922 augusztusában folytattam a comminges-i barlangok rendszeres feltárását és egy alkalommal valamiféle sziklás folyosóba hatoltam be, amely egyben földalatti patak ágyául is szolgált. A kis vízfolyás jelenléte arra késztetett, hogy az üreg bejáratánál levessem ruhámat és meztelenül, egyetlen gyertya világánál kezdjem meg vizsgálódásaimat, hiszen ez idő tájt mind módszereim, mind felszerelésem csaknem "népiesen" egyszerűek voltak.
    Miután bejártam vagy hatvan méteres kavicsos szakaszt a patak medrében, megállapítottam, hogy a víz egyre mélyül, a sziklás mennyezet pedig fokozatosan lejjebb ereszkedik. Csakhamar meggörnyedve kellett haladnom. Utóbb a szikla már a víz felszínéig ért, sőt belemerült a vízbe, Vagyis a boltozat vízben fürdött.
    A barlangkutatók ezt a jelenséget, azaz a szikla és víz találkozását szifonnak nevezik. A szifon félelmetes akadály. Most az üreg elérhető legvégső pontját jelentette. De amikor idáig jutottam, a másutt végzett korábbi felfedezőutak emléke, nemkülönben a kutatásaim során mindvégig megőrzött konokság arra ösztönzött, hogy visszavonulás helyett tovább merészkedjem és megkíséreljem a szifon legyőzését. Az elárasztott boltozat alól kiáramló víz már vállamat is elborította, mégis azt az esztelen tervet forgattam a fejemben, hogy egyedül is megkockáztatom ezt a vakmerő vállalkozást.
    Több elképzelés villant át agyamon. A patak szintje bizonytalan távolságon át felérhet az elárasztott mennyezetig, ugyanúgy, mint kiindulási pontomon. Beleütközhetem a zsákutcába torkolló sziklába, bejuthatok egy elhasznált levegővel töltött vízfeletti üregbe, szakadékba zuhanhatok, belebonyolódhatom a víz által összehordott uszadékfába, gallyakba, ágakba és ott pusztulok.
    Ugyanakkor csábított a nagy kaland, hiszen tágas üreget fedezhetek fel, amely a történelem előtti idők, talán a jégkorszak nyomait őrzi.
    A meggyújtott gyertyát tehát a fal egyik kiszögellésén helyeztem el, magamba szívtam annyi levegőt, amennyi a kétperces lemerüléshez elegendő, és egyik kezemet magam elé tartva, a másikkal az egyenetlen felszínű boltozatot érintve, víz alá merültem. A legnagyobb óvatossággal tapogatóztam előre, hiszen vak voltam. "Szemem" e pillanatban ujjaim hegyén volt.
    Feladatom nemcsak annyi volt, hogy előrejussak a víz alatt, gondolnom kellett a visszatérésre is. Miközben ily módon haladtam, sőt siettettem előrejutásomat, fejem hirtelen kiemelkedett a vízből, és lélegzethez jutottam. Hol vagyok? Nem sokat törődtem vele, hiszen a sötétség tökéletes volt. Semmi kétség, átjutottam a boltozat egy szifonján. Azonnal visszafordultam, mert semmi sem veszélyesebb, mint ha az ember ilyen körülmények között elveszíti tájékozódó képességét. Másnap ismét ott voltam a szifon nyílásánál, de ezúttal már magammal vittem gumi búvársisakomat, amelyben gyufát és gyertyát helyeztem el. Ez az egyszerű, de igen jól záró felszerelés lehetővé tette, hogy minden lemerülés vagy vízbeesés után újra meggyújtsam a gyertyát.
    Megismételve az előző napi hatásos műveletet, a szifon másik oldalán találtam magam, állig vízben.
    Mielőtt megint meggyújtottam volna a gyertyavéget, leráztam víztől csöpögő sisakomat, hogy megszárítsam. Közben legalább annyira türelmetlen voltam, mint elővigyázatos. A pislákoló gyertyafénynél végül megállapítottam, hogy ameddig szem ellát, a boltozat párhuzamosan fut a víz színével. Csak vékony levegőréteg választja el tőle.
    Ez alkalommal úgy látszott, hogy sejtésem igazolódik. Eddig ismeretlen földalatti vízfolyásban voltam. Nincs elég helyem, hogy részletesen írjak magányos expedícióm hallucinációiról, amikor rámborultak e mérhetetlenül nagy és valóban szűz barlang titkai. A földalatti vízfolyás medrében a csarnokok és folyosók hosszú során át haladtam felfelé, majd lebuktam egy második, igen komor hangulatot ébresztő szifon alá. A víz itt mély volt és fekete, tűhegyes sztalaktitok merültek meg benne. Most már kettős vízi akadály tornyosult mögöttem a feneketlen sötétségben. Úgy tűnt, hogy ettől kezdve nincs többé utam visszafelé a napvilágra.
    De annyira eluralkodott rajtam a felfedezés láza, hogy semmi másra nem gondoltam, csak az előrejutásra. Minduntalan feltettem azonban a kérdést, hogy hová vezetnek az egymásból nyíló folyosók, a végeláthatatlan vízfolyás? Egyes szűkületeknél csúsznom kellett a természetes oszlopok alatt. Úgy véltem, hogy itt már elérem a barlang végét, de gyertyám gyér fénye mindannyiszor új távlatokat világított meg.
    Időérzékemet rég elvesztettem. Nem tudtam, mennyi idő múlt el indulásom óta és sejtelmem sem volt, hogy milyen hosszú utat jártam be. Ekkor azonban végleg megállásra kényszerített a tökéletes zsákutca. Eleinte reméltem, hogy találok valahol kivezető nyílást a hatalmas barlangból, de hiába. Ugyanazon a vízi, illetve földalatti úton kellett visszafelé haladnom. Fáradtságom eközben egyre növekedett, féltem, hogy az elágazásoknál eltévesztem az utat, ezenkívül erősen megviselt a sok izgalom és a hideg.
    Fényes nappal, erős napsütésben léptem be a barlang bejáratán és sötét éjszaka, teljesen meggémberedve érkeztem vissza a felszínre.
    Egy évvel később barátom, Henri Godin társaságában megismételtem az expedíciót. Az 1923-as év rendkívül száraz volt, így a vízszint nem érte el az első szifon boltozatát. Ez lehetővé telte, hogy ha szánk nem is, de legalább szemünk a víz színe fölött maradjon, és gyertyáinkat sem kellett kioltanunk. Figyelmen kívül hagytuk előző évben megtett utamat, és behatoltunk egy tágas terembe. Itt megtorpantam egy medve agyagból mintázott szobra előtt. Valamivel távolabb más szobrokat találtunk: kettő egymás mögött haladó macskaféle állatokat ábrázolt, a többi lovakat. Más, különleges ősemberi nyomokkal is találkoztunk. A barlang nyilván lakóhelye vagy még inkább "szentélye" lehetett a történelem előtti kor emberének, és mi voltunk az elsők, akik behatoltunk ebbe a terembe, ahol az ősember sok ezer évvel ezelőtt élt. A sáros talajon felfedeztük meztelen lábának lenyomatát, majd kőfegyvereit is. A sziklafalon hegyes kovakővel vésett rajzok tárultak ámuldozó szemünk elé. Régmúlt idők állatvilágát ábrázolják: mamutokat, rénszarvasokat, őslovakat, ősbölényeket, kőszáli kecskéket stb.
    A szobrok közelebbi vizsgálata során egyébként olyan különös sajátosságokat észleltünk, hogy egyik ámulatból a másikba estünk. Ilyen volt például a nagy macskaféle ragadozók és a barlangi medve lefejezése, a szobortestek pedig dárdával és nyílvesszővel voltak keresztül-kasul lyuggatva.
    A felriasztott tudományos világ azonnal bizottságot küldött ki a nemrégiben még teljesen ismeretlen, de most egyszerre híressé vált barlangba, amelyet a szomszédos községről Montespani-barlangnak neveztem el. A szakértőcsoport a legjelesebb francia, angol és belga őstörténészekből állott. Megfelelő intézkedésekkel sikerült a földalatti vízfolyás szintjét bizonyos mértékben csökkentenünk, hogy lehetővé tegyük ezt a hivatalos látogatást. Így egy napon abban a rendkívüli megtiszteltetésben részesültem, hogy az akadémiák tudós képviselőit magam vezethettem felfedezésem színhelyére. Lelkesedésük leírhatatlan volt, amikor megpillantották a fent leírt, valóban megrendítő leleteket, és a falba karcolt ábrákon és a szobrokon felismerték a kőkorszaki babona és varázslás jeleit. A történelem előtti kor embere ugyanis erősen hitt a varázslatokban. A tudományos világ utóbb hosszasan és alaposan tanulmányozta a montespani agyagszobrokat, számos közlemény jelent meg erről a tárgyról, főként az Institut de France foglalkozott a kérdéssel. Ezek a szobrok a magdaléni-kor első időszakából származnak, vagyis mintegy húszezer évesek. Ennél fogva az ismert legrégibb ősemberi szobrok közé tartoznak.

A bőgő oroszlán barlangja

    Nyolc évvel a montespani üreg feltárása után ismét a Pireneusok előhegységeiben folytattam kutatásaimat. Ez alkalommal egy másik, de a montespanihoz meglehetősen hasonló vízfolyás mentén nyomultam előre. Akárcsak az előbbi, Hautes-Pyrénées megyében a Labastide-patak is zegzugosan, összevissza halad a hegységen át, és ugyanúgy, mint Montespanban, itt is arra törekedtem, hogy folyását egyik végétől a másikig teljesen felderítsem.
    De már első tapasztalatom fölöttébb izgalmas, mondhatnám kínos volt, mert kora tavasszal, nagy vízállás idején fogtam bele a vállalkozásba. A patakot elnyelő sziklahasadékon kellett leereszkednem. Hason csúszva a víz és a sziklafal között, a híg, émelyítően büdös iszappal borított patakmederben haladtam előre. Hátamat valósággal megnyúzták a víz fölé hajló sziklaboltozat érdes kiszögellései. Valamivel távolabb aztán mégiscsak kiszabadultam ebből a kínzókamrából, ahol a tajtékzó víz fülsiketítő robaján kívül erős légáramlástól is szenvedtem, amely szüntelenül azzal fenyegetett, hogy eloltja karbidlámpámat. A korábban használt nyomorúságos gyertya helyett ugyanis ekkor már karbidlámpát vittem magammal.
    Előbb tágas, magas terembe kerültem. Ezen gyorsan áthaladva, utam ismét kanyargós, alacsony folyosóba vezetett. Itt a gázokkal szennyezett, lélegzésre alkalmatlan levegő visszafordulásra kényszerített. Visszatértem hát a földalatti patakhoz, és szerencsémre a bűzös gázzal nem találkoztam többé. Szép földalatti tóhoz jutottam. Átúsztam rajta, de itt is szifonba ütköztem. Lemerültem és sikerült túljutnom, a második azonban ismét megállított. Persze, erősen csábított ez is, de ezen a napon, eléggé megviselten, inkább visszafordultam, és kimásztam a földalatti patakból. De fel sem öltöztem, és rögtön egy igen közeli másik barlang felé fordultam. Ez aztán valóban nagy élményt jelentett, és teljesen kárpótolt az elszenvedett megpróbáltatásokért.
    Igaz, hogy a patak barlangjában megtett út elcsüggesztett, a jéghideg víz, a meder és a föléje hajló sziklaboltozat éles kövei alaposan megviseltek, de annál nagyobb csodálkozással töltött el az újonnan felfedezett barlang tágas, magas boltozata. Sajnos, az öröm sohasem teljes. Karbidlámpám égője erősen megrongálódott a patakban, és egyre gyengébben világított, sőt füstölt is. Olyan voltam, mint a vaksötétben eltévedt árva szentjánosbogár. Hogy el ne tévedjek a terem hatalmas, de ismeretlen hajójában, elhatároztam, hogy lépésről lépésre haladok mindvégig ugyanazon fal mellett, készen rá, hogy ezen az úton térek vissza.
    Bár úgy tűnt, hogy minden összeesküszik ellenem, ezen a napon mégis oly szerencsém volt, hogy a történelem előtti időkből származó új sziklaképeket fedezhettem fel. Talán azért vizsgáltam a szokottnál nagyobb figyelemmel a sziklafalat, mert féltem az eltévedéstől. Kínos-keservesen elvergődtem vagy háromszáz méterre. Itt egy második nagy csarnokba jutottam, és ennek mennyezete már alacsonyabb volt. Úgy látszott, mintha az agyagos talajt ledöngölték és összetaposták volna. Hirtelen eszembe ötlött a montespani fejetlen medve. Valami fajta ösztön megsúgta, hogy itt is találkozhatom a történelem előtti idők nyomaival, és csakugyan, amikor lámpám rövid lángjának fényével bevilágítottam a mennyezetet, meg kellett torpannom egy rajz előtt. Nem képzeletem játszott velem. A rajz valóság volt: bőgő oroszlánfejet ábrázolt!
    A véletlen úgy akarta, hogy elsőnek éppen a legmegkapóbb képpel találkozzam a falat körös-körül borító művészi ábrázolatok közül. Megkülönböztettem közöttük őslovakat, ősbölényt, rénszarvast, sőt még madarat (túzokot) és álarcos emberfejet is.
    De tekintetem kényszerűen a nagy macska felé fordult. Az ábrázolt fej nagyobb, mint a valóságban. Az oroszlán egy kissé visszahúzza és ráncolja pofáját, szélesre kitátott szájában az előreugró állkapocs valóban félelemgerjesztő. A hatást csak fokozzák a nyolc centiméter hosszú fenyegető szemfogak. Az állatfejet a művész hegyes kővel véste az alacsony terem egyenetlen mennyezetébe, de emlékezetből is híven, bámulatos életerővel rögzítette a fenevaddal való személyes találkozás élményét.
    Ilyen felfedezések, ilyen különleges örömök várnak tehát a kutatóra, és hamar feledtetik vele a földalatti úttal óhatatlanul együtt járó fáradalmakat, csapdákat és veszélyeket. Hogyan érzékeltessem az olvasóval azt a rendkívüli izgalmat, a szorongató felindulást, amidőn egyedül a föld alatt, hirtelen húszezer évvel visszaszállok az időben, és szemben találom magam az ősember egyik művészi alkotásával, amely jóval az egyiptomi, asszír vagy hettita kor előtt keletkezett? Begouën gróf és Breuil abbé később osztoztak velem ebben a felindulásban, és ők is érezték, hogy a szellemi közösség mennyire összekapcsol bennünket ősvilági elődeinkkel. Egy idő múltán ugyanis én kalauzoltam őket az új Labastide-barlang sziklakarcaihoz ugyanúgy, mint néhány évvel előbb a Montespani-barlangban. Kitörő lelkesedéssel fogadták ők is az ősvilági művészet új tanúbizonyságát. Különösen a bőgő oroszlán és egy több mint két méter hosszú, vörös színű ló ragadta meg figyelmüket. "A történelem előtti idők egyik legszebb emléke" - állapították meg ezek a jeles tudósok.
    Szinte pihenés nélkül kutattam át a Pireneusok hegyláncolatát egyik végétől a másikig, s még ugyanebben az évben alkalmam nyílt egy másik sziklakarcokkal díszített barlang felfedezésére. Ez a harmadik barlang Spanyolország Navarra tartományában, Pamplona közelében fekszik, jelentősége azonban meg sem közelíti a Montespani, illetve a Labastide-barlang jelentőségét. Kicsi, a legkevésbé sem festői, a benne található kevés kép pedig alig észrevehető, minthogy a falak felülete erősen mállott és cseppkövesedett, s elborította a salétrom. Mindazonáltal megkülönböztethetők őslovak, ősbölények és rénszarvasok körvonalai. Itt is kínálkozik tehát - igaz, hogy meglehetősen gyér - lehetőség falfestményekkel díszített barlang felfedezésére. Alquerdi barlangja harminc kilométerre fekszik a baszkföldi Isturitz barlangjától és tizenhét kilométerre az óceántól, ily módon jelentős hézagot tölt be a francia és a kantábriai Pireneusok díszített falú barlangjai között. Az utóbbi helyen nyílik egyébként a híres Altamirai-barlang is.

A boszorkánybarlangban

    1933-ban, amidőn Ariège megyében a peyort-i barlangot kutattam át, negyedízben találtam sziklaképeket. Egészen rendkívüli és rejtélyes módon készített sziklakarcok sorát fedeztem fel. Ezeket durván elnagyolva, meglehetősen ügyetlenül a mennyezetre vázolták fel. Egyikük valamiféle tizenhat küllős kereket (nyilván a Napkorongot), a másik ötágú csillagot (a Salamon pecsétjének nevezett növényt), egy közülük stilizált halat, kettő pedig valamilyen titokzatos négylábú állatot ábrázolt. A sgraffittók sok kacskaringója, kusza szövevénye a bűvészkönyvek abrakadabráira emlékeztetett.
    Ezeket a titokzatos rajzokat nem azonosíthattuk semmivel, s nem is értelmezhettük őket. A barlang ugyan elég tágas, és földalatti patak is folyik rajta végig, de a később végzett aprólékos vizsgálat semmiféle újabb nyommal nem szolgált, Így adatainkat sem egészíthettük ki. Mindazonáltal úgy látszik, hogy a peyort-i barlang annak idején egy szemmel verő boszorkány menedékhelye volt. Pontosan nemigen mondható meg, hogy melyik korban, valószínűen a csiszolt kőkorszakban.

A Casteret-barlang

    A történelem előtti kor nyomainak keresése vonzó távlatokat nyit ugyan, de mégiscsak egyik célja a barlangkutatásnak. A föld-tan és a földalatti vizek hidrogeológiájának tanulmányozása szintén magával ragadó tudomány, és bőségesen kínálja a rendkívüli felfedezések lehetőségét.
    1926-ban anyámmal, feleségemmel és Martial fivéremmel a spanyolországi Mont-Perdu-hegységet tanulmányoztuk, és egy különleges üreget fedeztünk fel, amely addig ugyanolyan ismeretlen volt, mint a maga idején a montespani.
    Itt azonban semmiféle nyomát nem találtuk az ősember tevékenységének. Az új barlang (a Francia Alpinista Klub később Casteret-barlangnak nevezte el) 2700 méter magasságban, a Casque du Marboré spanyol lejtőjén nyílik. Egyik végétől a másikig áthalad a hegyen. Kutatóutunk során a legváltozatosabb meglepetések értek bennünket. A barlang bejárata, helyesebben szólva a kelet felé nyíló búvólyukak voltaképpen hóval fedett aknák. Ezeket az aknákat lenn a fenéken folyosók és földalatti firnnel borított csarnokok kötik össze egymással. [A firn - ún. csonthó. A hó kristályai olvadás és újrafagyás következtében szemcséssé válnak, utóbb firnjég, majd gleccserjég keletkezik belőlük. - A ford.] A labirintus később egyszerűsödik, majd egyetlen, lefelé mélyülő terembe fut össze. Itt szemtanúi voltunk, hogyan alakul át a porhó kemény, összeálló tömbbé, lejjebb pedig tiszta jéggé. Olyannyira, hogy az akna felső nyílásából láttuk az áttetszően megfagyott vízesést, amely fentről lefelé végig betölti a lejtőt. A lebocsátkozás ezen a függőleges vízesésen, majd a következőkön valóban szokatlan, és kényes tornamutatványokra kényszerít, minthogy a jég rendkívül kemény. Később aztán a vízszintes jégen, magas "márványfalak" között haladunk tovább, végül pedig, miután körüljártunk egy belső üreget, amelynek falát mindenütt jégtűk borítják, utunk száz méter hosszú és igen széles csarnokba torkollik. Ezt a csarnokot teljesen átlátszó, ismeretlen vastagságú jég borítja. Helyenként óriási jégoszlopok, illetve tornyok merednek fel a mennyezetig. Néhány ilyen oszlopnak több méter az átmérője. A jég tisztasága tökéletes. Egyetlen gyertya gyenge fénye teljesen átvilágítja. A távolban megpillanthatjuk a nyugati búvónyíláson át beszűrődő napvilágot. A napsugarak igen messzire jutnak el a barlangban, mert a földalatti jég visszaveri, tükrözi őket. Ez a közvetett megvilágítás különös zöldes fénnyel tölti be a csarnokot. Kékeszöld visszfény villan a falak áttetsző sztalaktitjain, és Verne Gyula regényeinek hangulatát idézi.
    Amikor a harminc méter széles, lenyűgöző méretű templombejáróhoz hasonló hatalmas nyíláson át elhagyjuk a barlangot, még egy végső meglepetés ér. Földalatti tó zárja el a roppant méretű csarnokot, mintha erről az oldalról a bejáratot védelmezné. Felejthetetlen látvány a földalatti gleccser, az örök jég folyója. Alig van hozzá hasonlítható a Földön. Itt, az óriási hegycsúcsok belsejében mindenütt szorongató csend honol, változhatatlanul megfagyott minden. Csak könnyű jeges szél járja át az üreget és enyhíti valamennyire e kietlen csarnokok magányát és csendjét. Ember valószínűleg nem hatolt be még ide és csak az olyan alacsonyabb rendű állatok élhetnek itt, amelyek számos generáción át alkalmazkodtak a barlang különleges világához.

A Garonne forrásának felfedezése

    Európa kellős közepén, ugyancsak a Pireneusok hegyláncolatában volt egy másik vízföldtani, vagy inkább földrajzi rejtély is. Franciaország egyik nagy folyójának eredetére gondolok. A Garonne forrásának rejtélye csak 1931-ben oldódott meg.
    Mindaddig a francia gyerekek az iskolapadban úgy tanulták, hogy a Garonne Spanyolországban, a Val d´Aran-ban ered. A földrajz és a földtan szakemberei azonban tudták, hogy a Garonne-nak ez a feltételezett forrása valószínűen nem az igazi forrás, hanem csak valamilyen titokzatos földalatti vízfolyás újra napvilágra bukkanása. Ennek az ismét megjelenő vízfolyásnak eredetét nem ismerték.
    Ezért hát teljes erővel belevetettem magam a probléma tanulmányozásába. Érdeklődésemet erősen felcsigázta, hogy a tudósok, felfedező utazók, geográfusok, akik kétszáz éve kísérleteznek a kérdés megoldásával, sorra kudarcot vallottak.
    A barlangkutatónak egyetlen eszköz áll csak rendelkezésére, a közvetlen feltárás módszere. [A szpeleológusok már Casteret előtt is használták a vízfestéses felderítési módszert. Albert Knop 1877-ben fluoreszceines vízfestéssel eredményesen mutatta ki a Duna és az Aach földalatti összefüggését, később 1894-ben Agostini és Marelli, majd Berthelot, Wortmann, Timeus, Martel, Fournier és Maréchal végeztek Franciaország területén eredményes vízfestéseket.] Nekiláttam tehát, hogy felkutassam a hegység mindazon hasadékait, sziklaodúit, üregeit és barlangjait, amelyekről feltehettem, hogy hozzáférhetővé teszik a vizsgált földalatti vízfolyást.
    Feleségem társaságában felfedeztem és végigkutattam jó egy- néhány földalatti patakot és víznyelőbarlangot, de egyik sem vezetett a keresett vízfolyás nyomára. Ezzel szemben majd mindenütt menekülésre késztetett a közeli gleccserek olvadása folytán bekövetkezett áradás.
    Ekkor módszert változtattam. A felszínen végeztem kiterjedt és türelmes földrajzi, illetve vízföldrajzi tanulmányokat. Ez a meglehetősen hosszú lélegzetű vizsgálat a Monts Maudits szörnyen repedezett és bonyolult felső lejtőin, éveken át foglalkoztatott. Végül is arra a meggyőződésre jutottam, hogy a Pireneusok északi lejtőjén, a Garonne feltételezett forrásánál féktelen erővel feltörő hegyi patak a hegyláncolat déli oldalán ered. Itt a Maladetta olvadó gleccsereinek vizét a Trou du Torónak nevezett barlang nyeli el. Közzétettem megfigyeléseim eredményét, amely valóban forradalmi jelentőségűnek tekinthető. Leszögeztem, hogy kell lennie egy olyan földalatti vízfolyásnak, amely Aragóniában ered, és miután szokatlan utat tesz meg a Pireneusok hegylánca alatt, Katalóniában tör ismét felszínre.
    Egyelőre csak tudományos következtetésről volt szó. Martel, a nagy barlangkutató, az egyik legkülönösebb rejtélynek nevezte a Garonne eredetének problémáját. Most tehát semmi más nem történt, mint hogy a kérdésről korábban írt számos tanulmányhoz egy újabb járult.
    Megállapításaimat csak kísérlet tehette nyilvánvalóvá és hitelessé. Színeznünk kellett tehát a barlangban elnyelt vizet, csakhogy ez az eljárás a színezéshez felhasznált festékanyag drágasága miatt igen költséges. Érveim azonban felkeltették az érdekelt tudományos körök figyelmét és pénzügyi támogatásukkal 1931 júliusában belefoghattam a bizonyító kísérletbe.
    Választásom az ismert leghatékonyabb színezőanyagra, a fluoreszceinre esett. Hatvan kilót, azaz igen jelentős mennyiséget öntöttem bele a Trou du Toro-barlang vizébe.
    Minthogy ebben az időben Spanyolországban forradalom volt, a legnagyobb titokban, a magam kockázatára és veszélyére kellett dolgoznom. A forrongó ország határának átlépése, hat hordó porfesték - ha még olyan ártalmatlan is - öszvérháton átszállítása mindenképpen kényes és kockázatos feladat. Szerencsére elkerültük a csendőröket, és a fluoreszcein vízbeöntése különösebb baj nélkül megtörtént.
    Másnap a Garonne vélt forrása, a földalatti folyó napfényre bukkanásának helyén ismét felszínre hozta a színező anyagot. Huszonhét órán át folyt, áradt az élénkzöldre színezett víz a Val d´Aranban, és tovább francia területen, több mint ötven kilométer hosszú szakaszon. Nagy riadalmat okozott a lakosság körében, de döntő bizonyságát szolgáltatta, hogy a Garonne valódi, fő forrása a Monts Maudits-ban, a Pireneusok déli lejtőjén van, és a víz a hegyvonulat alatt, mindmáig ismeretlen földalatti úton jut át Franciaországba.

A Cigalère, a barlangok gyöngye

    Természetes, hogy a barlangkutatót mindenekelőtt a felfedezések csábítják, habár a sikerről semmi nem biztosítja. A felfedezés csakugyan véletlen dolga, parancsszóra semmit felfedezni nem lehet. Jól tudják még a sziklaüregekben kószáló műkedvelők is, hogy a barlangkutatás hosszú türelemjáték.
    Az események láncolatát azután a véletlenen kívül olykor a tervszerű kutatás fűzi egybe.
    Az egyik ilyen esetről számolok be. A Garonne eredetének felderítése után megbízást kaptam egy vízierőmű vezetőségétől felső Ariège egyik hegyi patakjának tanulmányozására. Ez a patak kétezer méter fölött búvik a föld alá és csak több kilométerrel odébb, a hegy lábánál kerül ismét napvilágra.
    Az Union Pyrénéenne Électrique mérnökeinek feladata volt, hogy Lez körzetében felfogják a hegyekről lezúduló vizet. Ez a szeszélyes patak azonban bújócskát játszott velük, valósággal bolondozott, és tévútra vezette őket. Minden ismeretes eszközt megpróbáltak már, hogy vizét befogják. Végül is hozzám fordultak, és elmondták ezt a rendkívüli esetet. A kérdés megoldását csak nehezítette, hogy a patak vize olyan szűk sziklahasadékokban tűnt el, majd bukkant fel újra, amelyek ember számára hozzáférhetetlenek. Az előadott körülmények ezek szerint nem voltak éppen bátorítóak, de mégis nekivágtam a különleges feladat elvégzésének. Úgy tekintettem, mint valami fogadást.
    Első gondolatom persze a patak újrafelbukkanási helyének vizsgálata volt. Reméltem, hogy mégsem lesz annyira hozzáférhetetlen, mint amennyire jelezték, s talán becsúszhatom valamelyik sziklahasadékon, amelyet a mérnökök behatolásra alkalmatlannak véltek. Aki ugyanis nem járatos a barlangkutatásban, nem ismeri azokat a hajlékony, rugalmas mozdulatokat és a kúszás szabályos módjait sem, amelyeket pedig feltétlenül el kellett sajátítanunk, hogy egyes barlangok szűk bejáratán bejuthassunk.
    Sajnos, amikor eljutottam a száz méter magas szikla lábához, ahol a patak újra felszínre tör, számot kellett vetnem a szomorú ténnyel, hogy a víz a kavicsos omladék szinte észrevehetetlen kis nyílásain át buzog elő.
    Ez a megállapítás meglehetősen levert. Fáradt is voltam a sziklához vezető hosszú úttól, leültem hát, és jobb híján csodáltam a fölém emelkedő felséges szirtet. Lármázó csókák valóságos felhője kavargott fölötte, majd időnként letelepedett az égbe meredő keskeny sziklapárkányokra. A havasi varjút vagy csókát a Pireneusok népének tájszólása cigale-nak nevezi. Minthogy a csókák igen kedvelik, róluk nevezték el Cigalère-nek ezt a hatalmas sziklafalat.
    Egyszerre fekete lyukat vettem észre a falon. Néhány perccel később, már behatoltam a nyílásba, majd az addig ismeretlen barlangba. Valóban a gondviselés segített, hogy odabenn megtaláljam a hegyi patak annyira keresett földalatti folyását Ezen a napon egy kilométeres szakaszt derítettem fel. Később aztán feleségemmel közel három kilométerre hatoltunk be a hegy belsejébe, kilenc vízesésen kapaszkodtunk fel, de a tizedik már annyira magas volt, hogy vissza kellett fordulnunk.
    1953-ban hat francia és belga barlangkutató megismételte ezt a felderítő utat. Vízhatlan kezeslábasba öltöztek, felfújható csónakot, duralból készült szétszedhető rudakat vittek magukkal, és ezekre függesztették elektronfém létráikat. Így aztán nyolc új vízesést másztak meg, és további hétszáz méterrel nyomultak előre.
    A mi vállalkozásunk egyébként igen nehéz volt, nem szólva róla, hogy a hideg víz kegyetlenül megkínzott bennünket. Mégsem volt haszontalan, mert erőfeszítéseink nyomán teljes siker koronázta a vízierőmű törekvéseit, és utóbb eredményesen fogták munkába a földalatti patak vizét.
    De a víz energiájának hasznosításán kívül más eredménye is volt ennek a kutatóútnak. Kiderült, hogy az új Cigalère-barlang egyike Franciaország leghatalmasabb és legváltozatosabb barlangrendszereinek, mélyén valóságos tündérpalota tárul fel. Ezekben az években száz és száz barlangot kutattam át, a világ legkülönbözőbb barlangjairól számtalan fénykép és ismertetés került a kezembe, mégis készületlenül ért, amikor ezek a természeti remekek elém tárultak.
    A hófehér és fantasztikus formájú sztalaktitok, a mindenfelé csillogó-villogó kristályok példátlan bőségével találkozunk itt. Mondhatnám, hogy kristálytömb vagy inkább kristálypalota belsejében vagyunk, de ez a kifejezés túlságosan elcsépelt, úton-útfélen alkalmazzák, s így nem érzékeltet semmit. A legszebb természeti látványok egyébként is leírhatatlanok, a szavak ereje nem elégséges, hogy érzelmeinket tükrözze. A látvány lenyűgöz és áhítatos csendet parancsol.
    Lemondok tehát a teljes kép leírásáról, hiszen úgy sem tehetnék egyebet, mint hogy halmoznám a felsőfokú jelzőket. Inkább csak néhány részletről emlékezem meg. E barlang különlegesen szép cseppkőképződményei a legritkább, legszínpompásabb virágokra emlékeztetnek, de színezésük tisztaságával és finomságával még felül is múlják őket. A mikroszkopikus méretű sztalaktitok, az eszményien tiszta óriási kristályok mellett láthatunk tompa fényű vagy szikrázó, sima vagy tüskés, tejszínű, vörös, fekete, sőt zöld képződményeket is. Végül pedig két soha nem látott, keletkezését tekintve mind ez ideig megmagyarázatlan jelenségről kell szólanom: a pókháló szövedékéhez hasonló finomságú, mértéktelenül hosszú tűkről, amelyek a leggyengébb sóhajtásra is megreszketnek és eltörnek, továbbá az ezüstös tekercsekről, amelyek selyemszalagra emlékeztetnek. A boltozatról, a falakról csüngnek alá és himbálóznak. Ezek a valóban különleges ásványi alakzatok olyan lágyak, hogy akár ujjunk köré csavarhatjuk, sőt csomóra köthetjük őket.
    Egyszóval a Cigalère-barlang Franciaország legkülönlegesebb, leggazdagabb és remek kristályai révén legszebben díszített barlangja. Sajnos, királynői szerepét hamar eljátszotta. Ezek a csodálatos barlangok csak a teljes ismeretlenségben, elhagyatottságban őrizhetik meg pazarszép ásványi ékszereik ragyogását. A sziklaüreg közelsége odavonzotta a vízierőmű munkásszállásának lakóit. Előbb csak egyes járőrök, majd kisebb osztagok, később már egész csapatok nyomultak be a barlang legrejtettebb, virág-szirom finomságú folyosóiba. Ezek aztán az évek folyamán alaposan megcsonkították és kifosztották a föld mélyének csodáit. Rendszeres munkával úgy szedték le az "alabástrom virágokat", mint a gyümölcsöt, és jóvátehetetlenül összetörték a gyönyörű sztalaktitokat, kristályokat, sőt az oszlopokat is.

Franciaország legmélyebb barlangja

    A Cigalère-barlang három kilométer hosszú és mintegy százötven méteres emelkedésű szakaszának végén a túlságosan magas vízesés késztetett meghátrálásra. Amikor a barlangot elhagytam, úgy határoztam, hogy kutatásaimat a hegyi patak eltűnésének környékén folytatom.
    A 2200 méter magasan fekvő, a behatolásra egyébként teljesen alkalmatlan víznyelőt már korábban is ismertem. Rászántam magam, hogy bizonyos rendszer szerint végigkóborlom a környéket. Ezen a kietlen vidéken helyenként rododendron-takaró borítja a hepehupás sziklapadokat és kőomlásokat. Számos eredménytelen kísérlet után egy szép napon egy természetes függőakna szűk nyílását fedeztem fel. Itt húsz méterre ereszkedtem le, amíg sima felderítő kötelem végére nem értem. A sötétségben lebegve úgy rémlett, mintha a szakadék mélyéről gyászos, panaszos hangok törnének fel. Engem azonban ezek a hangok inkább örömmel töltöttek el, hiszen a föld alá bújt hegyi patak zúgása ütötte meg fülemet! Ezzel aztán megkezdődött számomra és feleségem számára a valóban szédítő leszállások sorozata. Mind nagyobb mélységekbe, az egymás alatt, lépcsőzetesen nyíló aknák szájából zuhogó vízesések alá bocsátkoztunk le. Kegyetlenül maró, jeges zuhanyfürdőket kellett elviselnünk (a víz hőfoka az évszak szerint 1-3 C° között váltakozott), amikor igen keserves, néha idegtépő munkával nyomultunk a Cigalère addig gazdátlan alsó járatai felé.
    Erősen ösztönzött a becsvágy, hogy megtaláljuk az összeköttetést a szakadék és a barlang között. Hármas szempont vezetett: a hasznosság szempontja, hogy a szakadék vizét munkába fogjuk, a tudományos szempont, hiszen nagyszerű és tanulságos vízföldtani feltárásról volt szó, végül a sportteljesítmény. Majdhogynem fél kilométeres mélységbe kellett leereszkednünk.
    A víz hasznosításának szempontját tekintve, kutatóutunk teljes sikerrel járt. Javaslatomra alagutat hajtottak a hegyoldalba, ezen keresztül elérték a barlangot, és ily módon ismét napvilágra hozták a földalatti vízesés vizét, amely addig haszontalanul zuhogott le a szakadékba. A felszínen aztán hatalmas méretű csőbe szorították, és ezen át a vízierőmű főgyűjtőmedencéjébe vezették. Ettől kezdve ez a vízmennyiség 1050 méteres irányított esés után, egymaga hajtotta a villanytelep harmincezer lóerős turbináit.
    Ami a leereszkedést és a sportteljesítményt illeti, elmentünk a lehetőségek legvégső határáig. Felszerelésünk elég gyatra, tökéletlen volt, ennek ellenére fokozatosan 150, 225, végül pedig 303 méter függőleges mélységbe bocsátkoztunk le. Itt aztán a barlang hirtelen szűkülete teljesen meggátolta a továbbjutást.
    Ezzel a kutatóúttal valóban óriási, Franciaország az idő tájt legmélyebb barlangját tártuk fel. Mesterünk és barátunk, a francia barlangkutatás atyjának tiszteletére Martel-barlangnak neveztük el. Ha a szerencse csak valamivel jobban kedvez, a Cigalère-barlangban köthettünk volna ki, hiszen alig 30-40 méteres feltáratlan üreg választott el csak tőle. Ez esetben végrehajtottuk volna a 482 méter mély Martel-Cigalère barlangrendszer teljes feltárását.
    Sajnos, ezt a célt nem érhettük el. Ugyanakkor azonban az olasz barlangkutatók - csakugyan mestereink, minthogy hazájukban voltak a világ legmélyebb barlangjai - lelkes üdvözletüket küldték feleségemnek. Megállapították, hogy ő a világ első női barlangkutatója, és ettől kezdve a föld alatt elért legnagyobb mélység női világcsúcs tartójának tekintik.

Afrika legmélyebb barlangja

    A Pireneusok hegyei között születtünk, és valami fajta - talán túlzott - lokálpatriotizmus arra ösztönzött mindkettőnket, hogy örök hűséget fogadjunk ennek a vidéknek. Szívvel-lélekkel vetettük bele magunkat hegyei tanulmányozásába, hiszen oly szépek és vonzóak, földalatti kincseik oly kimeríthetetlenül változatosak, hogy egy emberöltő munkájával is csak töredék részüket kutathatjuk át. Úgy véltük, hogy ennek a pompás hegyláncolatnak tanulmányozása teljes mértékben kielégítő feladat, nem volt tehát lelkiismeret furdalásunk, hogy másfelé nem próbáltunk szerencsét.
    De a kivétel erősíti a szabályt. Egy alkalommal valóban meghallgattuk a szirének csábító énekét, vagy inkább a földalatti tündérek hívó szavát, és minthogy felkértek bennünket, belső aggályainkat elhallgattatva, afrikai útra vállalkoztunk. Az Atlasz-hegység földalatti világának kutatásáról volt szó. Gyors és keserves, de gyümölcsöző vállalkozás volt, kedvünkre való, egyszer-másszor már túlságosan is mozgalmas, amely valóban pompás felfedezésekhez vezetett.
    Ezen a sivatagos vidéken feleségem és én elég különös időket éltünk át. Kleuh teherhordók segítettek bennünket. Sajnos, nyelvüket nem beszéltük.
    Felszerelésünket erősen csökkentettük, tekintettel kellett lennünk ugyanis málhahordóink teherbírására. Meggyőződéssel hittek a babonákban és a föld mélyének rossz szellemeiben, érthető tehát, hogy valósággal irtóztak a barlangoktól és szakadékoktól. Be kell vallanom, hogy ez eléggé megnehezítette dolgunkat. Az időnként rájuk szakadó félelem, sőt rettegés leküzdhetetlennek bizonyult, és nem egyszer sodort bennünket nehéz helyzetbe.
    Egy alkalommal egyszerűen magamra hagytak az egyik igen mély függőleges barlang fenekén. Máskor egy természetes akna mélyén kiágazó több kilométer hosszú barlangban a karbid robbanása sodorta bajba földalatti karavánunkat. Ez a robbanás ugyancsak az egyik bennszülött hibájából következett be.
    Mindezek tetejébe feleségem közelharcba keveredett a barlangokban élő rengeteg tarajos süllel. Összevissza szurkálták, s így egy időre fel kellett függesztenie kutatóútjait.
    E sok kellemetlenség ellenére elsőrendű barlangokat és szakadékokat kutattunk fel, és vizsgálódásaink mind tudományos, mind turisztikai és hasznossági szempontból gazdag eredményt hoztak. A Közép-Atlasz hegyei csakugyan bővében vannak a mély üregeknek és barlangoknak.
    Lebocsátkoztunk a Friouato-barlangba, bár ezzel a vállalkozással valójában csak sportszenvedélyünknek hódoltunk. A barlang 1600 méter magasságban, a Kora el Kebir járhatatlan bozótjai között nyílik. Belső arányai kolosszálisak. Afrika eddig ismert barlangjai közül ez bizonyult a legmélyebbnek.

A denevérek birodalmában

    Egyik legkedveltebb, legszívesebben látogatott barlangom terme csak közepes nagyságú, elég csúf és nincsenek benne cseppkövek sem. Nem találunk ebben a szerény kis barlangban patakot, földalatti tavat, a történelem előtti időkből származó nyomokat sem. Levegője viszont nehéz, sőt bűzös. Barbár, durva hangzású neve, Tignahustes valóban a legjelentéktelenebb és legszíntelenebb barlangot jelöli.
    Minden bizonnyal nem a környezet bírt rá, hogy a Tignahustes-barlangnak magas rangot adományozzak, és más, sokkal pompásabb barlangokkal egy szintre helyezzem. De amikor belsejébe belopakodtam, itt találkoztam az évek folyamán megismert valamennyi földalatti élőlény közül a legtitokzatosabb teremtményekkel. Hol közeledtek, hol menekültek előlem, viselkedésük, szokásaik, életmegnyilvánulásaik azonban mindenképpen felkeltették legmélyebb érdeklődésemet. A denevérekről beszélek.
    A Felső-Pireneusok vidékének nyelvjárása nevezi tignahustesnek a denevéreket. A róluk elnevezett barlangban sok érdekes megfigyelést tettem. Később részletesen beszámolok róluk.

Esparros, az istenek barlangja

    Az avatatlanok gyakran mondogatják, hogy a barlangok mind egyformák, egyhangúak. Én ezzel szemben számtalanszor leszögeztem már, és nem győzöm eleget ismételni, hogy minden barlangnak megvan a maga különleges látványossága, a legkülönbözőbb megfigyeléseket és tanulmányokat végezhetjük bennük. Mint ahogy a milliárdnyi emberi arc mindegyikén különböző vonásokat és kifejezéseket találunk, azonképpen a barlangok is különböznek egymástól. Én például még sohasem láttam két hasonló barlangot. A föld mélyének kutatása szinte végtelen lehetőséget nyújt a minden rendű és rangú tanulmányokhoz. Ide értem az embertant, az őslénytant, az ásványtant, a természetrajzot, különböző fizikai és kémiai jelenségek tanulmányozását. De az ilyen földalatti kutatóutak néha egy kis előre nem látott testgyakorlást is ránk kényszeríthetnek, mint például a kötélmászást, kúszást, csónakázást, úszást, sőt ... földalatti korcsolyázást is!
    Akárhogy is, alig képzelhető beszédesebb ellentét, mint az imént említett kis Tignahustes-barlang és a nagyszerű, hatalmas méretű Esparros szakadék-barlang között. Az Esparrost 1938-ban fedeztem fel Bigorre-ban, a Pireneusok előhegyeinek erdős gyűrődései között. Utamra feleségem és hűséges bajtársam, Germain Gattet kísért el.
    Ennek a száznegyven méter mély szakadéknak fenekén fél kilométer hosszú, felségesen szép sétány nyílik. Számtalan évezred óta várt az ember eljövetelére, és most a föld alatti világ legfantasztikusabb, valóban tündéri látomását tárta elénk.
    Elsőnek érkeztem a legalsó üreg fenekére. Miután szilárd talajra léptem, az óriási vízszintes folyosón annyira meglepődtem, hogy elragadtatott kiáltásban törtem ki. Bár egyedül voltam, továbbra is fennhangon beszéltem, mert a szemem előtt megnyíló látvány valósággal lenyűgözött.
    Amikor valamennyire magamhoz tértem az ámulatból, gyorsan odaszólítottam barátomat, aki a legutolsó függőakna tetején várakozott. Minthogy a távolság és a barlangi akusztika gyakran a felismerhetetlenségig eltorzítja a hangot, a szavakat tagolva csak egy rövid mondatot kiáltottam fel neki: "Ez a második Cigalère!" Ebből aztán mindent megérthetett. Sietett is, majdhogy gurult lefelé a könnyűfém-létrán. Kíváncsi volt és türelmetlen, hogy maga is lássa az új barlangot, de az eléje táruló látvány gyorsan meggyőzte. Amikor aztán odaállt mellém, elragadtatott kiáltásban tört ki ő is. Először a csarnok roppant arányai késztették csodálkozásra, majd a szeplőtlen és valószínűtlenül finom kristályképződményekkel teliszórt hófehér, valósággal szikrázó fal.
    Egymás mellett álltunk, és igyekeztünk számba venni a földfelszín alatt kétszáz lábnyira kitáruló katedrális kincseit. Az évezredek folyamán itt nemcsak cseppkőképződmények: függönyök, sztalaktitok, sztalagmitok keletkeztek, mint általában a legtöbb barlangban, hanem látunk sokkal ritkább alakzatokat is. Ezek finom zúzmarával bevont fenyőtűkre emlékeztetnek. A bevonat szőnyegként borítja a falakat. Úgy érezzük, mintha dérrel lepett törpe erdőségben járnánk. A különös, csakugyan tündéri kristályvegetáció helyenként lerakódott a vastag sztalaktitokra is, és hattyútollhoz hasonló pamacsaival, bojtjaival, bóbitáival vakító fehérségbe burkolta őket. Egy-egy képződmény a megtévesztésig hasonlít a virágba borult cserjére, vagy a fehér liliomra. Jóllehet eddig is rengeteg barlangot kutattam át, most másodízben csodálhattam meg a "kalcit virágokat". 1932-ben, a Cigalère-barlangban adtam nekik ezt a nevet.
    Lépésről lépésre nyomultunk előre az "alabástromfolyosóban". Feltérképeztük túláradó bőségben elénk táruló szépségeit. Utunk egyszerre kiszélesedett, és a homokos talajon a hosszú, hegyes, törékeny tűk miriádjainak kusza tömegét pillantottuk meg. Minthogy vékonyabbak a hajszálnál és átlátszóak, csak csillogásuk véteti észre őket. Legtöbbjük egyébként láthatatlan volna.
    Egyik ámulatból a másikba esünk. De az élményvágy gyorsan hajt bennünket előre. Mohón kívánjuk az új látnivalókat. Fűt bennünket az a ragályos, ellenállhatatlan láz, amely mindannyiszor hatalmába kerít, valahányszor új, ismeretlen világ kapuja elé érkezünk.
    Az Esparros-barlangról csak a végletes elragadtatás hangján írhatunk. Szerény véleményünk szerint a leggazdagabban ékesített barlang, amelyet földalatti kutatások során valaha is feltártak. Talán pótolja majd a Cigalère-t, amelyet oly ostobán és jóvátehetetlenül kifosztottak és feldúltak. Ez a barlang csak függőaknákon át közelíthető meg, és nehéz hozzáférhetősége talán megvédi a vandál rombolástól. Szétdúlása bűn volna a természet ellen, és súlyos csapás Franciaországra, amely elveszítené egyik legpompásabb természeti ékességét.

Az Henne-Morte-barlang mélységeinek ostroma

    1941-től 1947-ig (az 1944-1945-ös évek kihagyásával) tártuk fel az óriási Henne-Morte-, más néven Femme Morte-barlangot. Sok bajunk akadt ennél a vállalkozásnál is, mert a kutatáshoz csak igen korlátozott eszközök álltak rendelkezésünkre, és amúgy is kis létszámú munkacsoportunknak több igen fiatal tagja volt. A barlangot egyébként a legkomorabb és legveszélyesebb barlangok egyikének ismerik. Kísérleteinkkel csak fokról fokra haladtunk előre mélységei felé, mert munkánk éppen a legszigorúbb háborús korlátozások időpontjára esett. Hiányzott a szükséges anyag és felszerelés, táplálkozásunk sem volt arányos a rendkívüli erőfeszítésekkel és a barlang alacsony hőmérséklete szabta követelményekkel.
    E kedvezőtlen körülmények ellenére, hiszen nem volt vízhatlan ruhánk, lámpaelemünk, és csupán főtt krumplival táplálkoztunk, sikerült lebocsátkoznunk a jéghideg vízesések alá. 355 méteres függőleges mélységbe ereszkedtünk le. Ekkora mélységet addig franciaországi barlangban senki nem ért el. A kilencedik kísérlet alkalmával azonban kettős baleset kényszerített megállásra. Két munkatársunk, Maurel és Loubens 230 méteres mélységben megsérült. Óriási nehézségek leküzdése, harminchét órai emberfeletti erőfeszítés árán sikerült csak felszínre hoznunk őket.
    Két éves szünet után, 1946-ban ismét megkezdtük a feltárást. Ekkor már jobban el voltunk látva a szükséges eszközökkel, és vállalkozásunkban közreműködött a párizsi Spéléo-Club is. Újabb kísérletünk ennek ellenére sem volt sikeres, mert a hatalmas felszíni esőzések mértéktelenül felduzzasztották a földalatti vízeséseket.
    1947-ben a pireneusi munkacsoport szerencsésen megmenekült tagjai ismét hegymászócsapatot alakítottak. A párizsi Spéléo-Club szervezte, F. Trombe vezette őket. Minden szükséges eszközzel segítettek a katonai szervek is. Ez a csapat aztán legyűrt minden akadályt, és 1947. augusztus harmincadikán, 446 méter mélységben elérte a barlang fenekét.
    A legyőzött Henne-Morte Franciaország legmélyebb függőleges aknabarlangjának bizonyult.

A barlangi ember nyomában

    A következő évben, 1948-ban nem a legmélyebb zsombolyok kötötték le figyelmemet, hanem egy prehisztorikus felfedezés újból az idők végtelen sötétje felé irányította érdeklődésemet.
    1948 májusában D. Cathala abbé, az elszánt barlangjáró, aki már a következő évben, fiatalon elhalálozott, a Montagne Noire déli lejtőjén, a hatalmas Aldène-sziklaüregben felfedezett egy alsó folyosószintet, amelyre addig ügyet sem vetettek. Ahogy magányosan bolyongott e földalatti útvesztő agyagos termeiben, állatok nyomát, majd meztelen emberi lábak lenyomatát pillantotta meg a talajon. Ezek aztán joggal keltették fel kíváncsiságát.
    Cathala abbé csakugyan tapasztalt, különleges képességekkel megáldott barlangkutató volt (a többi között részt vett az HenneMorte-barlangot feltáró expedícióban is), az ősrégészethez azonban mit sem értett. De kitűnő és éles elméjű megfigyelő lévén, nem mulasztotta el, hogy az újonnan felfedezett lábnyomokról értesítsen. Ugyanakkor meghívott, hogy vizsgáljuk meg együtt a leleteket, mégpedig közös barátunk, Louis Méroc, a jeles ősrégész társaságában. Méroc egyébként Bégouën utóda volt Toulouseban.
    A különlegesen nehéz macskajáratban végzett nyaktörő mutatványok, nemkülönben a függőaknában végrehajtott, hasonlóan nehéz gimnasztikai gyakorlatok árán mindhárman szerencsésen lebocsátkoztunk az Aldène-barlang alsó szintjének folyosójába.
    Csakhamar csodálatos visszapillantásra nyílt alkalmunk, hiszen mintegy huszonötezer évet léptünk hátra az időben. Végig a folyosó mentén sár borította az agyagos talajt. A barlangi medve és a barlangi hiéna számos, kitűnően felismerhető lábnyoma ötlött szemünkbe. Az állatok hosszasan időzhettek itt, mert csapásuk hol keresztezte egymást, hogy egyik a másikra nyomódott. Helyenként kövesült barlangi hiéna ürüléket, úgynevezett koprolitot fedeztünk fel. A sziklafalon, három méter magasságig, az óriási barlangi medve karmainak félelmetes nyomait vettük észre. A sáros lejtőkön mély nyomok, erősen összetaposott szakaszok, hatalmas csuszkák jelezték, hogy a vadállatok ezen a helyen másztak fel a meredek lejtőn, illetve tértek vissza a barlangba.
    Tovább sietünk és követjük a türelmetlenül sürgető Cathala abbét. Hosszú útvonalat járunk be a roppant sziklaüregben. Sok száz méteres út után egyszerre meztelen emberi lábak pontosan kirajzolódó lenyomata bontakozik ki szemünk előtt az agyagos talajon. Óvatosan, szinte áhítatos tisztelettel közeledünk a nyomokhoz. Néhány másodpercig megilletődötten, gondolatainkba mélyedve állunk, majd a talaj fölé hajolva nekilátunk a lenyomatok módszeres vizsgálatának.
    Öt csapást ismerünk fel. Öt különböző termetű ember útjának nyomát. Egyikük valószínűen férfi volt, a másik asszony, a harmadik serdülőkorú, kettő pedig alig öt-hat éves gyermek.
    Valamennyi lenyomat oly pontos, hogy meghökkentő részletességgel következtethetünk belőle e rég porladó ősök lábának alakjára. Széles és ellapult volt, mint általában a mezítláb járó népek és emberek lába. Mi több, következtethetünk a lépések hosszára és a lábfej méretére is. Ugyanolyan pontosan megállapíthatók továbbá az elcsúszások, elvétett lépések stb., és ahol a boltozat mélyre ereszkedik le, a négykézláb-járás nyomai is. Végül pedig a falon faszén-foltokat észleltünk. Az Aldène-barlang látogatói a történelem előtti időkben faszén-fáklyákat használtak, hogy eligazodjanak a barlang útvesztőiben. Ezeket a fáklyákat dörzsölhették a falhoz. A földön, pontosan a foltok alatt, apró faszéndarabkákat találtunk, az odaütődés következtében lehullott zsarátnok maradványait. Az idő nagyszerűen konzerválta ezeket a faszéndarabkákat, szinte érintetlenek voltak, olyannyira, hogy mikroszkópos vizsgálatuk kimutatta: a fáklyák borókafenyőből készültek. A gyantás borókafenyő valóban alkalmas fáklya készítésére.
    Az ilyen leletek csakugyan meghaladják a képzeletet, és szinte hihetetlennek tűnnek. Mégis, tagadhatatlan tényekről van szó. Nagy megelégedés töltött el hát bennünket, hogy láthattuk és tanulmányozhattuk ezeket a valóban bámulatos épségben fennmaradt nyomokat. Csodálatos élményben részesített ez a barlang. Felidézhettük a történelem előtti idők emberének életét és tevékenységét. Több mint húszezer év múlt el azóta, hogy ez az ember behatolt az Aldène-barlangba!

A földkerekség legmagasabban fekvő jégbarlangjai

    1926-ban feleségemmel a Marboré-hegységben jártunk. Itt felfedeztünk és átkutattunk egy sziklaüreget, amely a hegy gyomrában szanaszéjjel ágazik. Az üreg egyik szakaszán különlegesen szép földalatti gleccserre bukkantunk.
    A sziklaüreget ma Casteret-barlang névvel jelzik a térképeken, a korabeli nyilvántartásokban pedig a legmagasabban fekvő barlangként szerepelt. Martel így ír róla: "Elsőrendű fontosságú hidrogeológiai jelenség, ugyanakkor rekord is."
    Huszonnégy évvel később, vagyis 1950-ben visszatértem erre a helyre, és két lányommal: Mauddal és Gilberte-tel ismét behatoltunk az üregbe. 1926-os felfedezésünk elbeszélése gyermekkorukat idézte fel, és örömük teljes volt, amikor most maguk is bejárhatták ezt a földalatti világot. Én úgy véltem, hogy ismerem minden zugát, de Maud - olyan kalandok árán, amelyek könnyen életébe kerülhettek volna - felfedezett egy új, csodálatos jégfalat, amelynek tüstént a "Jég-Niagara" nevet adtuk.
    Ugyanezen a napon, továbbra is a Marboré-hegység gyomrában bolyongva, más jégbarlangokat is felfedeztünk. Ezek a jégbarlangok még magasabban fekszenek, és mind egészükben, mind egyes részleteikben rendkívül szépek.
    Kutatóútjaink csakugyan veszélyesek voltak, mert a hepehupás talajú barlangok meredek üregeket, síkos lejtőket, megfagyott vízeséseket is rejtenek. A felkapaszkodás és leereszkedés meglehetősen kényes feladat. Itt a feltárás egyébként is roppant keserves munka volt, hiszen rendkívül hosszú ideig kellett fagypont alatti hőmérsékleten tartózkodnunk, és mindannyiunkat erősen megviselt a heves léghuzat is.
    A lenyűgöző méretű jégbarlangok egész rendszerét jártuk be. A földalatti jég vastagsága egyszerűen megállapíthatatlan, a megfagyott zuhatagok pedig roppant mélységekbe szakadnak alá. Egész földalatti világgal találjuk szemben magunkat, és ez rendkívül fontos közérdekké emeli a Gavarnie és Marboré-hegységek tanulmányozását.
    A jégbarlangok magasabban fekszenek, mint az 1926-ban felfedezett Casteret-barlang. Közel háromezer méter magasságban nyílnak, ily módon tehát a földkerekség legmagasabban fekvő jégbarlangjainak tekinthetők.

    1951-ben ismét a történelem előtti időkből származó rajzok felfedezésének megkapó élményében részesülhettünk. A Dordogne-ban fekvő Barabao-barlangot kutattuk át Raoul fiammal és Maud lányommal és szép sziklakarcokra bukkantunk. Őslovak, ősbölények, ősszarvasok, barlangi medvék sziluettjét metszették itt a mennyezetbe.
    Ugyanebben az évben a Tibirani-barlangban (Haute-Garonne) is találtam prehisztorikus falvéséseket: őslovat és barlangi medvét ábrázoltak. 1953-ban, az 1951-ben megkezdett expedíció befejezéseként, a "Pierre-Saint-Martin barlangkutató csoport" vezetésem alatt véghezvitte a világ legmélyebb barlangjának feltárását. "Ad augusta per angusta" - keserves út vezet a fenségeshez - hangzik a barlangkutatók jelszava. Soha még ilyen beszédesen nem igazolódott ennek a jelszónak igazsága.
    De erről majd a következő fejezetben.

MÁSODIK FEJEZET

A   P I E R R E - S A I N T - M A R T I N ,   A   V I L Á G   L E G M É L Y E B B   Z S O M B O L Y A

  [Az újabb kutatások során Grenoble közelében, a Gouffre Berger nevű zsombolyban 1128 méter mélységig hatoltak le a francia barlangkutatók. Mai ismereteink szerint tehát a Pierre-Saint-Martin jelenleg a Föld második legmélyebb barlangja.]

    Az alpinizmus és a barlangkutatás történetében az 1953-as esztendő sokáig emlékezetes marad. Az ember ebben az évben érte el a világ legmagasabb hegycsúcsát és a világ legmélyebb barlangjának talppontját. Hozzátehetjük még, hogy ugyanebben az évben vitték véghez a bathyscaphe-okkal az első lemerüléseket nagy tengermélységbe.
    Mindenki tudja, hogy a Mount Everest hol van és milyen magas.
    Általában ismerik a Föld legmagasabb hegycsúcsának meghódításáért harcoló, lépésről lépésre szívósan előretörő expedíciók történetét is. De mit tud a világ a kolosszális pireneusi barlangrendszer fekvéséről, helyzetéről, mélységéről, nem szólva felfedezéséről és feltárásáról? Most már az első helyet foglalja el az ismert legmélyebb barlangok között. Új földrajzi ténnyé vált, amelyről többé megfeledkezni nem lehet.
    Az öreg barlangjáró, aki életét a Pireneusok földalatti üregeinek kutatásával töltötte, és végül abban a különös szerencsében részesült, hogy lebocsátkozhatott ennek a nagy barlangnak irdatlan mélységeibe, ezért szánta rá magát, hogy megírja ennek a rengeteg viszontagsággal tarkított győzelemnek történetét.

    A Földművelésügyi Minisztérium 1908-ban egy sor földalatti vízföldtani kutatás elvégzésével bízta meg Martelt. Megbízása Haute-Garonne, Hautes-Pyrénées és Basses-Pyrénées megyék területére szólt.
    A Pireneusokban végzett nagyszabású hidrogeológiai vizsgálat során Martel három héten át a Pierre-Saint-Martin-hágó (BassesPyrénées megye) környékén táborozott. Itt húzódik a francia-spanyol határ, amely voltaképpen Béarnt és a Baszkföldet választja el egymástól. Első alkalommal történt, hogy barlangkutató ezen a vidéken ütötte fel sátrát, és kötélhágcsóján leereszkedett a környék számos üregébe.
    Egyébként szabályos expedícióról volt szó. Martelt számos munkatárs kísérte, a málhahordók és megrakott öszvérek egész karavánja cipelte a kornak megfelelő nehéz és terjedelmes felszerelést.
    Ebben a meszes hegységben számtalan barlang és hóval borított sziklahasadék található. Közöttük húzódnak a mérhetetlen "lapiaz"-ok, karrmezők. Martel és társai úgy határoztak, hogy egyebek között leszállnak a Pierre-Saint-Martin-hágótól alig néhány méterre fekvő öregbe is, amelyet éppen e közelség miatt Pierre-Saint-Martin-barlangnak neveztek el.
    De a barlangkutatók mindössze hatvan méter mélységig bocsátkozhattak le, mert veszélyes kőomlások állták útjukat. Megállapították azonban, hogy az akna továbbra is függőleges irányban folytatódik. Ugyanakkor arra a következtetésre jutottak, hogy a hó sokkal mélyebb szinten tömheti el, mint a szomszédos sziklaüregek bármelyikét.
    A következő évben, 1909-ben Martel visszatért a Baszkföldre. Valóban pompás munkát végzett, de hiszen ez a vidék a barlangkutatók paradicsoma. Később azonban szerteágazó tevékenysége másfelé szólította. Bejárta egész Európát, és keze nyomát mindenütt ott találjuk, ahol földtani kutatás, barlangok, sziklaüregek és földalatti folyók feltárása volt a feladat. Csak huszonöt évvel később, 1934-től kezdve folytatódott a munka Haute-Soule-ban, amely a hét baszk tartomány egyike. Martel abbahagyott vizsgálatainak folytatása azonban másvalakire várt.
    Max Cosyns belga fizikus volt ez a barlangkutató. Cosyns egyébként meglehetősen paradox lélek, vagy legalábbis bámulatra méltóan sok irányban tevékenykedő tudós. Piccard professzor társaságában éppen ez idő tájt végezte híressé vált felszállásait a sztratoszférába, hogy nagy magasságokban tanulmányozhassa a kozmikus sugárzást. Barlangkutató szenvedélyét pedig Baszkföldön elégítette ki, ahol általában szabadságát töltötte.
    A többi között feltárta az Heyle-, más néven Trou d´Audiettebarlangot, amelyet Martel a maga idején a félelmetes kőomlások miatt otthagyott. Ez a barlang akkoriban Franciaország legmélyebb barlangjának számított. Cosyns acélhuzalon bocsátkozott le, amelyet magatervezte csörlő mozgatott. Ily módon kiküszöbölte a kőzáport, amely az alkalmatlan kötéllétrák használatának elkerülhetetlen velejárója. Sikerült is leereszkednie a kétszázötven méter mély szakadék fenekére. Vele volt munkatársa, Van der Elst, és vele voltam én is. Utóbb meghívtam egy másik leszállásra is. Arról volt szó, hogy leereszkedünk a Martel-barlang legmélyebb pontjára. Ezt a barlangot feleségemmel együtt tártuk fel az ariège-i hegyek között. A Martel-barlang 303 méteres mélységével tíz éven át Franciaország legmélyebb barlangjának számított.
    Együttműködésünk Cosyns-szal igen szoros és rendkívül szívélyes volt. 1939-ben azonban kitört a világháború, és egy időre lehetetlenné tette a további munkát. 1946-tól kezdve azonban folytattuk korábbi kutatóútjainkat. Cosyns a Baszkföldön dolgozott, én pedig a Pireneusok középső szakaszán. 1947-ben azután szerencsésen befejeztem az Henne-Morte barlang feltárását.
    Cosyns, aki francia, angol és belga barlangkutatókkal dolgozott együtt, időközben a baszkföldi barlangok körül kószált. Főként a Pierre-Saint-Martin-hágó környékén tevékenykedtek. Lebocsátkoztak a Pierre-Saint-Martin-nek elnevezett barlangba is, ahol Martel hajdanában 60 méteres mélységben visszafordulásra kényszerült, Cosynséknak sikerült 240 méter mélységbe lebocsátkozniok, de e ponton a nagytömegű hó és jég őket is megállította.
    1950 augusztusában Cosyns aláírásával táviratot kaptam. A távirat szövege tömör, de ékesszóló volt. "Minden ismertnél mélyebb függőleges barlangot fedeztünk fel." A sürgönyt levélváltás követte. Sok érdekeset tudtam meg az újonnan felfedezett baszkföldi barlangról.

A Pierre-Saint-Martin-barlang felfedezése

    Max Cosyns és munkatársai 1950 augusztusában befejezték vizsgálódásaikat. Vállalkozásuk igen érdekes volt, de rengeteg nehézséggel járt, és végső soron nem hozott szenzációs eredményt. Labeyrie, Lévi, Théodor és Loubens szabadsága lejárt, nekik tehát haza kellett térniök a Pierre-Saint-Martin-hágón immár három éve létesített táborból. Cosyns, Occhialini és Lépineux maradt csak a helyszínen, de másnap már ők is le akartak szállni a völgybe.
    Az utolsó napon azonban, alkonyat tájt, Occhialini és Lépineux a tábortól mintegy kétszáz méterre néhány percig megpihent. A hegyoldalban tátongó üregnél telepedtek le.
    A szakadék tiszteletet ébreszt. Falai simák, függőlegesek, de alig néhány méter mélységben már összezárulnak. Csak egy szűk világítónyílás látható, körülbelül egy méterre a sziklafenék fölött.
    Beszélgetés közben Lépineux megragadott egy követ, és megcélozta a kis ökörszemablakot. Ez a mozdulat a barlangkutatónak szinte természetes reflexe.
    Valóban csak gépies, látszatra érdektelen mozdulatról volt Szó, de ekkor közbelépett a véletlen, és határozottan megszabta az események további irányát. Ha a ledobott kavics nem talál célba, Lépineux és társa hamarosan eltávoznak, és soha nem sejtették volna, hogy lábuk alatt a világ legmélyebb barlangja búvik meg.
    Hogy rövid legyek: Lépineux jeles zergevadász, kitűnő céllövő, és ezúttal is pontosan talált. A kő eltűnt a kis nyílásban. Ekkor váratlanul suhogáshoz hasonló hang tört fel a mélyből. A két barlangkutató nagy megrökönyödésére madár szállt ki az üregből, s halálra rémülve, éktelen rikoltozással elrepült. Csóka volt, de szokatlan megjelenése a faliórák kakukkjára emlékeztetett. Csakhamar gyors szárnycsapásokkal több társa is követte. Lépineux és Occhialini csodálkozott, hogy ilyen pici lyukban ennyi madár rejtőzik, de egy perc múlva tovább hajigálták a köveket. A kis lövedékek függőlegesen hullottak alá, sivító hangot hallatva. Hosszasan "kacsáztak" a sziklafalon, de csak az esés zaja volt hallható, a földet érést jelző koppanás nem. A két kutató elképedve nézett egymásra, azután visszafutottak a táborba, hogy Cosynst értesítsék.
    Most már mindhárman lemásztak a csókafészkeket rejtő lyukhoz. Cosyns volt közöttük a legtapasztaltabb, Őt már elég sok csalódás érte, hogy ne osztozzék barátainak gyorsan ébredt lelkesedésében. Emlékeztette őket, hogy a hang segítségével végzett mélységmérések általában megtévesztő eredményeket hoznak. Mindig hajlamosak vagyunk a ledobott kövek által jelzett mélység túlzására. Ezek a kövek "kacsáznak" a sziklafalon, néha darabokra törnek, megmozdítanak a párkányokon más kődarabokat is, amelyek ugyancsak lehullanak a mélységbe, ami pedig az ilyen kőzáporok visszhangját illeti, ezek is mindenkor téves képzeteket keltenek. Sajnos, mindig a mélység túlbecsülésének irányában tévedünk.
    Miután mindezeket elmondta, a belga fizikus maga is bedobott egy kődarabot a nyílásba. Az esés ideje alatt magában számolt, és csakhamar az ő arca is mosolyra derült. Most már ő sem kételkedett, hogy valóban rendkívül mély aknára bukkantak.
    Utóbb mélységmérő ólmot bocsátottak le a lyukba, és ez szinte a végtelenségig csévélte a zsinórt. Kétszáz méter után az ólom még mindig a levegőben függött.
    Másnap gumilabda segítségével újabb mélységmérést kíséreltek meg. A gumilabda könnyebben jut át a sziklapárkányokon, ahol az ólom gyakran fennakad.
    A mérést több alkalommal is megismételték. Az eredmény meggyőző, sőt ékesszóló volt: 346 méter mélységet jelzett. Soha még ekkora függőleges mélységet sziklaüregben nem mértek. Ez a mélység meghátrálásra kényszerítette a három barlangkutatót. Szerencsére a szikla elég morzsalékony, laza volt. Kibővítették hát az üreg nyílását. Mást nem tehettek. Aztán tábort bontottak, és megállapodtak, hogy a jövő évben ugyanezen a helyen ismét találkoznak.

Az 1951. évi dicsőséges expedíció

    A barlangkutató általában acélsodronyból készített egyszerű kötélhágcsóval dolgozik, de az ilyen nagy mélység megostromlásához a szokványos felszerelés nyilvánvalóan nem elégséges. A lebocsátkozás csak vitla segítségével képzelhető el. A szükséges vitlát Cosyns tervezte és építette meg. Különös fajta egykerekű biciklihez hasonlított. Az egyetlen kerék voltaképpen a vitla dobja volt, erről tekeredett le a háromszáznyolcvan méter hosszú, öt milliméter keresztmetszetű acélhuzal. Ezt a "vitla-kerékpárt" egy segédmunkás hajtotta. Lábával pedálozott, és a kormány helyén elhelyezett fogantyúk segítségével kézzel is segíthette a munkát.
    Max Cosyns engem is meghívott a leszálláshoz, és mint a vállalkozás valamennyi részvevője, magam is rendkívül türelmetlenül vártam a lebocsátkozást az új barlangba. A találkozót eredetileg Cosyns, Lépineux és Occhialini beszélte meg, de a megállapodás szerinti időpontra eljött Loubens, Janssens, Lévi, Tazieff, Ertaud, Labeyrie, Petitjean, Pérot, valamint egy belga cserkész-csapat is, hogy segédkezet nyújtsanak a felszíni munkálatokhoz.
    Én magam azonban az utolsó pillanatban kénytelen voltam lemondani a részvételről. Raoul fiam lábát törte egy barlangban, ugyanakkor Gilberte leányomon is sürgős vakbélműtétet kellett végrehajtani. Barlangkutató úton volt velem, és a vakbélgyulladás tünetei váratlanul, balszerencsénkre éppen kúszás közben jelentkeztek.
    Az 1951-es expedíció munkájáról tehát csak később értesültem. Hűséges munkatársam és barátom, Marcel Loubens számolt be a történtekről. Georges Lépineux, a barlang felfedezője példamutató bátorsággal elsőnek szállt le a nagy szakadékba. Odalenn óriási termet talált, amelyben szinte lehetetlen volt az eligazodás.
    Lépineux-t Jacques Ertaud követte. Ő is lebocsátkozott a terembe, amelynek véleménye szerint van alsó folyosószintje is.
    Loubens és Tazieff együtt ereszkedett le a hatalmas akna mélyére. Keresztül-kasul végigkutatták a termet. Loubens befurakodott egy veszélyesen bizonytalan macskajáratba, elektronlétráján lebocsátkozott egy második terembe, amely az elsőnél is nagyobb volt. Itt, mintegy 500 méterrel a felszíni nyílás alatt, földalatti folyót fedezett fel.
    Ezen a napon adták a Lépineux-barlang nevet ennek a roppant méretű zsombolynak. Később valóban jogtalanul, mégis PierreSaint-Martin lett a barlang neve. Ez a név voltaképpen az egyik közeli barlangot illette, amelybe Martel bocsátkozott le 1908-ban. A barlangkutatók szerint Georges Lépineux-t feltétlenül megillette volna az elismerés.
    Az első termet is Lépineux-ről nevezték el, hogy ily módon is méltassák ennek a rendkívül rokonszenves és bátor Bagnères-deBigorre-i barlangkutatónak érdemeit. Ami pedig a második termet illeti, felfedezője, Marcel Loubens visszaemlékezett, hogy 1935-ben egy fiatalasszony az ariège-i Pireneusokban, a Martel-barIangban megdöntötte a francia mélységi rekordot. Úgy határozott, hogy felfedezését neki ajánlja. Ez az új csarnok ettől kezdve az Elisabeth Casteret nevet viselte.
    Az első üreg roppant mélysége, valamint az odalenn felfedezett óriási méretű két csarnok persze megnehezítette a feltárás folytatását. A legnagyobb bajt azonban a vitla-kerékpár kínos-keserves működése okozta.
    Az utolsó lebocsátkozók felvonása már igen nehézkesen ment. Minthogy a fogaskerék-szerkezet és egyes alkatrészek teljesen elkoptak, a készülék használata többé nem volt biztonságos.
    Megállapították, hogy a jövőben megbízhatóbb, tökéletesített szerkezetre lesz szükség. Cosyns az expedíció 1952. évi folytatására gondolt és máris tervezte az új felvonót.

Az 1952. évi tragikus végű expedíció

    Az 1952. év nyarán újabb expedíciót vezettünk a Pierre-Saint-Martin-barlanghoz.
    A vállalkozás a legszebb reményekkel, lelkes hangulatban indult. Marcel Loubens volt csoportunk lelke, motorja. Bátorsága, ördöngös jókedve, lendülete valósággal ragadós volt, és mindannyiunkat felvillanyozott.
    Az előző évben alkalmazott könnyű vitla-kerékpár helyébe most új gép került. Súlya száz kiló volt, elektromotor hajtotta, és működését igen leleményes újítások tették biztonságossá. A csoport tagjai, akik ismerték a régi készüléket és dolgoztak vele, megnyugodva szemlélték.
    Sajnos, ez a készülék nem igazolta a belé helyezett bizalmat. Sok volt az üzemzavar, motorhiba, és ezek éppen elég aggodalmat okoztak.
    1952. augusztus 9-én, ragyogó déli verőfényben Marcel Loubens magára öltötte felszerelését és sisakját, és elsőnek bocsátkozott le a szakadékba. Valóságos embergyűrű vette körül. A csoport többi tagja, újságírók, fényképészek, filmemberek, turisták, juhászok, határőrök és csendőrök mind a barlangnyílás kávája fölé hajoltak, hogy szemmel kísérjék a lebocsátkozás műveletét.
    Az ünnepélyes hangulat ellenére Marcel az utolsó pillanatig mókázott, tréfálkozott.
    Szálas ember volt. Magabiztonsága, energikus, mosolygó arca belső egyensúlyról és rendíthetetlen önbizalomról tanúskodott. Amikor odakapcsolták a huzalhoz, és lassan lebocsátották a tátongó ürességbe, tekintetemet kereste. Széles mozdulattal búcsúzott. "A viszontlátásra, papa!" - kiáltott felém.
    Gyakran mondogatta, hogy "lelki gyermekem", minthogy tizenhat éves korában én avattam be a mesterség titkaiba. De most első alkalommal történt, hogy ezekkel a szavakkal köszöntött. Én ugyanilyen derűs hangon kiáltottam Vissza: "Isten veled, fiam!"
    Utoljára mosolygott a világra és utoljára látta a napfényt.
    Élve nem láttam többé viszont.
    Egymás után szálltak le a többiek: Tazieff, Labeyrie és Occhialini. Mindnégyüknek pontosan megszabott és elég terhes programja volt: 380 méter mélységben, a Lépineux-teremben tábort kellett létesíteniük, aprólékosan át kellett kutatniuk az alig ismert Elisabeth Casteret termet, végül negyven kiló fluoreszceint kellett beleönteniük a földalatti folyóba. Ezzel a vízszínezési kísérlettel kívántuk megállapítani, hogy a folyó a völgynek melyik pontján bújik ismét felszínre.
    Öt nappal később - a föld alatt lassan és nehézkesen haladnak a dolgok - Loubens telefonált a barlang mélyéről. Előírt programját teljes egészében lebonyolította, a tetejébe felfedezett egy harmadik, óriási méretű csarnokot is. De holtfáradt, ezenkívül mozgásában erősen korlátozza az Henne-Morte-barlang feltárása során szerzett vállsérülése. Úgy határozott, hogy visszatér a felszínre.
    Tudta, hogy utána küldöm a másik úttörő csoportot, amely felváltja őt és társait. Én magam pedig csak az ő ejtőernyős felszerelésére várok, hiszen most Janssens, Théodor, Mairey és Lévivel együtt rám kerül a sor.
    - A szakadék folytatódik - mondta barátom -, a méretek elképesztőek. Lesz itt munkája elég. De nekem már elegem van a csodálkozásból ... e percben harcképtelen vagyok. Szeretnék hamar visszakerülni a felszínre. A mielőbbi viszontlátásra.
    - Helyes - feleltem -, a viszontlátásra. Jó felszállást!
    A szerencsétlenség akkor következett be, amikor Loubens felszállása megkezdődött. A kábelsaru csavarja alattomban, észrevétlenül meglazult, és Loubens visszazuhant az üregbe. Teste a törmelékkúp szikladarabjain zúzódott össze.
    Harminchat órán át szenvedett, mielőtt a barlang mélyén elérte volna a halál. "Itt töltötte bátor életének utolsó napjait" - hirdeti sírfelirata. Arra a sziklára vésték, amely halálának tanúja volt.
    Tazieff, Labeyrie és Occhialini szörnyű órákat élt át haldokló barátunk mellett, akit utóbb a Lépineux-terem két hatalmas sziklatömbje alatt temettek el.
    Bennünket iszonyú, közel négyszáz méteres függőleges mélység választott el tőlük. Lidércnyomásos óráim voltak. Ma már csak kusza, zavaros emlékeket őrzök róluk. Időnként bíztam a mentés sikerében, időnként lehetetlennek láttam minden segítséget. Hangulatom eszerint hajlott hol a szertelen reménykedés, hol pedig a tökéletes csüggedtség felé.
    Néhány képtöredék azonban megmaradt agyamban, hiszen annyi megrendítő bizonyságát láttam az önfeláldozásnak és segítőkészségnek.
    Emlékszem és nem felejtem el soha, hogy rádión leadott riasztó jelzésünkre Pau-ból katonai repülőgépet küldtek segítségünkre. A gép este nyolc órakor repült át fölöttünk, szinte súrolta a hegyvonulat gerincét. Heves vihar tombolt. Majdhogy elvitte sátrainkat. A pilótának azonban a veszélyes körülmények között is sikerült ejtőernyővel gyógyszert és egy különleges hordágyat eljuttatnia hozzánk.
    A látvány valóban felemelő volt. A levegő emberei harcoltak, életüket tették kockára, hogy segítsenek bennünket, miközben mi magunk azért küzdöttünk, hogy odalenn a föld mélyén kiragadjuk egy társunkat a halál karjából.
    Emlékszem arra a pillanatra, amikor Mairey doktor leszállt a sebesülthöz. Teljes felszerelését magára öltötte, de mozgásában roppant mód akadályozta az övére erősített ormótlan hordágy. Időközben hevenyészve megjavítottuk a kábelvég rögzítőszerkezetét, és most ő maga is ezt az elátkozott szerszámot csatolta fel.
    Mindannyiunkra súlyos, fenyegető csend nehezedett. Hogy feloldja a feszültséget, Lévi rátette kezét az orvos vállára.
    - Doktorkám - mondta fakó hangon -, bíznod kell a kábel rögzítőjében.
    - Egy cseppet sem bízom benne - felelte halkan Mairey.
    Alighogy ez a mondat elhangzott, eltökélten leereszkedett a barlang tátongó, sötét nyílásába. A drótkötél 346 méteres mélység fölött tartotta ...
    Néhány órával később Mairey telefonált a barlang mélyéről. Jelentette, hogy a sebesült állapota igen súlyos, de egyelőre nem romlik tovább. Erre a hírre nyomban jelentkezett öt fiatal önkéntes, hogy leereszkedik a barlangba, és megkísérli a mentést. Alig ismertük ezeket a fiatalembereket, mert most először jöttek fel a Pierre-Saint-Martin-barlanghoz. Max Cosyns javasolta, hogy csatlakozzanak hozzánk tartaléknak. Talán a mentésnél is segítségünkre lesznek.
    Felkészültek, hogy az acélhuzalból készült kötélhágcsón leereszkednek a szakadékba. A vállalkozás az őrültséggel volt határos. Nem szólva róla, hogy az acélhuzal igen vékony volt, számolni kellett a kőomlás gyilkos veszélyével is. A mozgás a sziklafal mentén és a hágcsó súrlódása minden bizonnyal kiváltja a kőomlást. Mindazonáltal az öt "lyoni cserkész" - így neveztük őket - nem riadt vissza, sőt kijelentették, hogy különböző mélységekbe bocsátkoznak le, ott megkapaszkodnak a kiugrásokon, az igen bizonytalan párkányokon, és a falba vert kampókkal biztosítják magukat. Ily módon mintegy vezetik majd a sebesült felszínre szállítását, és segítik a súlyos hordágy áthaladását a szűkületeken, ahol egyébként odahorzsolódna a sziklafal kidudorodásaihoz. Másképpen a magatehetetlen test nem jutna át az ilyen előrehajlásokon.
    Hogy munkájukat valamiképpen segítsem, méterről méterre megvizsgáltam a kötélhágcsókat. Aztán a csatlakozó kapcsok segítségével egymáshoz erősítettük és leeresztettük őket a mélységbe. Ez a művelet a szó szoros értelmében rémülettel töltött el, hiszen a kötéllétra egyes részei igen rossz állapotban voltak.
    Utóbb én is leszálltam velük, és 80, 150 és 210 méteres mélységben lépcsőzetesen elhelyezkedtünk "állomásunkon´. Kampókkal odaerősítettük a kötélhágcsót, nemkülönben magunkat is biztosítottuk, hiszen helyzetünk igen kockázatos volt.
    A végtelenségbe nyúló és rendkívül kimerítő műveletek során Louis Balandraux, ennek az örökké emlékezetes leszállásnak vezetője, lejutott 240 méter függőleges mélységbe. Itt az akna már jelentősen kiszélesedik. Páratlan hőstett volt.
    Most aztán az egész mentőgépezet készen állott, hogy a felszínre vigyük, vagy inkább kísérjük a sérültet.
    Ebben a pillanatban érkezett fel hozzánk a párkányról párkányra továbbított hír:
    - Loubens meghalt.
    Ugyancsak ekkor kaptuk felülről a parancsot, hogy azonnal térjünk vissza a felszínre. Ezt a reménytelen és igen veszélyes leszállást, kockázatra nem tekintve azért vállaltuk, hogy sebesült barátunkat kimentsük a barlangból. Odafönn most - igen bölcsen - úgy döntöttek, hogy a halottért nem szabad kockára tenni több ember életét, mert félő, hogy további súlyos, valószínűen halálos balesetek következnek be.

Az 1953. évi győzelmes expedíció

    Robert Lévi bajtársunk éveken át egyik legkitartóbb és leglelkesebb tagja volt a Pierre-Saint-Martin barlangkutató csoportnak. 1952-ben olyan körültekintő és eredményes munkát végzett, hogy hallgatólagos megegyezéssel vezetőnknek ismertük el. Megállapodtunk, hogy ő irányítja majd az 1953. évi feltárást, amely különösen mozgalmasnak ígérkezett, és vezetőjétől roppant felelősségérzetet követelt.
    Mindnyájunk megelégedésére Lévi pompásan szervezte meg az expedíciót, amely utóbb pontosan az ő aprólékosan kidolgozott tervei és előkészületei szerint bonyolódott le.
    De mindjárt a kezdet kezdetén különös komédiába bonyolódtunk. Napokon át izgalomban tartott bennünket egy váratlan esemény, amely azzal fenyegetett, hogy már az indulás előtt kudarcba fullasztja az expedíciót.
    Augusztus elsejére valamennyien összegyűltünk Licq faluban, a hegy lábánál. Martel első kutatóútjai óta Licq falu, illetve a Bouchet-szálló volt a barlangkutatók főhadiszállása. Itt gyülekeztek a csoport tagjai, és ide irányítottuk a szükséges felszerelést és anyagot is.
    Egy váratlan hír azonban alaposan elvette kedvünket a tervezett expedíciótól. A spanyol kormány fegyveres határőröket küldött a barlang környékére és parancsot adott az utak lezárására.
    El kell mondanom, hogy a spanyolok már az előző években is meglehetősen bizalmatlanul és nem éppen jóindulattal figyelték sorozatos leszállásainkat. A szakadék nyílásának körzete ugyanis vitatott határterület. Mind Spanyolország, mind Franciaország magának követeli. Ennek oka, hogy a határjelzések a Pierre-Saint-Martin-hágón meglehetősen hiányosak (több ilyen határszakasz vau a Pireneusok hegyvonulata mentén). A vitatott kérdést előbb-utóbb majd a Nemzetközi Határbizottságnak kell megoldania.
    Vártuk hát a felelős kormányhivatalok döntését, hiszen mi, barlangkutatók nem tehettünk semmit. Lévi azonban példás hidegvérrel és elszántsággal úgy határozott, hogy előkészületeinket és a felszerelés helyszínre szállítását az eredeti terv szerint folytassuk.
    Így történt. A következő napokban mégiscsak útnak indultak az alaposan megrakott öszvérek a határhágó felé. Ugyanakkor a pau-i katonai támaszpontról a légi úton szállított csapatok parancsnoksága repülőgépet küldött a helyszín fölé. A gép négy felszállást végzett, és igen látványos módon, ejtőernyővel dobott le különböző felszerelési tárgyakat közel a barlang nyílásához, egy meredek legelőre. Harminchat ejtőernyő bontotta ki élénk színű "szirmait" a kék ég alatt. Ily módon valósággal a lábunk elé raktak mintegy háromtonnányi anyagot, felszerelési tárgyakat, kötélzetet, élelmet, szerszámokat és más egyebet.
    Ezzel egy időben az oloroni csendőrdandár csendőröket vezényelt ki a Pierre-Saint-Martin-hágóra, valamint Sainte-Engráce baszk faluba, hogy rádió adó-vevő állomásokat állítsanak fel. Ezek révén biztosítottuk az állandó és gyors összeköttetést az expedíció és a mögöttes területek között.
    A gondos szervezőmunkát, a hadsereggel, a csendőrséggel, a rádióval és az áramszolgáltató vállalatokkal kötött megállapodásokat voltaképpen igen alapos, minden részletre kiterjedő előkészületek előzték meg. Különösen Lévi, valamint pau-i barátunk és kollégánk, José Bidegain munkája volt gyümölcsöző. Bidegain hónapok óta készítette terveit, és semmit nem bízott a véletlenre. Egyetlen előre nem látható, mindazonáltal döntő kérdés maradt csak megoldatlanul: a spanyol kormány magatartása.
    Augusztus hatodikán azonban, egy hivatalos megbeszélés során minden elrendeződött. A Pierre-Saint-Martin barlangkutató csoport ezen a napon nagy étkezősátrában fogadta a spanyolországi Navarra tartomány kormányzóját, akit útjára számos tiszt kísért el. Francia részről az oloroni prefektushelyettes, a csendőrség parancsnoka, egy magas rangú tisztje és más hivatalos személyiségek jelentek meg. Eljött továbbá a spanyol geológusok és barlangkutatók egy csoportja is, Llopis Llado, az oviedói egyetem professzora vezette őket. A legszívélyesebb baráti légkörben működtünk együtt. A barlangkutatók szeme előtt egyetlen cél lebegett: a szakadék feltárása egészen legmélyebb pontjáig. Mennél több tudományos értékű adatot és feljegyzést kívántunk gyűjteni.
    A Pierre-Saint-Martin-hágó 1375 óta minden évben különös és tiszteletre méltó ünnepség színhelye. Itt ülik meg a Junta de Roncal-t, amely a francia és spanyol pásztorok hagyományos barátságát idézi fel és újítja meg.
    Nem választhattunk volna, tehát alkalmasabb helyet a francia és spanyol barlangkutatók közti együttműködés megteremtésére. Csoportunk öt tagja azonban nem volt jelen az új "Pireneusi szerződés" megkötésénél és a reá következő ünnepi lakománál. A híres "lyoni cserkészekre" gondolok. Ők már javában dolgoztak. Ezerkétszáz méterrel alattunk, a rohanó Sainte-Engrâce patak mély völgyében végeztek úszási és lemerülési gyakorlatokat. 1952-ben végzett vízfestési kísérleteink egyébként valóban bebizonyították, hogy a barlang földalatti folyója a Sainte-Engrâce völgyében bukkan ismét felszínre.
    Epelly, Balandraux és Letrone felfújható csónakon járták a Sainte-Engrâce-t, úszkáltak és lemerültek szifonjaiban. Munkájukat a belga Jacques Théodor vezette. Théodor nemrég érkezett, mégpedig sérülten. Dobhártyája a túlhajtott gyakorlatozás következtében igen szerencsétlen módon berepedt. A cserkészek munkáját különben Jacques Ertaud, az alpinista-barlangkutatóbúvár filmen is megörökítette.
    A határőrök az előző napokban még igen komoran és szótlanul látták el szolgálatukat, ekkor azonban már igen szeretetre méltóvá és beszédessé váltak. Georges Lépineux pedig, aki igen türelmetlen volt, hogy végre viszontlássa "saját" barlangját, még ennek az emlékezetes augusztus hatodikának estéjén lebocsátkozott a szakadék 80 méter mélyen fekvő párkányára. Majdnem két órán át dolgozott odalenn, hogy megtisztítsa ezt a semmi jót nem ígérő "állomást" a fenyegető kőtörmeléktől. Barátunk egyébként 1951-es első leszállása óta nem járt ezen a környéken, minthogy időközben részt vett az Adélie-föld [partszakasz a Déli-sarkvidéken. - A ford.] felkutatására indított francia expedícióban. Nagyon örültünk valamennyien, hogy most viszontláthatjuk, és velünk dolgozik ismét, hiszen helyét mindvégig fenntartottuk. Ő maga is tudta, hogy csoportunk vezérkarához tartozik, amelyre majd az a kétségkívül igen veszélyes megtiszteltetés hárul, hogy a lehető legtávolabbra és legmélyebbre hatoljon le a barlangba.
    Lévit annak idején hallgatólagos, de egyhangú megegyezéssel választottuk meg az expedíció általános vezetőjének. Most ugyanilyen megegyezéssel reám rótták a voltaképpeni feltárást, Vagyis a földalatti műveletek vezetését. Ez a megtiszteltetés részint a kor jogán, részint "kötélvégre ítélt" bajtársaim kedvessége folytán ért. Akárhogy is, igen meghatott. De a megbízás elfogadását két fontos feltételhez kötöttem: elsőnek szállok le a barlangba, és ha erőmből futja, a tizenkét-tizenöt napra tervezett földalatti tartózkodás után utolsónak jövök felszínre.
    Számításunk kiállta a próbát, mert augusztus hetedikén kezdtünk bele a feltárási munkálatokba, és augusztus tizenkilencedikére végeztünk is velük.
    Ha nem is "minden idők legfantasztikusabb barlangkutatói kalandját", de az én életem valamennyi feltárása közül kétségkívül a legérdekesebbet éltem át e két időpont között.

    1953. augusztus 7-én, pénteken reggel nyolc órakor az ég azúrkék volt. A káprázatos napsütésben a környékező, majdnem hófehér meszes sziklák összevisszasága elviselhetetlenül vakított. Hatalmas szál fenyők nőnek erre. Sokat közülük villám sújtott, és most úgy meresztik égnek törzsüket, ágaikat, mint a fehér csontvázak. A keleti látóhatáron a Pic d´Arlas és a Pic d´Anie büszke hegycsúcsa magaslik ki a névtelen spanyol hegyek hullámából, nyugaton a Pic d´Orrhy, a Pic des Vautours és más hegyek ormát látjuk.
    Az újságírók, fényképészek és filmesek napok óta türelmetlenül várakoztak. Élénk szemrehányásokkal illettek bennünket, hogy haszontalanul vesztegetjük idejüket.
    Most azonban akadt dolguk elég. A legkülönbözőbb emberek gyűltek körénk. Szorosan egymás mellett álltak a francia, belga, olasz, spanyol barlangkutatók, a béarni pásztorok, a baszk öszvérhajcsárok, határőrök, sőt ott voltak a Pau-ból érkezett ejtőernyős katonák is. Ők a ledobott ejtőernyőket és egyéb anyagot szedték össze.
    Minden tekintet a barlang nyílása felé fordult. Itt már felállították az új vitlát, amelyet Queffelec mérnök-technikus tervezett és épített meg. Ő ugyan új ember volt a barlangkutatók között, de csakhamar jól megtalálta helyét szokatlan munkakörében. Egy csapásra elragadta a barlangkutatás szenvedélye.
    Az új vitla mindvégig kifogástalanul működött, és ezzel nem csak a hozzáértők, hanem a gépészetben teljesen járatlanok elismerését is kivívta. Működéséhez áramfejlesztő aggregát szolgáltatta az energiát. Meg se mondhatnám, hogy mennyi minden kiegészítő felszerelés tartozott hozzá. Ma csupán a pompás kapcsolótáblára emlékszem. Ezen a sok műszer és manométer között három kis lámpácskát is láttam. Az egyik zöld, a második fehér, a harmadik piros volt. Amikor kigyulladtak, a "Figyelem", "Veszély" vagy- "Állj!" jelzés volt olvasható rajtuk.
    Így tehát Queffelecre, valamint jobb kezére, Pierre Louis-ra, Rossinire és gépükre bíztam magam, amikor felszerelésemet felöltöttem. Megerősítették rajtam a nylonból készült ejtőernyős öltözék hevedereit. Úgy éreztem. mintha dolgozóktól körülvett méhkirálynő lennék. Bidegain elhelyezte a fejhallgatót a sisak alatt. Delteil beszabályozta a gégemikrofont, Pierre Louis gondosan lezárta és becsavarozta a rugós kapcsot, amely ettől kezdve a vitla acélsodronyának végéhez kötött. Igen melegem volt, valósággal fulladoztam a sok ruhában, amelyek fölé még két kezeslábast is húztam. Ezek közül az egyik vízhatlan volt.
    De felszerelésem még mindig nem volt teljes, mert súlyos hátizsákomon kívül Treuthard és Janssens a heveder gyűrűjére még egy-egy harminckilós tengerészzsákot erősített! Meginogtam a roppant teher alatt, ekkor azonban Lévi egy papírlapot csúsztatott a kezembe.
    - Tegye el. Ez a jobboldali zsákban található koncentrált élelmiszerek jegyzéke - mondta. - Gondolnunk kell mindenre. Ha a vitlánál vagy másutt valami baj történik, és rákényszerül, hogy egyedül várakozzék odalenn, négy napra elegendő élelmet talál a zsákban.
    Ha nem is ismertem volna a környezetet, ha még nem ébredtem volna rá a helyzet komolyságára, az utolsó előkészületek és ez a végső búcsú akkor is megértették volna velem, hogy - amint a spanyolok mondják - "ütött a valóság órája".
    Felkészülten vártam soromra. Ami következett, kísértetiesen emlékeztetett az egy év előtt történtekre. Akkor Loubens ereszkedett le elsőnek az aknába, amely utóbb sírja lett.
    A nap forró sugarai akkor is áthevítették a barlang nyílása fölött a meszes sziklagödröt. Ugyanazok a hű bajtársak tevékenykedtek az üreg nyílása körül, mint ma.
    Fejem fölött tíz méterre a zömök vitlaszerkezetet és föléje hajló kezelőit látom. A sziklagödör káváján sziluettek: szorosan egymás mellett állnak a turisták, pásztorok, határőrök, fényképészek, a javában dolgozó filmesek, közöttük húzódik meg Pierre Accoce, expedíciónk történetírója is. Ő vezeti a "leszállások jegyzőkönyvét". Feljegyzi mindegyikünk leereszkedésének, felszínre emelkedésének és az esetleges baleseteknek pontos időpontját.
    Nem emlékszem, hogy bárki is feljegyzésre méltó beszédet mondott volna, magam pedig mindig ellenszenvvel viseltettem az ünnepélyesen hangzó szavakkal szemben. Módfölött zavart a nagy kíséret és a rám akasztott súlyos teher, de abban a pillanatban, amikor elváltam a talajtól, és meglehetősen esetlenül megkezdtem leereszkedésemet a föld alá, fojtott, gondolatébresztő csend fogadott. Úgy hiszem, hogy e percben mindenki ösztönösen összekapcsolta a két eseményt: Loubens leszállását és az én mostani leszállásomat. Többek elbeszéléséből tudtam, hogy a szakadék fala nem sima. Különösen érdekes volt Louis Balandraux igen lelkiismeretes tanúsága, hiszen ő fokról fokra 240 méter mélységig bocsátkozott le. Az egybehangzó tudósítások szerint a szakadék falát párkányok, repedések, kőtörmelékkel kitöltött hasadékok tagolják. Ha pedig a törmeléket megmozdítják, könnyen lesz belőle gyilkos kőgörgeteg.
    Említettem, hogy az előző napon Lépineux már nekikezdett a mindenképpen szükséges, de rendkívül veszélyes munkának, és a 80 méter mélyen fekvő párkányt megtisztította a kövektől. Jelezte, hogy ezt a párkányt tisztán találom majd. Amikor leértem, nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy barátom igen alapos munkát végzett. Megköszöntem telefonon. Véletlenül éppen ő volt a készülék másik végén, mert neki kellett tartania velem az összeköttetést mindaddig, amíg leérkezem a szakadék fenekére. Nem is kívánhattam volna jobb "kísérőt", hiszen Lépineux már ismerte a barlangot. Két évvel ezelőtt ő szállt le legelsőnek, és emlékezetében híven megőrizte a tapasztaltakat.
    Lépineux egyébként az előző napon igen előrelátóan, leleményes módon vázlatot készített a párkány pereméről, ahol e percben időztem. Utóbb e vázlat szerint a párkány szélességének megfelelően kifűrészelt egy vastag deszkalapot, és erre bemetszette a környező sziklafal hajlataihoz illeszkedő görbét.
    Ezt a deszkalapot aztán övemre akasztotta, és most éppen azon munkálkodtam, hogy elhelyezzem valahogy a párkány sima szegélyén. Hatalmas kalapácsütésekkel iparkodtam beékelni, és igyekezetem végül is sikerrel járt. A deszkalap szilárdan beilleszkedett a helyére. Most már felfogta, illetve megállította a legördülő kőtörmeléket.
    Amikor munkámat elvégeztem, igyekeztem szétzilált felszerelésemet valamennyire rendbe hozni. Ekkor azonban elektromos homloklámpám egyszerre kialudt. Megnyomtam a derekamra erősített kézilámpa gombját. Az is csütörtököt mondott. Zavart és bosszantott, hogy mindjárt a leereszkedés kezdetén ilyen üzemzavarok lépnek fel. Gyászos hangon tudattam Lépineux-vel, hogy mi történt. Kitörő nevetéssel fogadta közlésemet.
    - Jaj Istenem - mondta -, több se kell az újságíróknak. Vaskos tréfákat csinálnak majd az ön jelszavából.
    Valóban, öltözékem övére a zsoltárokból vett következő jelmondatot írtam: "Nox illuminatio mea". Az éjszaka az én világosságom. És Lépineux most gúnyosan azt kérdi tőlem. hogy elég világos-e a vaksötétség, amelybe leereszkedtem!
    Sajnos, a legkevésbé sem mondhatom, hogy világos. Vaktában, a meglehetősen kényelmetlen párkányon bizonytalanul egyensúlyozva turkáltam hátizsákomban, hogy tartalékelemeket keressek. De nyilván az izzólámpák sérülhettek meg, mert a tartalékelemekkel sem boldogultam. Végül is egy gyertyavéget gyújtottam meg, és ennek fényénél erősítettem a hozzám leeresztett kötél végére a két defektes villanylámpát, hogy odafönn megvizsgálják, és ismét üzemképes állapotba helyezzék őket.
    Komor csendben várakoztam. Időközben telefonon társalogtam Lépineux-vel. Jelezte, hogy a lámpák rendben megérkeztek a felszínre, Pierre Louis és Delteil most vizsgálja őket.
    Egyszerre hallom Lépineux hatalmas, szűnni nem akaró nevetését. Nem értettem okát a nagy vidámságnak, de mondhatom, hogy nem éppen megnyugtatóan hatott rám. Végül aztán elárulta, hogy min nevet. Csakugyan meglepő dolog történt. A kellő módon kicseréltem az elemeket a két lámpában, jól helyeztem el a tartalékelemeket is. Minthogy azonban teljes sötétségben dolgoztam, nem vettem észre és nem távolítottam el a kis kartonlemezkéket, amelyek az elemek fémborítását szigetelik. Ilyen körülmények között persze, hiába vártam, hogy fényt szolgáltassanak!
    Igaz ugyan, hogy a vállalkozás vezetője voltam, de zöldfülűhöz méltó hibát követtem el. Most már magam is derültem rajta. Együtt nevettünk Lépineux-vel, aki kitűnőnek találta a históriát.
    A lámpákat ismét leeresztették, és ettől kezdve mindkettő teljes fényerővel világított. Elindultam hát a mélység felé. Leereszkedésem végtelennek tűnt. Útközben gyakran érintettem, horzsoltam a sziklafalat.
    Igyekeztem körültekinteni, hiszen valóban kíváncsi voltam erre a pompás barlangra. Készültem rá, hogy megismerjem és megcsodáljam architektúráját, de öltözékemen a rengeteg vállszíj és heveder, nemkülönben a három zsák erősen akadályozott. Ami pedig a sugárhajtású repülőgépeken alkalmazott pilótasisakot illeti, keservesen szorította nyakszirtemet. Akár gipszbe raktak volna.
    Süllyedek tovább, és hogy gondolataimat valamivel lekössem, magamban halkan beszélek. Egy pillanatra megfeledkezem róla, hogy odafönn Lépineux a fejhallgatón keresztül mindent hall.
    - Mi az ördögöt mormol? - kérdezi egyszerre. - Beszéljen hangosabban, mert nem értem.
    - Persze hogy nem érti ... baszk nyelven mormoltam néhány szót, amit vasárnap hallottam a licq-i templomban.
    Időnként egy-egy lábmozdulattal, vagy a csuklómra erősített kalapács segítségével lelöktem a mélységbe az utamba került veszélyes szikladarabokat és a kiszögelléseket borító köveket.
    Különböző szinteken megállíttattam magam a szűk párkányokon és kiszögelléseken. Itt az igen omlatag kőrakásokkal és a beékelődött sziklatömbökkel bajlódtam. Mindenütt megtisztítottam a helyet, hogy kiküszöböljem a kőomlás veszélyét, hiszen az ilyen nagy magasságból lezuhanó szikladarabok nem ismernek irgalmat. Bár ez a munka jelentősen késleltette lejutásomat, nem sajnáltam rá az időt. A terv szerint átlagosan egy órát szántunk a csoport többi tagjának lebocsátására, az én leszállásom azonban végső soron nem kevesebb, mint négy és fél órát vett igénybe. Mégsem a lebocsátkozás szokatlanul hosszú időtartama viselt meg. Sokkal inkább a minden elképzelhető testhelyzetben végzett, igen kimerítő mozdulatokhoz szükséges fizikai erőkifejtés, főként pedig az idegfeszültség tett próbára.
    Végül azonban Lépineux tudatta, hogy most már 240 méteres mélységbe jutottam le. Itt már se időm, se alkalmam nem lesz a szakadék tisztogatására, mert ettől kezdve egyre távolodom a sziklafalaktól. Elszigetelten süllyedek tovább a mélybe.
    Hirtelen Queffelec búcsúszavai ötlöttek eszembe. Most már az következik, amit ő mondott:
    - Amikor majd a mélység fölött lebeg, az utolsó száz méteren, úgy fog forogni, mint a súly a függőónon. Elvileg ugyan az acélsodrony nem hajlamos a forgásra - tette hozzá -, de minthogy ön elsőnek száll le, kivételes esettel kell számolnunk. Az acélsodronynak ugyanis legalább egyszer ki kell húzódnia, hogy megtalálja csavarodási egyensúlyát.
    Így tehát felkészültem a forgásra. Meg is kezdődött csakhamar, mégpedig éppen abban a pillanatban, amikor egy kis zuhatag vize zúdult a nyakamba. Minden gyönyörűség egyszerre! A szerfölött kényelmetlen helyzet és a szédítő, igen kellemetlen pörgés ellenére gondosan figyeltem a forgás irányát és a fordulatok számát. Harminchárom fordulatot végeztem egy irányban, majd húszat az ellenkező irányban. Ugyanakkor a három fok hőmérsékletű víz valósággal elárasztott. Nagy zajjal zuhogott lefelé a sisakomon és a vállamon. Szerettem volna meggyorsítani a leszállás ütemét, de a vitla sebességét jó előre, igen gondosan megszabták. Változhatatlanul öt métert süllyedtem percenként.
    - Halló, Lépineux ... nem mondhatom, hogy unatkozom. Volt néhány izgalmas percem. E pillanatban úgy látom, hogy kis körhintám forgása meglassul. Mi a csuda vár még rám?
    - Halló, Casteret ... Queffelec mondja, hogy mostantól kezdve már alig fog forogni. E pillanatban 270 méter mélységben van. De még valami rendkívüli élmény vár önre. Amikor én 1951-ben lebocsátkoztam, borzalommal töltött el. Óriási boltozat alá jut majd, és csakhamar elveszíti szem elől mind a mennyezetet, mind a falakat. Nem lesz Ön körül semmi más, csak az abszolút üresség és sötétség. A tökéletes semmi!
    Valóban, hamarosan kijutottam az aknából, amelyben 270 méteren át himbálóztam, áthaladtam egy hatalmas mennyezet vízszintes síkján, amelyet gyorsan elvesztettem szem elől. Ugyanakkor eltűntek a falak is.
    Ahogy Lépineux jelezte, minden érzékelésem megszűnt. Benne voltam a semmiben, és csakhamar igen különös dolog történt velem. Mint később kiderült, a lebocsátkozás e szakaszában valamennyi bajtársam ugyanilyen módon áldozatul esett érzékei játékának. Minthogy minden látható támaszpontot elveszítünk, a tökéletes éjszakában úgy érezzük, hogy megálltunk és mozdulatlanul felfüggesztve lebegünk a teljes sötétségben. A leereszkedés igen lassan és simán megy végbe, Így aztán nem érzékeljük többé, észre se vesszük, hogy haladunk tovább lefelé. Ugyanúgy, ahogy nem észleljük a Föld forgását.
    Egy pillanatig Einsteinre gondoltam, de bevallom, hogy csak egy pillanatra és nem többre. Sem a hely, sem az időpont nem volt alkalmas a gondolkodásra.
    Lámpám fénykévéje mélyen, igen mélyen alattam egy csillogó vagy inkább foszforeszkáló tárgyra esett. Ez a tárgy csak Lépineux leszállása óta lehetett ott. A lámpa fénye a Marcel Loubens sírjára helyezett fémkeresztről verődött vissza. Úgy hiszem, ugyanabból a magasságból pillantottam meg először a keresztet, ahonnan barátunk egy évvel ezelőtt borzalmas kiáltással vissza-zuhant a mélybe. Óhatatlanul arra kellett gondolnom, hogy én is az acélsodronyra bíztam sorsomat, és az acélsodrony bármikor elszakadhat.
    A kereszt közeledik, nagyobbodik, felemelkedik hozzám. De nem ... érzékeim ugyanúgy megcsalnak, mint az ejtőernyőst, aki úgy látja, hogy a Nap emelkedik az égen, holott ő maga süllyed a Föld felé. Lassanként látom már az árnyékban összeolvadó sziklákat, a kuszán egymásra dobált óriási kőtömböket, az egész fantasztikus összevisszaságot. Az egyik ilyen megdőlt óriás a pisai ferde toronyra emlékeztet. Komor falán víz patakzik Végig. Közvetlenül mellette ereszkedem tovább, és lábam egyszerre lejtős, csúszós talajt ér. Megérkeztem.
    Egy negyedórával később már kibújtam a hevederekből, és megszabadultam súlyos zsákjaimtól. Ideiglenesen valami odúfélében rendezkedtem be. A Lépineux-teremben ez volt az egyetlen vízszintes hely az ingatag kőomladékkal borított meredek lejtőn. Hihetetlen rendetlenségben hevertek itt a legkülönbözőbb felszerelési és használati tárgyak. Erre a nyomorúságos, tragikus emlékeket ébresztő helyre vitte Tazieff, Labeyrie és Occhialini a szerencsétlenül járt Loubens-t. Itt ápolták, itt haldoklott oly hosszú időn át, itt kísérelte meg Mairey doktor, hogy megmentse az életnek, és itt is halt meg. Meggörnyedve néztem lefelé, mintegy harminc méterre a törmelékkel borított lejtőn. A sötétségben egyébként láthatatlan kereszt mindannyiszor megvillant, ahányszor lámpám fénykévéje pásztázta. De egyelőre se jogom, se lehetőségem nem volt, hogy odáig leereszkedjem, és letérdeljek a sír előtt. Sürgős és igen nehéz munka várt rám.
    Nem mondtam még el, hogy a külvilággal összekapcsoló telefonvezeték voltaképpen az acélsodronyhoz erősített kábel volt. Más szóval, a felvonóvitla acélsodronya nemcsak lebocsátásunkra, hanem a telefonösszeköttetés biztosítására is szolgált. De Queffelec most felvonta a sodronyt, hogy csoportunk következő tagját lebocsássa utánam. Így tehát telefonkapcsolatom a külvilággal megszakadt. Márpedig nem engedhető meg, hogy expedíciónk tagjai mindannyiszor elszakadjanak, elszigetelődjenek a külvilágtól, ahányszor a kábelt felvonják. Gondolnunk kellett továbbá arra az esetre is, hogy az acélsodronyhoz erősített telefon-kábel megsérül, vagy éppen elszakad.
    Egyik feladatom ennek a veszélynek kiküszöbölése volt. Lebocsátkozásom alatt egy második telefonvezetéket gombolyítottam le. Ez aztán rengeteg bajt és bonyodalmat okozott.
    Hogy ez az átkozott telefonvezeték ne tekeredjék a felvonóvitla acélsodronya köré és ne kuszálódjék össze, az akna egész hosszában helyenként odaillesztettem, illetve ráhurkoltam a sziklára. De amikor a mélység fölött pörögtem, forogtam egyben a telefonvezeték körül is. Egyébként azért számoltam oly lelkiismeretesen fordulataimat, hogy megtudjam, melyik irányba és hányszor kell megforgatnom a telefonvezetéket az acélsodrony körül, ha ki akarom szabadítani.
    Gondolom, az olvasó szerint feleslegesen szaporítom a szót. Meglehet, de ez az igen egyszerűnek látszó művelet a gyakorlatban roppant körülményesnek bizonyult. Amikor végre mindennel elkészültem, hozzákapcsoltam a vezetéket egy hordozható telefonkészülékhez, és megadtam a jelet az acélsodrony felvonására. Minden rendben ment, kitűnően hallottam a felszínieket. A nyugalom és a siker széles jókedvre derített, és ebben a jó hangulatban kellemesen eltársalogtam Lépineux-vel. Egyszerre csak különös sivító hangot hallottam, amely mind erősebben közeledett hozzám. Majdnem száz méternyi telefonhuzal hullott a lábam elé! Az acélsodrony és a telefonvezeték a látszat szerint nemigen fért meg egymással, a sodrony elmetszette a huzalt. Hosszú órákon át voltam teljes elszigeteltségben. Délután két órakor vágtam neki a leereszkedésnek, és Mairey doktor, csoportunk második tagja csak hajnali egy órakor csatlakozott hozzám.
    Időközben lementem Loubens sírjához, és csendes áhítatba merülve, hosszan gondolkodtam. A fogam vacogott, dideregtem. A barlang hőmérséklete alig 4 fok.
    Mairey doktor leszállás közben rendbe hozta és meghosszabbította a telefonvezetéket. Vele aztán hajnali két óra tájban pihenőre tértünk az előző évben létesített földalatti táborhelyen, egy bizonytalanul körülhatárolható kis teraszon, a Loubens-síremlék közelében. Sátrunk nem volt, és a kemény fekvőhely, a vízpárával telített levegő "szabadtéri" táborozásunkat bizony elég kellemetlenné tette. Így aztán reggel hét óra felé már felkeltem, járkáltam egy kicsit, és felébresztettem társamat is.
    Ezen a reggelen meglátogatott bennünket Robert Lévi. Azért bocsátkozott le hozzánk, hogy sátrakat és élelmiszer utánpótlást hozzon. De rövid tartózkodás után visszatért a felszínre. Ott nagyobb szükség volt rá, hiszen irányítania kellett a most már mind jobban mozgásba lendülő expedíciót.
    Csoportunk többi tagjának lebocsátása ettől kezdve jelentősen meggyorsult. A felszínre emelkedés, a váltás pedig közös terv szerint ment végbe, amelyet azonban az eseményekhez mérten többször módosítanunk kellett. Csak a teljes, minden részletre kiterjedő jegyzőkönyv adhatna számot valamennyiünk leszállásáról és felemelkedéséről, nemkülönben a műveletek közben bekövetkezett számos kisebb-nagyobb balesetről. Nem bocsátkozhatom itt részletekbe, de munkánkról hű képet ad, hogy a vitla tizennégy embert szállított fel-le, közülük egynéhányan többször is megtették az utat. Összesen tizenöt kilométernyi függőleges utat tettünk meg a vitla acélsodronyán.
    Sajnálom, de elbeszélésemet így arra kell korlátoznom, amit magunk láttunk és csináltunk. Térjünk vissza tehát ahhoz a pillanathoz, amikor Lévi a boltozat alatt eltűnt szemünk elől, és mi ismét egyedül maradtunk Mairey doktorral.
    Lévi távozása után úgy határoztunk, hogy behatolunk az Elisabeth Casteret-terembe, és ha lehetséges, új táborhelyet keresünk. A kaotikus, igen lejtős Lépineux-teremből szűk macskajárat vezet az Elisabeth Casteret-terembe. A szüntelen jeges légáramlat igen keservessé teszi a közlekedést. A macskajáratból húsz méter mély akna nyílik, elektronlétránk segítségével ezen is leereszkedtünk.
    Így jutottunk le a Loubens-felfedezte elképesztő méretű csarnokba. Ő adott nevet a csarnoknak. 1951-ben itt tévelygett két órán át, miközben Tazieff halálra rémülten kiáltozott utána a macskajárat felső nyílásánál. Hosszú ideig kerestünk egy legalább két négyzetméternyi sík helyet, ahol felüthetnénk sátrunkat, de minden fáradozásunk hiábavaló volt. Mindenfelé óriási kőtömbök, egymást támasztó sziklák, igen ingatag kődarabok hevertek. Mi sem tehettünk mást, mint Loubens. Inkább csak tapogatózva kóboroltunk e csodálatos kőhalmazok között. Lámpánk fénye szinte elenyészett. Sehol nem láttuk a falat, sem a boltozatot. Végül mi is eltévedtünk.
    Este huszonegy óra felé, amikor végre visszajutottunk táborhelyünkhöz a Lépineux-teremben, már két felállított sátrat találtunk. Napközben leereszkedett Ertaud és Janssens. Ők ütöttek tanyát. A barlang most már lassan benépesedett, de mindenképpen meg kellett várni többi társunkat, hogy megkezdhessük vízszínezési kísérleteinket, és terv szerint folytathassuk a barlang további feltárását mind távolságban, mind pedig mélységben.

*

    Hogy agyonüssük az időt és befejezzük a Lépineux-terem feltárását, Mairey és én másnap elhatároztuk, hogy végigjárjuk a terem felső részét. Felfelé eddig még senki nem próbálkozott. De mindjárt nagy nehézségekbe ütköztünk, mert az idők folyamán a nagy aknából lezuhant sziklák és kődarabok itt kúp alakú heggyé tömörültek, és utunkat állták. A dél felé vezető út tehát eltorlaszolódott, holott úgy véltük, hogy a földalatti folyó éppen déli irányból, a Pic d´Anie erősen barázdált szikláinak vidékéről nyeri vízutánpótlását. Valamiképpen azonban - akár a gyíknak a kőrakás hézagai közé - sikerült behatolnunk a káosz küszöbére. Itt majdnem függőlegesen bocsátkoztunk le, és ismét rábukkantunk a sziklaágyában folyó és helyenként vízeséseket képező földalatti folyóra. A víz hőmérséklete három fok volt, ugyanakkor a magasságmérő a barlang felső nyílásától számított pontosan 400 méteres függőleges mélységet mutatott.
    Amikor a sziklákat megvizsgáltuk, igen érdekes felfedezést tettünk. Az egész barlang voltaképpen meredek falú canyon-szerű mészkő rétegekben képződött, ezzel szemben a földalatti folyó szilurkori palás kőzetben vájta ki ágyát. A víz itt éri el a kemény kőzetet, itt tör utat a mészkő és a palás kőzet érintkezésének határán.
    Megkíséreltük, hogy kövessük a folyót és eközben négy-öt méter magas vízeséshez értünk. Az egyik mállékony, palás fal mentén sikerült lebocsátkoznom. Alighogy körülnézek a fekete, víztől csurgó sziklák között, egyszerre zuhanást hallok a hátam mögött. Mairey ujjai alatt szétmállott a sziklaperem, és ő hanyatt esve lezuhant a vízesés teljes magasságából.
    Mint valami gonosz álomban, úgy látom most is magam előtt ezt az atlétatermetű, igen mozgékony embert. Összegörnyed, feje a térde közé hanyatlik, lába belelóg a vízbe. Egy pillanattal később megragadom hónaljánál, elvonszolom a víztől, és megkísérlem, hogy leültessem egy sziklára. De teljesen magatehetetlen. Rémülten látom, hogy arcát összevissza vérezte. Felszakított szemhéja alól dől a vér. Teste egyre nagyobb súllyal nehezedik rám, és egy szempillantás alatt rádöbbenek, hogy milyen borzalmas helyzetbe kerültünk. Bajtársam súlyosan megsebesült, és tudom, hogy soha nem juthatunk ki ebből a veremből. Nagy keservesen, igen veszélyes körülmények között leereszkedtünk ide a sok hajlaton és szűkületen át, de visszafelé nincsen út, mert minden mozog, inog ebben a káoszban.
    Erősen vérzik. Nem érzem, nem látom, hogy lélegzene. Mindjobban elnehezül karomban. Egész teste reszket, és már a legrosszabbtól tartok, amikor hirtelen eszméletre tér.
    - Mi történik itt? - kérdezi elhaló hangon.
    Hala Istennek él, sőt beszél!
    Elmondom neki, hogy mi történt. Megérti, majd észreveszi, hogy szakadatlanul vérzik. Kezével végigsimítja homlokát, gondosan, hosszasan végigtapogatja magát.
    - Úgy hiszem, nincs törésem - állapítja meg a tőle megszokott hidegvérrel.
    - Annál jobb, annál jobb - felelem -, de alapos zúzódásokat szenvedett. Pihenjen egy kicsit.
    Miközben pihen és valamelyest összeszedi magát, szemérmetlen módon lefényképezem. A kép jól mutatja csüggedt tartását és bódultságát.
    A magnézium fényére és durranására hirtelen felugrik. Most már végképpen feleszmél. Elhagyjuk ezt a veszélyes helyet, és nagy üggyel-bajjal visszatérünk táborhelyünkre. Távollétünkben tovább növekedett a létszám. Janssenshez és Ertaud-hoz most már Treuthard és egy spanyol barlangkutató, Ondorra is csatlakozott. Mind a négyen meglepődnek, amikor átázott, elszaggatott ruháinkat, de főként Mairey vérrel átitatott homlokkötését látják. Néhány másodperccel később azonban már velem együtt másik, nem kevésbé meglepő jeleneten csodálkoznak.
    Mairey egy ideig kotorászott táskájában, majd megkérdezte, hogy ért-e valamelyikünk kapcsok elhelyezéséhez. Nagy zavarban voltunk, mert nemmel kellett válaszolnunk. Ekkor ő maga végezte el a műveletet. Janssens karbidlámpája szolgáltatta a világosságot, én pedig egy apró, kopott zsebtükröt tartottam a szeme elé. Mairey mesteri módon és egyetlen arcfintor nélkül helyezte el a három kapcsot. Tanúskodik róla az a film, amelyet Ertaud vett fel a barlang mélyén.
    Ezen a napon expedíciónk óriása, José Bidegain is leszállt hozzánk. Bidegain "civilben" iparos, Pau város községi tanácsnoka, rögbijátékos, pireneista és alkalmilag barlangkutató is. Leszállása különben nagy hasznunkra volt. Eddig hiányzó, rendkívül fontos felszerelési tárgyakat és további élelmet hozott. Ebben a barlangban jól kell táplálkozni, hogy megküzdjünk a hideggel és a nedvességgel. A felszínre emelkedésnél Bidegainnek sok baja volt az acélsodronnyal, amely a sziklához súrlódott, sőt be is ékelődött. Több alkalommal került veszélybe, és ez csak növelte önfeláldozó vállalkozásának értékét. Valóban nagy segítséget nyújtott a közös munkához. Nekem különben nem volt alkalmam, hogy megszorítsam a kezét, mert le- és felszállása éppen akkor ment végbe, amikor mi ketten Mairey-vel a nagy sziklakúpot vizsgáltuk.

    Augusztus tizedikén, hétfőn hűséges bajtársam, Delteil is csatlakozott hozzánk. Vele együtt tártuk fel a Labouiche- és az Henne-Morte-barlangot, nem szólva számos más barlangról és sziklaüregről.
    Most tehát az A-csoport - így neveztük el - teljes volt, és indulásra készen állott. Hármas célt tűztek eléje: húsz kiló fluoreszceint kellett beleöntenie a földalatti folyóba, felderítést kellett végeznie az előző évben elért végponton túl, és főként sátor fel-ütésre alkalmas előretolt táborhelyet kellett felkutatnia és felszerelnie a B-csoport számára. Ez volt valójában expedíciónk főcsoportja, amely felvált bennünket, és a lehető legmélyebbre hatol majd le a barlangban.
    A nap első számú feladata a vízszínezési kísérlet volt, amely lekötötte az expedíció teljes figyelmét. Hét emberünk némi varga-betűvel ismét áthaladt az Elisabeth-termen, lebocsátkozott a roppant méretű Marcel Loubens-terembe, majd behatolt a Métro-nak elnevezett óriási, nyílegyenes alagútba. A földalatti folyó közelében megpihentek. A vízfolyás itt végre kiszabadul a törmelék káoszából, és innen kezdve szabadon halad tovább. Beleöntöttük a vízbe a fluoreszceint, amely egy pillanat alatt csodálatosan szép, fluoreszkáló zöldre festette az addig átlátszó vizet. Terhétől megszabadulva, a karaván jó ütemben haladt tovább lefelé a vízfolyás mentén és csakhamar elérte azt a jelzésnek szánt kőrakást, amelyet 1952-ben, Loubens halála után Mairey és Tazieff hordott össze. Ők ketten annak idején dicséretes bátorsággal még egy felderítő útra vállalkoztak, mit sem törődve bénító fáradtságukkal.
    Tudtuk, hogy ettől kezdve szűz területen haladunk előre, s minden lépéssel beljebb hatolunk az ismeretlenbe. Ez a tudat valósággal szárnyakat adott csoportunk "csikóinak": Treuthard-nak, Ertaud-nak és Maireynek.
    A terep szörnyen hepehupás volt, minduntalan ciklopszi méretű sziklatömbökbe, kőhalmokba ütköztünk. Ők hárman azonban ennek ellenére szinte rohantak, mindjobban megelőzve bennünket. A távolság egyre növekedett közöttünk. Már-már attól féltem, hogy elvesztem őket szem elől. Még a mértéktartó Delteilt is elragadta a kaland láza, és ő is meggyorsította haladását.
    Nem vállalhattam a "hátvéd" szerepét, meggyorsítottam tehát lépteimet én is, hogy utolérjem az élcsapatot. Nyomatékosan figyelmeztettem őket, hogy felderítő úton vagyunk, és nem az a dolgunk, hogy meggondolatlanul rohanjunk előre. Vigyáznunk kell, hogy el ne távolodjunk egymástól. Egyébként sem azzal a céllal indultunk el, hogy elérjük a barlang talppontját. Erről semmi szín alatt sem szabad megfeledkeznünk.
    Odafönn a felszínen várakozik ugyanis másik csoportunk. Tagjai türelmetlenek, égnek a tettvágytól, hogy mielőbb lebocsátkozhassanak. Közöttük van Lépineux, a barlang felfedezője, akit kétségkívül megillet a jog a főcsoport vezetésére, Théodor, aki három éve vár, hogy maga is leszálljon a szakadékba, valamint a három "lyoni cserkész". Őket aztán mindenkinél jobban felcsigázta a kalandvágy. Mekkora csalódást jelentene ezeknek az embereknek, ha azzal a hírrel térnénk vissza, hogy befejeztük a feltárást! Ettől mindenképpen óvakodnunk kell.
    Figyelmeztető szavaim azonban kelletlen fogadtatásban részesültek. Igaz, hogy a felfedezés szinte ragályos láza engem is ugyanolyan ellenállhatatlan erővel kerített hatalmába, nekem viszont számolnom kellett a vezetőt terhelő különleges felelősséggel is.
    Ekkor körülbelül tizennyolc óra volt. Úgy döntöttem, hogy bármi is történjék, tizenkilenc órakor visszafordulunk.
    De egyelőre haladtunk tovább előre. Látóhatárunk elnyúlt, messzi távlatok nyíltak meg előttünk. A roppant méretű, igen magas boltozatok homályán tekintetünk nemigen hatolhatott át. A földalatti folyó itt tajtékozva tör utat a dantei káoszon keresztül.
    A visszafordulás kitűzött időpontja előtt néhány perccel azonban óriási torlaszba ütköztünk. Mintegy hat emelet magas szikla volt és teljes szélességében elzárta az üreget. Jobb természetes akadály nem is képzelhető. Mintha csak azért lenne itt, hogy pontot tegyen felderítő utunk végére. Egyébként pedig tizenkilenc óra volt.
    Furdalta oldalunkat a kíváncsiság, hogy vajon eljutottunk-e a barlang végére, vagy pedig van folytatás - ahogy elneveztük - a Nagy Torlasz mögött.
    Úgy határoztunk, hogy betekintünk a torlasz mögé. Nem volt éppen könnyű. A vízfolyás mentén haladva Mairey és Delteil szifonba ütközött. Én magam megkíséreltem, hogy felmásszam a bal parton, de próbálkozásom már a szikla lábánál kudarcot vallott. Az előrehajláson nem juthattam túl. Treuthard-nak - alig ismertem nála ügyesebb embert - sikerült végre a jobb parton megtalálnia a torlasz egy hozzáférhető pontját. Igen nehéz, kockázatos sziklamászás árán túljutott rajta.
    Hallottuk a folyó zúgásával összevegyülő győzelmi kiáltását, de nem tudtuk, hogy hol van. A barlang hatalmas távlataiban csak lámpájának halvány fénye igazított el valamennyire: mint a csillag, úgy villant fel odafönn az óriási magasságban.
    Néhány perccel később Maireyvel és Ertaud-val csatlakoztunk az úttörőhöz. Lelkesedéssel állapítottuk meg, hogy a Nagy Torlasz a másik oldalon hatalmas mértékben és meredeken tovább mélyül. A barlang tehát folytatódik, akár a földalatti folyó útja. Ez utóbbi zúgóinak és vízeséseinek moraját jól hallottuk a távolból.
    Jegyzeteim szerint mintegy ezerhatszáz métert haladtunk előre, és közel ötszáz méteres mélységbe jutottunk le.
    Treuthard és Mairey mohó pillantásokat vetettek az újabb cél felé. Csábította őket a távolság és a mélység. Vérzett az én szívem is, hogy éppen ebben a pillanatban kell visszafordulnunk, de a parancson és csoportunk megszabott munkafeladatain nem változtathattam. Hátra arcot csináltunk tehát.
    Másnap, augusztus 12-én váltotta le a B-csoport az A-csoportot.
    Amikor a B-csoport, vagyis a főcsoport egy-egy pihent, friss tagját lebocsátották, ugyanakkor felvonták az A-csoport egy-egy emberét. Az A-csoport elvégezte munkáját, tagjait többé-kevésbé elcsigázta a fáradtság és a hideg. Ertaud azonban, aki még nem fejezte be filmjének forgatását, állhatatosan ragaszkodott hozzá, hogy lenn maradjon. Őt nem is vonták fel a felszínre.
    Én magam a leérkező Lépineux-nek adtam át felszerelésemet. Mostantól kezdve ő irányítja a vállalkozást. Folytatják a feltárást. Théodorral és Epellyvel tovább nyomulnak előre, ameddig csak lehetséges. Balandraux és Letrone közben elkészítik a barlang topográfiai vázlatát.
    Alkonyodott amikor visszaérkeztem a felszínre. Megcsodáltam a naplementét, hiszen hat napja nem láttam már.
    De ez nem az álmodozás és az édes semmittevés órája volt. Mairey-re és rám igen keserves kötelezettség várt. Tudósítanunk kellett Marcel Loubens családját, hogy barátunk földi maradványait semmiképpen sem hozhatjuk fel a felszínre.
    A felszínre emelkedés során ugyanis alaposan megvizsgáltuk a 346 méter mély, erős előrehajlásokkal, fenyegető lyukakkal, kiszögellésekkel és hasadékokkal telitűzdelt függőleges aknát. Időközben nemegyszer nehéz helyzetbe, sőt veszélybe kerültünk magunk is. Mindent összevetve, meggyőződtünk róla, hogy teljes lehetetlenség a súlyos és magatehetetlen test felvonása, hiszen óhatatlanul fennakadna az előrehajlásokon, sőt beékelődne a sziklakürtőkbe. Ettől eltekintve, Maireyvel együtt vizsgálódásokat folytattunk a síremléknél is. Megállapítottuk, hogy a holttest teljes épségben konzerválódott, minthogy alacsony hőmérsékletével a barlang valóságos jégveremnek tekinthető. Hőmérséklete nyáron 4 fok, télen pedig nyilván nem több 2-3 foknál.
    Ilyen körülmények között két lehetősége lenne a felszínre hozásnak: a súlyos terhet egyik emberünk végigkíséri az óriási függőleges aknán, és ha elakad valamelyik előreugráson, úgy kiszabadítja, - vagy pedig segéderőket helyezünk el a meglehetősen ingatag "állomásokon" vagy állomásnak tekinthető kiszögeléseken, hogy segítsék a teher áthaladását a szűk, kényes szakaszokon. Mindkét lehetőség olyan kockázattal járt, amelyet nem vállalhattunk, hiszen több emberünk életét veszélyeztettük volna vele.
    Lévi, az egész expedíció vezetője, jómagam, a földalatti feltárás vezetője, Lépineux, aki a főcsoportot és Théodor, aki a békaembereket vezette, továbbá Mairey, az expedíció orvosa és Queffelec, a felvonóvitla és a nagy függőleges aknában végzett műveletek irányítója, mind egyöntetűen arra a megállapításra jutottunk, hogy lehetőségeink és eszközeink nem elégségesek ennek a műveletnek végrehajtására.
    Ezért aztán, alighogy felszínre kerültünk, félholtan a fáradtságtól, azonnal leszálltunk a völgybe, autót béreltünk, és elindultunk a kétszáz kilométerre fekvő Mazères-község felé, hogy felkeressük Marcel szüleit, özvegyét és testvérét. Velünk tartott Etchegorren abbé, Sainte-Engrâce község plébánosa és Henri Brosset, Marcel Loubens közeli barátja is, hogy fájdalmas küldetésünket megkönnyítsék. A sok izgalom és ennek az augusztusi napnak pokoli bősége a végsőkig kimerített. Különösen a hőségtől szenvedtem sokat, hiszen a földalatti jégveremben töltött hat nap után minden átmenet nélkül kellett elviselnem.
    Amikor visszatértünk a Pierre-Saint-Martin-hágóra, az egész felszíni táborrészleg a várakozás lázában égett. Feszült izgalommal várták a híreket a föld alól. A lebocsátkozott főcsoport otthagyta az akna mélyén a telefont, miután bejelentette, hogy három napig távol lesz.
    Jól ismertük ennek a csoportnak három tagját: a földalatti kutatás elszánt harcosai voltak valamennyien, és bizonyosan tudtuk, hogy lehatolnak a barlang végéig, a legmélyebb pontra.
    Így tehát a Bagnères-de-Bigorre-ból való Georges Lépineux, a belgiumi Gand-ből jött Jacques Théodor és a lyoni Daniel Epelly e pillanatban megfeszítik minden erejüket, hogy megdöntsék a mélységi rekordot. Georges Balandraux és Michel Letrone követi őket. Ők azt a nem lebecsülendő feladatot vállalták, hogy felfektetik a barlang topográfiai vázlatát.

    Augusztus tizennegyedikén, pénteken volt Marcel Loubens halálának első évfordulója. Tazieff ez idő szerint Kongóban van, földtani kutató expedícióján. [Haroun Tazieff ebben az időben készítette híres filmjét a tűzhányók világáról. Nálunk Találkozás az ördöggel címen adták elő. A film nézői bizonyára emlékeznek a kongói felvételekre is. - A ford.] Ő az első perctől az utolsóig tanúja volt bajtársunk haldoklásának. Megrázó szavakkal írta le a végküzdelmet.
    "Marcel halkan nyögdécselt. Most először történt, amióta összezúzta magát a sziklákon. Aztán másodszor, majd harmadszor is ugyanilyen hangot hallatott. Erős zihálása megszűnt. Szörnyű küzdelme az életért befejeződött. Még egy halk nyögés, aztán az utolsó sóhaj ...
    Mairey föléje hajolt, majd felegyenesedett. Mozdulatlanul álltunk, és nem szóltunk egyetlen szót sem. Ezzel a csenddel adóztunk halott barátunk emlékének.
    Az orvos ismét Loubens fölé hajolt, majd kinyújtotta kezét, és szelíden lezárta a halott szemét. Labeyrie összeszedte magát, a telefonhoz sietett, és felhívta a felszínieket.
    Hangja hidegen csengett.
    - Halló ... ti vagytok, a vitlánál?
    - ...
    - Marcel Loubens meghalt!
    - ...
    - Igen. Marcel öt perce halott.
    Befejezte a beszélgetést, és helyére akasztotta a kagylót. Órámra pillantottam: 22 óra 15 perc volt. A lezuhanás harminchat órával előbb történt."
    Utóbb megtudtuk, hogy a főcsoport ugyanebben az órában érkezett meg a szakadék legalsó pontjára. Itt vigyázzállásba merevedve, egy perces néma csenddel emlékeztek halott bajtársukról.
    Másnap, augusztus 15-én már türelmetlenkedtünk a főcsoport hosszú hallgatása miatt. Ekkor azonban, 15 óra 10 perckor megszólalt a földalatti telefon. Lépineux jelentkezett. Üzenete olyan gyorsan járta be a tábort, mint a futótűz, hiszen mind a pásztorok, mind a szomszédos táborban a határőrök és a Pireneusok másik oldaláról érkezett barátaink feszült figyelemmel várták a híreket az expedíció előrehaladásáról.
    Lépineux tömören beszámolt az eseményekről. Két éjszakát táboroztak egyre növekvő mélységben. Négy újabb, elképesztő méretű termet fedeztek fel, majd áthaladva rajtuk, 2600 méterrel nyomultak előre, és 656 méter mélységben elérték a barlang talp-pontját. A két topográfus mindvégig követte őket.
    A be nem avatottak, a tamáskodók, a fiatalok kérdezősködtek:
    - Milyen számadatok ezek?
    - Nos ... igaz, hogy nagyszerűek, de ugyanakkor csalódást is okoznak.
    - Hogyan?
    - A világ legmélyebb barlangja, a Trou du Glaz, Isère megyében 658 méter mély. Ezzel szemben a Pierre-Saint-Martin-nek 656 méternél vége!
    Mindazonáltal fel kellett jegyeznünk ezt az eredményt. Való igaz, hogy nagyszerű és ugyanakkor csalódást is okoz. Két topográfusunk, Balandraux és Letrone állhatatosságával és vitathatatlan becsületességével kivívta teljes elismerésünket. Nem tévesztették szem elől feladatukat, holott a Trou du Glaz-barlang mélységének felülmúlása kedvéért két-három méterrel megtoldhatták volna észleléseiket.
    Engedje meg az olvasó, hogy ezen a helyen egy rövid, de jellemző szakaszt idézzek Michel Letrone jegyzőkönyvéből. Letrone volt expedíciónk Benjaminja, akinek nemsokára meg kellett kezdeni katonai szolgálatát. Igen helyesen, a békaemberekhez hívták be, és ennek ő nagyon örült.
    Az előző napon Michel és Georges reggeltől estig topográfiai méréseket végzett. Este aztán a kőtömbök valószínűtlen összevisszaságában felütötték kis sátrukat. Kényelmetlen, nyugtalan éjszakát töltöttek benne.
    "Felébredek és igen rosszul érzem magam. Minden ruhám nyirkos, a nedvesség itt mindenüvé behatol. Fázom a vesém táján. Egyik karomat kinyújtom a sátorból. Borzalmas! Kívül négyszeresen nedves minden. Egy pillantást vetek órámra: 9 órát mutat. Reggel vagy este 9 órát? Gondolkodjunk egy kicsit ... ha este 9 óra lenne, úgy majdnem 24 órát aludtam volna. Ez egy kicsit sok. Vagyis reggel 9 óra van. Fel kell kelni. Jo most a szemét nyitogatja, zavartan pislog felém, majd könyörtelenül rám ripakodik:
    - Reggel 9 óra van! Keljünk fel és folytassuk a topográfiai felmérést. - Csak ezt a szót ne hallanám ... micsoda durva zaklatás korán reggel!
    - Oda se neki, Öregem. Gyerünk
    - Jó, jó ... felkelek.
    Felhúzom a kötött alsóneműt, amelyet hálózsákomon szárogattam. Rá a teljesen átázott kezeslábast. A sátorban töltött éjszaka után alig képzelhető kellemetlenebb érzés. Kidugom a lábam, és szaporán belebújok a cipőbe. Felcsatolom lábszárvédőmet, majd az övet és a sisakot is.
    Jo már kinn van, tisztogatja és megtölti karbidlámpáját.
    - Nesze ... töltsd meg a tiédet is - mondja, és felém nyújtja az "ő" karbidos dobozát. - A tiédet majd eltesszük tartaléknak. Kell odalenn - teszi hozzá gúnyosan.
    Amikor nekilátunk a kávéfőzésnek, dühösen állapítom meg, hogy a magunkkal hozott kis melegítő üres. A semmirekellő Jot okolom érte, de ő csak azért is hallgat. Most itt állunk, és három napig semmi meleg ennivalónk nem lesz. Legalább ne cipeltük volna idáig a melegítőt. Reggelire konzervtejet és konzervhúst eszünk, persze, hidegen. Ez minden. Kevés élelmiszerünk van, és takarékoskodnunk kell vele.
    Tíz órára mindennel elkészülünk. A felfújható gumimatracot és a hálózsákot összegöngyöltük, összehajtogattuk a sátrat, felcsatoltuk a zsákokat, és elindulunk tovább az ismeretlenbe. Merre? Semmi bizonyosat nem tudunk, csak találgatjuk, hogy mi lesz az út végén. Elárasztott akna, szifon vagy torlasz?
    A mulatság folytatódik: sziklamászás, megállás, terepszemle, jegyzőkönyv, ceruza, iránytű. Majd megint: nyaktörő mutatványok, megállás, terepszemle, jegyzőkönyv, ceruza, iránytű ..."

    Jacques Théodor kerül vissza elsőnek a felszínre. Lesántult és olyan szakálla van, mint a vadembernek. Összesítő vázlatot készített számomra a barlang fekvéséről. Azután indult el lentről, hogy barátaink négy óriási méretű, rendkívül magas termet fedeztek fel, majd áthaladva rajtuk, belekerültek a végső zsákutcába. Egy teljes napot töltöttek itt, hogy a barlang folytatását keressék, de hiába. Igaz, hogy útközben több helyen látták az egyes termek kiszélesedését és folytatását, láttak mellékcsarnokokat is, de szűkreszabott idejük és főként fáradtságuk nem engedte, hogy ezeket is megvizsgálják.
    Nekem sem kellett több: rögtön elhatároztam, hogy Mairey-vel és Lévivel ismét leszállok a barlangba. Lévi most már majdnem teljesen levetette a szervezés gondjait, így elkísérhetett bennünket. Végre ő is a feltárásnak szentelhette figyelmét.
    Így tehát a B-csoportot felváltotta a C-csoport, amely valójában csak az elsőnek lebocsátkozó A-csoport része volt.
    A váltás az akna alján ment végbe, a telefonkészülék mellett. Halomba dobálva, festői rendetlenségben hevertek itt a különböző felszerelési tárgyak és élelmiszerek.
    Az elbeszélések, magyarázkodások, leírások végtelen hosszú sora következett. Barátaink előadása meglehetősen zavaros volt, hiszen legtöbbjük már dülöngélt az álmosságtól. Rengeteg szerencsekívánat, majd néhány érdekes történet hangzott el. Ertaud például elmondta, hogy a spanyol Assensszel egyedül maradt a Loubens- és Elisabeth Casteret-teremben. Eltévedt és kétségbeesett ifjú bajtársával hosszasan bolyongott a kősziklák útvesztőjében. A spanyol végül teljesen kimerült, rátört a klausztrofóbia, a zárthelyiszony is, és sürgősen vissza kellett küldeni a felszínre.
    Ertaud most már kilencedik napja időzött a föld alatt, de bámulatosan friss volt. Vonásait minden bizonnyal szörnyen összebarázdálták a viszontagságok. Beesett arcát szinte elborította a hatalmas szakáll, de pompásan helytállt. Vállszíjon cipelte súlyos akkumulátortelepét, és rendületlenül folytatta a filmezést. Ormótlan fényszóróit minduntalan ráirányította a barlang egyes látványosságaira, és sok felvételt készített az emberekről is.

    Nem emlékszem már, ki mesélte el az alábbi történetet, amely Janssensszel esett meg lebocsátkozása során.
    Janssens elérte a 80 méter mélyen levő párkányt, és túlhaladt azon a deszkán. amelyet én ékeltem be a sziklafalba a magam leszállása során. Úgy tűnt, mintha ezen a ponton valami igen bonyolult műveletbe kezdett volna, mert odafönn, a telefon másik végén hallottuk, amikor beledörmög a gégemikrofonba.
    - Mit mondasz? - kérdeztük - valami baj van?
    - Semmi ... csak éppen most próbálkozom, hogy fejjel lefelé folytassam a leszállást.
    - De mi jutott eszedbe, hogy fejjel lefelé akarsz leszállni?
    - Hiszen rá van írva a deszkára, hogy "fejjel lefelé!"
    Lépineux ugyanis, amikor a deszkát kifűrészelte, hogy alkalmas alakot adjon neki a sziklafalba ékelésre, piros festékkel rámázolta a figyelmeztetést: "Fejjel lefelé." Ez persze nekem szólt, hogy a megfelelő módon, lapjával lefelé helyezzem el a deszkalapot. Janssens magára értette, és roppant mód erőlködött, hogy engedelmeskedjék a feliratnak!
    - És az öszvérek történetét ismerik? - fűzte tovább a szót a csoport egy másik tagja. - Másnap ugyanis Casteret fenn ült a barlang nyílásánál, a felvonóvitla mellett, amikor egy baszk küldönc jelentette neki, hogy a várva várt öszvérkaraván feltűnt a látóhatáron, és csakhamar felérkezik a táborba. Casteret nyomban odaugrott a telefonhoz, amely a barlang nyílását a hegyen följebb elhelyezett táborral összekötötte és beleszólt:
    - Halló, halló ... itt vannak az öszvérek! Amint megérkeznek, rögtön vegyék le róluk a málhát. Pau-ból hoztak új ejtőernyős felszerelést ... azonnal küldjék át ide.
    - Miféle öszvérek? - kérdezi egy hang. - Nem várunk semmiféle öszvéreket.
    - Dehogynem ... figyeljen csak! Ezek az öszvérek indultak el ma reggel Arette faluból. Hiszen már itt vannak ... miért, maga nem látja őket?
    - Nem, dehogyis ... nem látunk öszvéreket, és módfölött csodálkoznánk, ha ide öszvérek érkeznének. Sőt, igen nagyon csodálkoznánk.
    - Micsoda bolondságokat beszél, maga együgyű - dühöng Casteret -, ki van a készüléknél?
    - Lépineux! - hangzik a válasz, és Casteret harsány nevetést hall a kagylóban.
    A két telefonkészülék egymás mellett volt, és nagy sietségében Casteret összetévesztette őket. Felkapta a felszínt a barlang mélyével összekötő telefon kagylóját, és minden áron meg akarta győzni a 350 méter mélyen levő Lépineux-t, hogy öszvérkaravánt lát közeledni.
    Látható tehát, hogy környezetünk elég vidám hangulatban volt. De gondolnunk kellett a komoly dolgokra is, és most elváltunk egymástól. A B-csoport visszatért a felszínre, a C-csoport pedig ismét megkezdte a lebocsátkozást a barlang mélységeibe. Mairey, Lévi és én nekiindultunk a Lépineux-terem omladékos lejtőjének, de még egyszer utánunk kiáltottak:
    - Halló ... van csákányuk? Hoztak magukkal csákányt?
    - Csákányt? Nem ... de mi az ördögnek kell ide csákány?
    - Hogy tovább mélyítsék a barlangot!
    Halljuk még harsány nevetésüket, majd az utolsó "Szerencsés utat!" kiáltásokat is.

    Egyhuzamban áthaladunk a Lépineux-, Elisabeth Casteret- és Marcel Loubens-termen. Elhagyjuk azt a helyet, ahol néhány nappal ezelőtt vízszínezési kísérletünket végeztük, behatolunk a Métro hosszú folyosójába, ahol akár tíz szerelvény haladhatna egymás mellett, és végül megérkezünk a Nagy Torlaszhoz, korábbi utunk végállomásához. Itt megállunk egy pillanatra. Óvatosan kicsomagolom a pau-i repülőalakulattól kölcsönkapott nehéz légi magasságmérőt. Az első naptól kezdve gondoztam ezt a műszert, igen gondosan beszabályoztam, majd szüntelenül ellenőriztem változásait, vizsgáltam érzékenységét, és pontosságát az ismert szintkülönbségeken. Működése teljes megelégedésemre szolgált, és valóban megbizonyosodtam, hogy a készülékkel pontos méréseket végezhetek majd.
    Feljutottunk a Nagy Torlasz gerincére, és ugyanúgy, mint első felderítő utunkon, most is a földalatti folyó felé kellett leereszkednünk, amely itt áthalad a termen. A boltozat óriási kürtőbe csúcsosodik ki. Lévi megkísérelte, hogy bevilágítson a kürtő sötétségébe. Habár kézi fényszórójának sugara igen messzire világít, ezen a helyen mégis elenyészett.
    Ezt a termet az előttünk járók Queffelec mérnökről nevezték el. Ő aztán igazán megérdemelte a figyelmet, hiszen neki köszönhettük, hogy baleset nélkül szállhattunk fel-le az aknában. Áthaladtunk tehát a Queffelec-termen, majd rögtön ezután egy második csarnokba értünk, amely az előbbinél is hatalmasabb volt, nem szólva a minden eddiginél nagyobb káoszról. Ez utóbbit Adélie-teremnek nevezték el, minthogy Lépineux éppen egy évvel ezelőtt vonult önkéntes "száműzetésbe" a Déli-sark e távoli partvidékére.
    Az Adélie-terem szüntelenül nyaktörő tornamutatványokra kényszerített bennünket, mert csak Így küzdhettünk meg ezzel a csakugyan mitológiai káosszal. Igaz, hogy a barlang többi termén is csak ilyen roppant erőfeszítés árán juthattunk át. Amikor a gigászok hadat viseltek az istenek ellen, hegyeket dobáltak össze, egymásra halmozták Peliont és Osszát, hogy megmászhassák az Olimposzt. Talán itt játszódott le a titánok háborúja? Nem, a gigászok itt más nevet viselnek. A földkéreg mozgásai, vagyis természeti tényezők és folyamatok végezték el ezt az emberi méreteket messze meghaladó építkezést. Fölöttünk a magasban a csarnok elképzelhetetlen fesztávolságú boltíve hajlik át, lenn a földön pedig a mennyezetről levált óriási kőtömbök vad összevisszasága nyűgöz le.
    Ezek az egymásra hullott, esetenként harminc-negyven méter magas sziklatömbök rekesztik el a termeket. Feltorlódnak, bár a földalatti folyó eszeveszett sodra és nagy áradásai minduntalan átrendezik, alámossák és elmozdítják őket.
    Ha az ember barlangban bolyong, általában nyugalom tölti el. Érzi a változhatatlanságot, az örökkévalóság fennkölt derűjét. Ez a környezet azonban egészen más benyomást tesz. Sziklaüregünk most a fejlődés, a szakadatlan átalakulás korszakát éli. Geológiai értelemben fiatal még és "él". A természet erői tevékenyen dolgoznak itt. A falakon és a boltozatokon ijesztően friss forradások, hasadások, leválások nyomai látszanak. Odaföntről nemrégiben még sok tonnás szikladarabok zuhantak le.
    Az eredeti sziklatalaj sehol sem látható. Mindenfelé elfedik, elborítják a hegynagyságú kőtömbök. Csak nagy körültekintéssel, igen keservesen haladhatunk előre, hiszen körülöttünk minden inog. Egyes háznagyságú sziklákon repedések nyomai. Mutatják, hogy a kő "dolgozik". Vannak kisebb tömbök is, ezek a nagyobbak eldarabolódásából keletkeztek. De amikor egy-egy ilyen tömb elé kerülünk, és át akarunk jutni rajta, szinte minden pillanatban rákényszerülünk, hogy villámgyorsan eleresszük megragadott sarkát, mert azzal fenyeget, hogy ránk dől. Ilyenkor sebesen visszahúzzuk a lábunkat, vagy elugrunk. Bármerre tekintünk, mindenütt a mennyezetről nemrégiben lezuhant különböző nagyságú szikladarabok jellegzetes, csillag alakú becsapódási nyomát látjuk.
    A Pierre-Saint-Martin-barlangnak tehát egészen különleges légköre van. Szüntelenül és nyomasztóan érezzük a bizonytalanságot, a fenyegetést, a felettünk lebegő veszélyt. Úgy hiszem, mindegyikünk fél. Mint a lidércnyomás, úgy nehezedik valamennyiünkre a komolyabb baleset veszélye. Sajnos, ilyen balesettel mindenkor számolnunk kell, és tudva tudjuk, hogy a mentés itt szinte elháríthatatlan akadályokba ütközik.
    A véletlen úgy hozta, hogy ebben az apokaliptikus környezetben egy útjelző kőrakás mellett haladjunk el. A sima kövekből összehordott szerény kis kupac jámboran figyelmeztet, hogy néhány nappal ezelőtt emberi lények, bajtársaink jártak erre. Mit akartak jelezni ezzel a kőrakással? Egyszerűen csak megpihentek, vagy táboroztak itt? Irányjelzés? Lehet, hogy két topográfusunk, Balandraux és Letrone emelte geodéziai szintjelzőnek?
    Így van. Ők ketten táboroztak itt. Sima helyet pillantunk meg, itt iparkodtak elegyengetni a talajt, hogy felüthessék kis sátrukat. A szomszédos sziklán késsel bekarcolt feliratot olvasunk: "A topográfusok tábora. G. B. M. L."
    Derék fiúk! Táborhelyük nem volt éppen kényelmes. De hadd beszéljen erről Michel Letrone naplója.

    "Megyünk tovább előre, hol felmászunk a sziklatömbökre, hol leereszkedünk róluk. Georges halad elöl, és bonyolítja a méterenként jelzett zsinórt. Amikor elveszíti szem elől lámpám fényét, megáll és kiáltozik.
    Hangját majdnem elnyomja a földalatti folyó robaja. Ezt kiáltja: »Mehetsz, ahová akarsz, méricskélhetsz, én most már nem mozdulok.«
Igyekszem elhelyezni nehézkes háromlábú állványomat, tapogatózom, hogy alkalmas helyet találjak a harmadik lábnak. Mindig a harmadik lábbal van baj! Felerősítem a szintezőt az állványra, és a vaksötétben ide-oda forgatom a keresőt, hogy valamiképpen behozzam Georges kis lámpájának fényét.
    Megvan. Sikerült.
    Georges valóban nem mozdul többé. Beállítom a vízszintezőt, és elfordítom a tájolót. Kiveszem jegyzőkönyvemet, ceruzámat, és feljegyzem a fokokat. Aztán visszarakom a jegyzőkönyvet kezeslábasom jobb zsebébe, a szintezőt a bal zsebébe, a ceruzát pedig egy harmadik zsebbe. Felkapom az állványt, és most én kiáltok.
    Georges visszakiált: "Michel befejezte a mérést, és most elindul." Feljegyeztem, hogy hány métert haladok feléje, Ő pedig csévéli a zsinórt, amelynek másik Vége az én kezemben van. Miközben én méréseket végeztem, ő vázlatot készített a folyosó alakulásáról.
    Puff ... a zsinór beakadt. Valahogy ki kell szabadítanom. Megtörtént.
    Az ördög vigye ... megint beakadt.
    Valahogy ismét kiszabadítom, és csatlakozom Georges-hoz. Amikor közel érek hozzá, 47 métert jelez. Aztán újra elindul a következő állomás felé. Nehezen tör utat a kőtömbök között ...
    21 óra. Megint topográfiai mérés.
    21 óra 30 perc. Még mindig a topográfiai mérés.
    22 óra. Mára elég. Itt alszunk, ezen a helyen.
    Nagy teremben vagyunk. Később megtudjuk, hogy a főcsoport Adélie-teremnek nevezte el. De egy talpalatnyi sík helyet sem találunk sehol."

    Sehol egy talpalatnyi sík hely! Jobban nem is jellemezhető a Pierre-Saint-Martin-barlang. Mi magunk is kerestünk mindenfelé sík helyet, de nem találtunk sehol.
    Nem messze a topográfusok táborától Végre elérjük az Adélie-terem végét. Most egy csarnokba kerülünk. Itt a falak egyre szűkülnek, a mennyezet mind lejjebb ereszkedik. Az elénk táruló látvány majdhogy bensőséges, és ez elég nagy ritkaság itt a föld alatti világban. Úgy tűnik, hogy egyetlen szempillantással áttekinthetjük a talajt, a mennyezetet és a falakat.
    Az ördögbe is... az út, amely idevezetett, hirtelen lejtőssé válik és összeszűkül. Csak a földalatti folyónak enged helyet, amely már nem zuhog, hanem mélyvizű tóvá szélesedik. Felfújható gumicsónak kellene, hogy átjussunk a tavon. Ilyen csónakunk azonban nincs. De hiszen az előttünk járóknak sem volt! Addig-addig keresgélünk, amíg rábukkanunk egy igen szűk és kényelmetlen párkányra, amely a víz fölött kanyarog. Súlyos tiroli zsákjainkkal igen körülményes tornamutatványokat kell végeznünk, hogy megkapaszkodjunk valahogy, és átsurranjunk a szűkületen.
    Nem szívesen gondolunk rá, milyen kellemetlen volna a kényszerfürdő a tóban.
    Rápillantok a magasságmérőre és megállapítom, hogy amióta a topográfusok táborát elhagytuk, hatvan métert bukdácsoltunk lefelé a sziklák között. Minthogy időnként felfelé is kellett másznunk, végső soron a különbségek kiegyenlítődtek. Bizonyos csalódással állapítom meg, hogy a felszíntől számítva csak 520 méteres mélységben vagyunk.
    De hamar megfeledkezem erről a kérdésről, mert most új kiöblösödés nyílik meg előttünk. Ebben a teremben mindent elnyel a homály. Világító eszközeink igen szegényesek, szemmel pedig nemigen boldogulunk. Hallásunk sokkal jobban tájékoztat. A távolban a hatalmas boltozatok mennydörgésszerűen verik vissza a földalatti folyó zúgását.
    Felkapaszkodunk egy meredek sziklafokra. Elhatározzuk, hogy meggyújtunk egy magnéziumfáklyát. A fáklyának, amelyet én cipelek, a használati utasítás szerint három percig kell égnie.
    Amikor lángra lobban, hatalmas, vakító fényt áraszt, de ugyanakkor óriási füstgomoly keletkezik fölötte. A nagy fény ellenére csak keveset látunk a terem valódi méreteiből. Igaz, hogy a homály körös-körül eloszlott valamelyest, a sötétség határa hátrább húzódott, de nem annyira, hogy megfigyelhessük a terep alakulását. A termet továbbra is a titokzatosság fátyla borítja. Nyilvánvalóan óriási méretekkel állunk szemben. A terep erősen lejthet, hiszen úgy tűnik, hogy a folyó zúgását a hegy teljesen elnyeli. Soha életemben nem láttam még ehhez fogható kolosszális méretű termet.
    A terep valóban meredeken lejt. Előrehaladásunk inkább sziklamászásra emlékeztet. Így jönnek lefelé, szikláról sziklára bukdácsolva az alpinisták, valamely erősen tagolt hegycsúcs megmászása után. De amíg ők a nagy magasságok ragyogó fényözönében, friss, ózondús, ultraviola sugarakkal telített levegőben ereszkednek lefelé, mi a földalatti üregek örök éjszakájában törünk utat.
    Amikor egyensúlyom és helyzetem éppen engedi, két társam különleges stílusát figyelem. Mozdulataik, módszereik igen különböznek, de mégis szép egyetértésben haladnak egymás mellett. Hol mögöttem járnak, hol megelőznek ezen a különös barlangjáró tanfolyamon.
    Mulatok azon is, hogy mindhárman özönvíz előtti, kényelmetlen karbidlámpát hoztunk magunkkal, amely egyik kezünket teljesen leköti. Néha egyszerre, néha egymás után megmozgatjuk az utunkban álló sziklatömböket, vagy kőlavinákat indítunk el. Ilyenkor néhány szót váltunk. Ha a "kataklizma" baj nélkül zajlik le, úgy örömkiáltást hallatunk, ha viszont veszedelemtől kell tartanunk, akkor a kő megmozdulását elfojtott, de szívből jövő káromkodás kíséri. És itt haladtak el topográfusaink, hurcolták átkozott zsinórjukat, a háromlábú állványt, és a tetejébe szüntelenül végezték méréseiket!
    Végre! Újabb kőhalom. Felteszem, hogy ennek a mérhetelenül nagy teremnek végét jelzi.
    Valóban ez volt a főcsoport szándéka négy nappal ezelőtt. A kőhalommal a Chevalier-terem végét kívánták jelezni. Így nevezték el ezt a termet barátunk és kollégánk, Pierre Chevalier, a Francia Barlangkutató Társaság elnöke, a Trou du Glaz-barlang legyőzője tiszteletére. Valószínű, sőt biztos, hogy főcsoportunk emberei idáig eljutva, Chevalier rekordjára gondoltak. Azt hitték ugyanis, hogy megközelítették, talán meg is haladták a 600 méteres mélységet, amelytől már csak egy lépés a Trou du Glaz 658 méteres mélységéig.
    Később aztán megtudtuk, hogy főcsoportunk ezen a helyen szabályos keresztelőt tartott. Hurrát kiáltottak Chevalier tiszteletére, és a csoport tagjai között bemelegítésre szánt rumot osztottak szét, amely egyben bátorításul is szolgált a felfedező út folytatására.
    Ez a kis sarkantyúzás mindenképpen indokolt volt, mert a továbbiakban mi magunk is tapasztaltuk, hogy a nehézségek egyre inkább fokozódnak, az előrehaladás mind bonyolultabbá válik. Ettől kezdve igen kanyargós, hepehupás alagútban megyünk tovább. A földalatti folyó az alagút teljes szélességét elfoglalja, helyenként elborítja a kiugrókat is, így igen nehéz műveletek árán jutunk csak előre.
    Egyszerre felemelő érzés lesz úrrá rajtunk. Kilépünk a csarnokból, s egy párkányra jutunk. Inkább csak sejtjük, hogy milyen elképzelhetetlen mélység tátong alattunk és előttünk. A folyó vízeséssé alakul és zuhog le a vaksötétbe. Fogalmunk sincs, mekkora a mélység. Magnéziumfáklya fénye villan, és feltűnik a székesegyházra emlékeztető kupolás mennyezet. Erre száll fel a vastag füstoszlop is. Aztán megint elborít mindent az örök sötétség. Amit látni akartunk, továbbra is rejtve marad. Semmit nem tudunk meg a barlang alakjáról és méreteiről.
    Elővesszük a hátizsákból a magunkkal hozott negyven méteres kötéllétrát, és leengedjük a mélybe. Ez egyébként nem elég, hogy lebocsátkozzunk az ijesztően barátságtalan palás fal mentén. Kötélen ereszkedünk tovább, és a vízesés lábához jutunk. A folyó itt ismét kanyargós mederben halad tovább egy termen át, de ennek a teremnek méretei mindent felülmúlnak, amit eddig a föld alatt láttunk.
    Folytatjuk utunkat. Az omladékos talaj erősen lejtős. Azután elérjük az üreg egyetlen sík helyét, a nyolcvan méter hosszú és negyven méter széles, gömbölyű kavicsokkal borított platót. A folyó itt eltűnik. Tulajdon lerakódásai nyelik el. Beszivárog a zátonyba, elenyészik. Itt a barlang vége! A sík terület szélén száz méter magas mészkő-fal zárja le az óriási termet, amelyben kétszer elférne a párizsi Notre-Dame. Több mint kétszáz méter hosszú, százhúsz méter széles és talán száz méter magas!
    Ennek a teremnek a Verna-terem nevet adtuk, a lyoni cserkészek tiszteletére. Ők ugyanis a Verna-őrsbe tartoznak, amelyet viszont a Verna-barlangról neveztek el.
    Táborhelyünket a Lépineux-teremben reggel nyolc órakor hagytuk el, és tizenhét órakor értük el a barlangot lezáró szikla-falat.
    Rettentően kimerültek vagyunk, de sugárzunk a boldogságtól.
    A kiállott megpróbáltatások alaposan megviseltek bennünket, sőt időnként Szinte kábult állapotban voltunk. Fáradtságunk kiült arcunkra is az odalenn készített felvételek hű képet adnak nyomorúságos állapotunkról.
    Számos fényképet készítettünk. Az egyik Lévit örökíti meg, amint megkísérli, hogy a falba karcolja a G. S. P. S. M. jeleket, a Groupe Spéléologique de la Pierre-Saint-Martin = Pierre-SaintMartin Barlangkutató Csoport kezdőbetűit. De annyira elcsigázta a fáradtság, hogy felcserélte a betűket, sőt egyet ki is hagyott!
    Mindazonáltal voltak "világos pillanataink" is. Persze, rögtön a magasságmérőre gondoltunk. Türelmetlenek voltunk, hogy most már alapos vizsgálatot végezzünk, és mi magunk is meggyőződjünk az elért mélységről. Nem hittünk többé a topográfusok adatainak, a Chevalier-terem végén ők alighanem elaludtak a fáradtságtól.
    Így tehát nagy óvatosan megint elővettem az értékes műszert. Uram Isten! Az üveg összevissza repedezett!
    Néhány percig tartó izgalom. Az odaütődés akkor következhetett be, amikor leereszkedtünk a kötéllétrán. Szerencsére az üveg csak megrepedt, de nem nyomódott rá a mutatóra.
    A műszert elővigyázatosan elhelyezem a földön, de ekkor megszólal Lévi:
    - Ön csal!
    - Micsoda ... én csalok?
    - Igenis, csal. Ez nem a barlang legmélyebb pontja!
    Egy kicsit gúnyosan, ujjával a nagy fal tövére mutat. Egy méter mély gödröcskét pillantok meg. Vitathatatlanul ez a barlang legmélyebb pontja.
    Körülvesszük a magasságmérőt, ütögetjük, majd leolvassuk a tizedmilliméter pontosságú nóniuszt. Pontosan 729 métert jelez. Ehhez hozzászámíthatjuk a szomszédos, egy méter mély gödröt, amelybe a műszert nem vihetjük le.
    A Pierre-Saint-Martin-barlang tehát 730 méteres mélységével a világ legmélyebb barlangja!
    Miközben e műveletet végezzük, hófehér százlábút veszek észre. Lassan kúszik egy sziklatömbön. Albínó példány. Szólok Mairey doktornak, csoportunk rovargyűjtőjének. Óvatosan megfogja, becsúsztatja az alkohollal töltött üvegecskébe. Halkan dörmögi:
    - A világ "legmélyebb" ízeltlábúja!
    Augusztus 18-án hajnali négy órakor, tizenkilenc órai szakadatlan menetelés után visszaérkezünk a Lépineux-terembe. Oda-vissza hat kilométert tettünk meg a minden képzeletet felülmúló földalatti káoszban. Örömünk teljes, amikor megpillantjuk sátrainkat és hálózsákjainkat. Ismétlem, hogy örömünk teljes és zavartalan, mert a feszült izgalommal vizsgált magasságmérő mutatója most pontosan visszatért az eredeti kiindulópontra. A kör tehát bezárult, és tökéletes bizonyságot nyertünk. Megbízhatunk feljegyzett adatainkban, és nyugodt lélekkel hajthatjuk álomra fejünket. [A barométeres magasság-, illetve mélységmérés a barlangok párás és a felszínhez hasonlóan változó légnyomású levegőjében nem tekinthető megbízható szintezési módszernek. A francia E. Trombe, valamint más kutatók is kimutatták, hogy barlangi viszonyok között 400-500 méteres szintkülönbségek mellett, s ha az egyes leolvasások időpontjai között órák telnek el, a hiba könnyen akár 100 méter is lehet.]

    Az éjszaka különben igen rövid volt, mert már reggel kilenc órakor felemeltem a telefonkagylót, és felhívtam a felszínt. Odaföntről Bidegain válaszolt. Boldog, amikor hallja a hangom. Nagy kő esett le a szívéről, hogy sértetlenül tértünk vissza a barlang fenekéről. Kérdezősködik, mit tapasztaltunk az elágazó folyosók körül, amelyeket a főcsoport csak jelzett.
    - Nincsenek másodlagos csarnokok, sem oldalirányú folyosók, mindez csak képzelődés volt. Igaz, hogy menthető képzelődés, hiszen a termek roppant méretűek.
    - Ezek szerint semmi újat nem tapasztaltak - állapítja meg csalódottan Bidegain.
    - Dehogynem. Még egy részletről tudósítanom kell. A topográfusok tévedtek. A barlang nem 656 méter mély.
    - Úgy - mondja Bidegain. Hangja nyugtalan és mind több csalódást árul el. Aztán így folytatja: - Valóban leszálltak a barlang legmélyebb pontjára ... önök is?
    - Úgy van! Leszálltunk a barlang legmélyebb pontjára mi is. Csakhogy a barlang nem 656, hanem 730 méter mély!
    - ...!!!
    Néhány perccel később a telefon ismét csengetett. Bidegain hívott fel. Módfelett különösen kezdte a beszélgetést. Ujjongott, mindent egyszerre akart elmondani, hadart, bömbölt, szavai úgy zúdultak rám, mint a víz a csapból. Üzenetem odafönn úgy hatott, mint a bomba. Megint elővették a topográfusok adatait, ellenőrizték a számításokat, ismét és az előbbinél gondosabban összeadták a mérési szögeket. Queffelec mérnök észrevette, hogy egyes szögek hozzáadását elmulasztották!
    - Mit gondol, kedves Casteret, ezek után mennyi a pontos eredmény? - zárta le lelkes okfejtését Bidegain.
    - Mennyi?
    - 728 méter!
    - Muy bien. Nagyon helyes. Ugyanannyi, mint a mi mérésünk.
    Ettől kezdve aztán minden a legnagyobb rendben bonyolódott tovább. Minthogy pedig a topográfusok 728 métert mértek a szintezővel, mi pedig 729 métert a magasságmérővel (ha hozzáadjuk a kis gödör mélységét a sziklafal tövében, 730 métert), úgy megállapodhatunk, hogy a végleges és hivatalos számadat 728 méter lesz.
    Mindenképpen helyesen tettük tehát, hogy lebocsátkoztunk a barlang fenekére, de a mélység kérdésének tisztázása egymagában is elég indíték lett volna.

    Az első lelkes üzenetváltás és az üdvözlések után csakhamar eloszlott a mámor hangulata. Bidegain tudatta velünk, hogy némi bajok is vannak. Amióta elindultunk a barlang mélypontja felé, Vagyis huszonnégy óra óta nem sikerült lebocsátani az acélsodrony végét az akna fenekére. Útközben csökönyösen fennakad, beékelődik, a műveletek a végtelenségig elnyúlnak, és minden újabb kísérlet kudarccal végződik. Embereket küldenek le a 80, 190 és 213 méteres szintre, hogy kiszabadítsák az acélsodronyt, és lejuttassák hozzánk. Ezt ugyan mindenáron el akarták kerülni, mert rendkívül veszélyes művelet, de mást nem tehetnek.
    Treuthard, Balandraux, Letrone és Epelly hosszú órákon át váltják egymást a kényes és nem éppen biztonságos posztokon. De hiába, csak ilyen módon kerülhetünk ki a barlangból. Végül is Mairey és Lévi feljut a felszínre.
    Egyedül maradtam hát lenn, és megragadtam az alkalmat, hogy utoljára meglátogassam Marcel Loubens sírját. Otthagytam szüleinek fényképét és néhány szál szalmavirágot, amelyet apja bízott rám, amikor Mazères-ben találkoztunk. Aztán én is megtettem előkészületeimet a felszínre emelkedésre.
    Visszaérkezve a táborhelyhez, még egy pillantást vetettem az otthagyott felszerelési tárgyakra, amelyek most már itt várnak a jövő évig. Főként nem romlandó élelmiszerek: dobozos konzervek, sűrített tej és az útra összeállított élelmiszeradagok maradtak lenn.
    Ekkor már az 1954-es expedíció terveit forgattam fejemben. Programja igen zsúfoltnak, de fontosnak ígérkezett, mert a vízfolyás mentén előrehaladtunk ugyan a feltárással, és francia területen lejutottunk a barlang legmélyebb pontjára, de még mindig semmit sem tudunk mindarról, ami az ellenkező irányban, a spanyol területen fekvő nagy sziklahasadékok alatt van. Kutatásainkat ebben az irányban mindjárt kezdetben félbeszakította Mairey doktor balesete.
    A második telefonvezeték, amely részben oka volt az acélsodrony elakadásának, időközben eltűnt, így nem volt többé összeköttetésem a felszínnel. Odaföntről, a félelmetes magasságból csak fülsiketítő sivító hangok hallhatók. Elszabadult kődarabok zuhannak le az aknán, beleütköznek a hajlásokba, visszapattannak, majd éles süvöltéssel hullanak le hozzám. Egy sziklafal mögött keresek menedéket.
    Végre leérkezik az annyira várt acélsodrony. Néhány méterrel fölöttem, himbálózik már. Igen lassú ütemben eresztik le. Alig öt métert halad percenként. Jó előre magamra öltöttem felszerelésemet, az igen súlyos és kényelmetlen hevedereket, nemkülönben felszíjaztam a felszerelési tárgyakkal megtöltött nehéz zsákokat is. Mindegyikünk vitt felfelé ilyen terhet.
    Összekapcsolom telefonkészülékemet az acélsodronyhoz erősített vezetékkel, majd a szíjazatomhoz erősített rúgós kapoccsal magam is ráakaszkodom az acélsodronyra. Jelt adok, hogy kezdjék meg a felszínre emelést. Lassan, méltóságteljesen, nyugodtan megindul az emelkedés. Éjfél múlt harminc perccel.
    Miért gyújtottam meg indulás előtt két gyertyát a földön? Ösztönös cselekedet volt, vagy csak a homályt akartam enyhíteni vele? Egyszerű kíváncsiság lett volna, hogy az emelkedés során, egyre távolodva tőlük, lássam enyésző fényüket? Ösztön volt vagy kíváncsiság?
    Nem tudom.
    Amikor a Lépineux-terem boltozata alá kerülök, felhő előtt vonulok el. Az utolsó napokban, amióta odalenn letáboroztunk, már sokszor megfigyeltem. De e pillanatban belemerülök, sőt eltűnök benne. Szabályos ködréteg, földalatti felhő ez, meghatározott napokon, meghatározott órákban keletkezik. Különleges meteorológiai viszonyok hozzák létre.
    Ez a földalatti rendszer voltaképpen az óriási függőleges kürtőből az alatta fekvő roppant méretű termek sorozatából, valamint a termeken áthaladó jéghideg vizű földalatti folyóból áll. Mi sem természetesebb, mint hogy ennek a rendszernek saját éghajlata van, a maga különleges törvényei szerint szabályozza a hőmérsékletek kiegyenlítődését, légáramlatai vannak, és helyenként összesűrűsödik benne a vízpára, amely eső alakjában hol lehull a földre, hol pedig felhőket alkot. Ma például az utóbbi esettel találkozom.
    E pillanatban egy mind sűrűbbé váló ködfelhő foszlányai között lebegek, illetve forgok. A felhő lassan "vattává" változik át. Kézilámpám fénye kúpot vág bele, ugyanúgy, mint az autó fényszórói a földre ereszkedett ködbe.
    Gégemikrofonomon át beszámolok Lévinek benyomásaimról és megfigyeléseimről. Ő éjfél óta görnyed odafönn a telefonkészülék mellett, mert ragaszkodott hozzá, hogy "végigkísérjen" felszállásom során, és beszéd útján is fenntartsa velem az összeköttetést.
    Mondja, hogy ő maga is áthaladt ezen a varázslatos földalatti felhőtengeren, ugyanakkor biztosít, hogy a felszínen gyönyörű csillagos éjszaka vár rám.
    De a köd után most "eső" következik! Bejutok az aknának abba a szakaszába, amelyben a kis vízesés zuhog. Megint el kell szenvednem ezt a rendkívül kellemetlen zuhanyt. A víz valósággal eláraszt, befröcsköli és elhomályosítja szemüvegemet, amelyet nem véd eléggé vastag, gömb alakú sisakom tömített látóüvege.
    Lévi hangját a telefonkagylón keresztül hallom. De most kívülről egy másik, igen távoli és bizonytalan hang is megüti fülemet. Őrségben álló bajtársunk kiáltozik. Ő odafönn kuporog a szakadék szűk párkányán, 213 méteres mélységben. Neki köszönhetem, hogy az acélsodrony végét sikerült hozzám lejuttatni, ha ő nem volna a helyén, most nem lennék úton a felszín felé. Ki lehet? Hangját nem ismerem fel, mert megtöri és eltorzítja a visszhang és az interferencia.
    240 méter mélységben vagyok, és egy pillanatig küzdök a továbbjutásért az igen veszélyes előrehajlással. Ez évben az acélsodrony itt igen veszélyes hornyot vágott a sziklába, amelybe most is beleszorul.
    Lassan felérkezem a szintállomásra. Sötét árnyékot látok. Az alpinistáknál használatos gyűrűs szeggel erősítette magát a falhoz. Így odakötve, gonosz, támadó kedvű nagy majomra emlékeztet. Ez a toprongyos, valóban festői sziluett, a domború sisak, a cafatokban lógó kezeslábas a telefonvezetékkel, ez a madárijesztő külsejű "barlangi útonálló" nem más, mint Daniel Epelly, a derék Dan. Soha nem láttam még ilyen elvadult külsővel, ilyen szakállasan. Teljesen átázott, hiszen a párkányon ömlik az eső. Mindazonáltal rendkívül mozgékony, és barátságosan mosolyog. Amikor a sziklához simulva, hatalmas oldalzsákjaimmal és más egyéb felszereléssel odaérkezem hozzá, meghajlik, két cipőjével óvatosan megragad valami rejtélyes dolgot, és felém nyújtja:
    - Itt van. Igya ki. De vigyázzon, mert forró. A felém nyújtott tárgy nem más, mint horpadt, kétes tisztaságú konzervdoboz. Benne nem kevésbé kétes tisztaságú, de forró ital van!
    Más helyen és más körülmények között minden bizonnyal húzódoztam volna ettől a Maggi-levestől, amelyet ez a derék fiú spirituszkockával főzött, és tulajdon testével védett a sziklafalról lecsurgó víztől. Most azonban igen jólesett a forró húsleves. Hála-telt szívvel, nagy sietve felhajtottam. Kellemesen felmelegített.
    Miközben ittam, Dan rám nézett.
    - Ön pompás dolgot művelt - mondta meggyőződéssel.
    - Micsoda? Ön művelt pompás dolgot, amikor leereszkedett ide, és ilyen jó húslevest főzött nekem. Ezen a nyaktörő helyen!
    - Nem! Tudom, mit mondok. Ön művelt pompás dolgot, amikor engem a főcsoportba osztott be. Életem legszebb napja volt.
    Megilletődötten hallgattam szavait. Nagy örömömre szolgált, hogy ilyen rokonszenves és hálás bajtársakkal szállhattam le ebbe a félelmetes barlangba.
    De ez igazán nem a szerencsekívánatok órája volt.
    Annak idején úgy határoztam, hogy elsőnek szállok le a barlangba és utolsónak térek vissza a felszínre.
    Híven elhatározásomhoz, utolsónak hagytam el az aknát.
    Előre nem látott körülmények azonban szükségessé tették, hogy csoportunk két tagjától odalenn, a szintállomásokon megváljak, illetve előttük emelkedjem fel a felszínre. Szerencsére tudtam, hogy nem veszik majd zokon tőlem.
    Elhagytam tehát Daniel Epelly párkányát, és mintegy tizenöt perc múlva már körülbelül ötven méterrel fölötte lebegtem és ingadoztam. Ekkor azonban a felvonó megállt.
    - Halló, Lévi ... mi történt?
    - Halló, Casteret ... nem tudom még pontosan. A motor leállt.
    - Csak nem a benzin fogyott ki? Remélem, hogy nem ismétlik meg velem a legutóbbi tréfát.
    Az expedíció első napjaiban Ugyanis, amikor még mindenki friss, mozgékony volt, és csak kis mélységekben dolgoztunk, ugyanígy leállt a motor. - Mi történt? - kérdezte lebocsátott társunk odalentről, érthetően gondterhelt hangon. - Semmi, semmi - feleltek neki fentről - kifogyott a benzin. De mindjárt hozatunk fel Sainte-Engrâce-ból öszvérháton ... amint megérkezik, folytatjuk a felvonást.
    - Nem, dehogyis ... - nyugtatott meg Lévi - tudjuk jól, hogy ön ugyanolyan holtfáradt, mint mi valamennyien. Nem volna szívünk most ilyen rossz tréfákat csinálni. Pierre Louis és Rossini már vizsgálják a motort. Kiszerelték a gyertyákat.
    Az ördögbe! Kiszerelik a gyertyákat? Ez nem éppen jó dolog, gondolom magamban. Általában, ha a gyertyákat vizsgálják, az annyit jelent, hogy nem sokat tudnak a defekt okáról. No de várjunk.
    Odalenn Daniel nem hallja többé, ahogy ide-oda ütődöm a sziklafalhoz, és minthogy egy előrehajló párkány a látásban is akadályozza, felkiált hozzám, hogy tájékozódjék.
    - Ha! Megint a régi vicc! - állapítja meg filozofikusan - kifogyott a benzin.
    Aztán énekel tovább, mint már órák óta.
    Lévi kérdezősködik:
    - Ön fütyörészik?
    - Én? Ugyan! Bevallom, hogy semmi kedvem hozzá. Ez a rengeteg felszerelés borzasztó súllyal húz lefelé. A combhevederek pedig kegyetlenül belevágódnak a bőrömbe.
    Lévi azonban makacskodik.
    - De az imént ön fütyörészett?
    - Nem én. De várjon csak. Lehet, sőt valószínű, hogy Daniel. Ő hol énekel, hol fütyörészik.
    - De a hangját egyáltalán nem hallom.
    - Holott mégiscsak ő ordít, és a hangja sokkal erősebb, mint a fütyörészése.
    Ürügy volt Lévinek ez a kérdés? Talán csak meg akart nyugtatni, vagy el akarta terelni figyelmemet a kényszerű megállásról? Mindenképpen ragaszkodott azonban hozzá, hogy szóljak le Danielnek: folytassa továbbra is felváltva az éneklést és fütyörészést.
    Daniel engedelmeskedik a felszólításnak, és a kísérlet Lévinek ad igazat. A kiáltozást és üvöltést továbbra sem hallja, ugyanakkor az elfütyült árják az én gégemikrofonom közvetítésével mind eljutnak füléhez. Annak ellenére, hogy engem ötven méter választ el Danieltől, és a gégemikrofon szorosan a torkomhoz van illesztve! De bízzuk ennek a laringofon-akusztikai rejtélynek megfejtését a szakértőkre.
    Sajnos, semmiképpen sem feledkezhetem meg helyzetemről, amely szinte észrevétlenül, fokozatosan tűrhetetlenné válik. Elviselhetetlenül gyötör a rám akasztott súlyos teher, vállszíjam és a hevederek bevágódnak húsomba. Lassan forgok, hol ebbe, hol abba az irányba. Igen rossz, hogy nem érem el a függőleges sziklafalat, mert meg sem fogózkodhatom. Némi könnyebbséget jelentene, ha ujjammal megkapaszkodhatnék egy-egy sziklába.
    Igyekszem elterelni figyelmemet kényelmetlen és módfölött veszélyes helyzetemről. Tíz nap, tíz éjszaka időzöm a barlangban. Ez a föld alatt kereken húsz éjszakát jelent, minthogy odalenn örök sötétség uralkodik. Húsz éjszaka! És még nem vagyok a végén.
    - Halló, Lévi! Milyen mélyen vagyok most?
    A vitlát odafönn igen ügyes mérőműszerrel látták el. Erről a műszerről bármely pillanatban leolvasható, hogy a lebocsátott, vagy a felszín felé úton levő ember milyen mélységben tartózkodik.
    - 170 méter mélységben van, vagyis a függőakna magasságának felénél - mondja barátom.
    - Halló, Lévi! Hány óra van?
    - Hajnali két óra, szegény öregem.
    - És milyen nap van ma?
    Lévi ez alkalommal nevet.
    - Nos ... két órája már, hogy 1953. augusztus 19-ét, hétfőt írunk.
    Sem a kérdésben, sem a válaszban nem volt ugyan semmi rendkívüli, egyszerre mégis nagy felindulás lett úrrá rajtam.
    - Halló, Lévi! Eszembe jutott valami. Igazán megszokott dolog, mégsem gyakori. Évenként csak egyszer fordul elő az emberrel. - Micsoda? - kérdi Lévi nyugtalanul.
    - Nos ... ma, augusztus 19-én van a születésnapom.
    - Áldja csak ezt a defektet. Ha nem volna defektünk, már régen kinn lenne itt a felszínen, és ugyanolyan születésnapja lenne, mint máskor. Most ezzel szemben ...
    - No, nem baj. Legalább emlékezetes lesz ez a nap. Itt gondolok vissza 56 évemre, ebben a barlangban.
    - És micsoda barlangban! - toldotta meg Lévi.
    A zárlat csak harminc percig tartott. (Ez volt egyébként az egyetlen zárlat az expedíció során, mert a vitla mindvégig nagyszerűen működött.) A gyertyák kormolódtak el. Igaz, hogy nekem ez a kegyetlen harminc perc szinte örökkévalóságnak tűnt. Másrészt, amikor végre a felszínre kerültem, annál jobban élveztem a gyönyörű éjszakát, a mélykék, csillagokkal teliszórt eget. Utóbb Lévivel sátrunkhoz mentünk, hogy végre aludni térjünk. Úgy lépkedtünk, mint az alvajárók. Rogyadozó térddel, szinte vánszorogva tettük meg az utat a Pierre-Saint-Martin utolsó sziklái között. Szerencsére ezek már felszíni sziklák voltak.

    A barlang feltárása, mint ahogy várható volt, nemcsak nagyszerű kalandot, kizárólagos sportteljesítményt, vagy igen becses mélységi világrekordot jelentett.
    A barlangkutatás nemcsak sport, hanem tudomány is, mégpedig érdekes és sokfelé szerteágazó tudomány.
    A Pierre-Saint-Martin-barlangban fontos földtani és ásványtani megállapításokat és megfigyeléseket tettünk. Tarsolyunkban rengeteg kőzetmintát hoztunk felszínre. Megfigyeltünk, tanulmányoztunk és feljegyeztünk ezenkívül egy sereg fizikai, kémiai és meteorológiai jelenséget (erózió, hőmérséklet, légáramlatok, ködképződés, a vízpára sűrűsödése, ionizáció). Jó előre tudtuk, hogy a barlangi állatvilág igen szegényes, és legfeljebb néhány troglóbiát [troglóbia - állandóan a barlangban tartózkodó kis állat, ún. barlanglakó. Más állatfajtákat, amelyek csak ideiglenesen tartózkodnak a barlangban, barlangkedvelőnek nevezünk. - A ford.] hozhatunk fel magunkkal a felszínre. A troglóbiák alkalmazkodnak ugyanis az odalenn uralkodó mostoha életkörülményekhez. E megfontolásokhoz képest zsákmányunk valóban gazdag volt. Nyolc különféle, vízben vagy szárazföldön élő troglóbiát fogtunk. Odalenn ezek igen lelassított életet élnek. Voltaképpen olyan élőlények leszármazottai, amelyek hajdan a föld felszínén éltek, de ott már évmilliókkal ezelőtt eltűntek. Akár ásatag élőlényeknek is nevezhetjük őket, ugyanúgy, mint a híres Coelacanthus halfajt. Tanulmányozásuk roppant érdekes feladat. Sok mindent elárulnak a szárazföld és a víz viszonyainak alakulásáról az elmúlt földtörténeti korszakokban. [Jeannel doktor, a múzeum tudományos kutatója, gyűjteményükben két különleges, eddig ismeretlen fajhoz tartozó példányt talált. Az Aphaenops loubensi nevet adta nekik.]
    Ezenkívül figyelmünk jó részét a vízföldtani kutatásnak szenteltük. Loubens találkozása az addig ismeretlen földalatti folyóval valóban jelentős felfedezésnek bizonyult és 1951-től kezdve állandóan foglalkoztatta a szakembereket. Ez a felfedezés indította el a további feltárási munkálatokat is, igaz, hogy ezeket már a vízierőművek elsőrendű hasznossági szempontjai vezették. A Pierre-Saint-Martin-barlang feltárása tehát mindjárt kezdetben ígéretes vállalkozásnak bizonyult.
    Vízszínezési kísérleteink nyomán megtaláltuk azt a helyet, ahol a földalatti vízfolyás, hét kilométerrel távolabb és ezerkétszáz méterrel mélyebben, a Sainte-Engrâce völgyében ismét felszínre bukkan.
    Az 1953-as expedíció során lehetővé vált, hogy a föld alatt majdnem három kilométeren át nyomon kövessük a folyó útját, és 728 méter mélyre ereszkedjünk le.
    Az odalenn készített, majd a felszínen megfelelő módon alkalmazott helyszínrajzi mérések pedig meghatározták a hegy oldalában azt a pontot, amelytől elindulva, néhány száz méternyi vízszintes alagút kihajtása árán könnyűszerrel elérhető a Vernaterem, a barlangrendszer utolsó és legalsó terme. Ily módon munkába foghatják a folyó vizét. Kivezetik a felszínre, mesterséges mederbe irányítják, és hatszáz méteres esés után eljuthat a vízierőmű turbináihoz. A terv megvalósítása évenként sok millió kilowattóra energiát szolgáltatna az országnak, és nagy hasznot hajtana a helyi lakosságnak is. A Sainte-Engrâce völgyében ugyanis még nem ismerik az elektromos világítást, és az új áramforrás lehetővé tenné, hogy az emberek végre itt is sutba dobják a régimódi petróleumlámpákat.

HARMADIK FEJEZET

E G Y   K R I S T Á L Y G Y Ű J T Ő   E M L É K E I

  "Boldog, aki kedvteléseinek élhet."
(Bernard Shaw)

    Még 1910. táján történt, hogy Haute-Garonne-ban, közel Saint-Martoryhoz, egy tizenkét év körüli fiú nagy titokban kimászott az egyik pireneusi barlangból. Az eljövendő barlangkutató, aki egyébként mit sem tudott a barlangkutatás tudományáról, egyetlen szál gyertya fényénél éppen az előbb vizsgálta át a barlang kezdeti szakaszát. Az alacsony mennyezet alatt négykézláb, helyesebben szólva "háromkézláb" mászott, mert egyik kezében jókora cseppkövet hurcolt. A fiú persze én voltam.
    Hosszú ideig vándoroltam a barlang mélyén. Kötélen ereszkedtem le a függőleges falon, felkapaszkodtam egy agyagos lejtőn, majd terembe jutottam. Mennyezetén igen szép, karcsú sztalaktitok függtek. Már korábbi látogatásom során felfedeztem őket, de gyertyám pislákoló fényénél oly nagyszerű pompában tárultak elém, hogy hozzájuk sem mertem nyúlni.
    Erre a napra összeszedtem minden bátorságomat. Hajtott a kapzsiság, és azért tértem vissza, hogy magammal vigyem az egyik érintetlen cseppkövet. Tövénél fogva megragadom a hideg sztalaktitot, ott, ahol összeforrt a mennyezettel. Ráütök, és máris enyém.
    Tüneményesen szép és tiszta! De milyen törékeny! Rögtön lelkiismeretfurdalásom támad, ahogy leválasztom. Holt biztos, hogy összetöröm majd a kifelé vezető úton. Ezen a napon nagy iskolát jártam. Megtanultam, hogy milyen hallatlan óvatosságot kíván az ilyen rendkívül kényes kristály-képződmény szállítása. A sztalaktitot otthon kis ásványgyűjteményem díszhelyére raktam.
    Micsoda lelkesedéssel olvastam ezek után egy földtani kézi-könyvben a cseppkőképződés folyamatáról! Akkor még megelégedtem az igen egyszerű, bár nyilvánvalóan tökéletlen magyarázattal. Csak később fedeztem fel, hogy mennyivel változatosabb és bonyolultabb ez a folyamat.
    Persze, akkoriban azt sem tudhattam, hogy ez az első földalatti "lopás" kezdő mérföldkőnek bizonyul majd a cseppkövek és barlangi kristályok gyűjtőjének hosszú pályáján. De hadd szögezzem le mindjárt elöljáróban, hogy sohasem váltam képrombolóvá. Lelkiismeretem tiltotta, hogy rendszeresen pusztítsam az oszlopokat, elhurcoljam a földalatti világ kincseit, mint például Buffon tette. Ő szekérszámra szállíttatta el az Arcy-sur-Cure körüli barlangok cseppkőpilléreit, sztalaktitjait és sztalagmitjait, hogy a párizsi természettudományi múzeumban, a Jardin des Plantes-ban helyezze el őket.
    Mennyi ilyen bűnt követtek el a természet ellen pusztán azért, hogy különböző parkokban és közkertekben vízmedencéket, szökőkutakat díszítsenek, mesterséges sziklakörnyezetet teremtsenek, vagy "berendezzenek" valami természetes barlangot! Magam is tudok ilyen barlangokról, amelyeket a közönség kedvéért más barlangokból teherautón odahurcolt cseppkőoszlopokkal díszítettek. Valóban csúnya vandalizmus az ilyen "átültetés". Egyszerűbben szólva, nem más ez, mint kárhozatos és elítélendő fosztogatás.
    Ezek a zsákmányvadászok egyébként úgy dolgoznak, mint a favágók. A barlangok oszloperdejében tövénél törik le a kiszemelt oszlopot. En csak gondosan kiválasztott egyes példányokat gyűjtöttem, ásványcsoportokat és valóban ritka, finom, különleges kristályhalmazokat "szedtem le". Érintetlenül hagytam mindazokat a különlegesen szép sztalaktitcsokrokat és más kristályképződményeket, amelyek megcsonkítása szembetűnően és jóvátehetetlenül lerontotta volna az egyes földalatti "díszletek" szépségét. Csak nehezen hozzáférhető sziklaüregek mélyén, rejtett zugokban gyűjtögettem, ahová elsőnek hatoltam be, és ahová minden valószínűség szerint soha senki nem fog követni.
    Mindezt el kellett mondanom, hiszen könnyen megvádolhatnának, hogy a természeti szépségek védelmezőjének szerepében tetszelgem, miközben én magam pusztítom őket.
    Első sztalaktitom letörése után egyébként több év telt el, amíg rászántam magam a kristályok gyűjtésére. Ehhez egy másik alkalom adta az indítékot, amikor váratlanul másfajta, rendkívül szép képződménnyel találtam magam szemközt. Ekkor határoztam el, hogy rendszeresen gyűjtöm majd a természet titokzatos földalatti ötvösműhelyének remekbe készült műtárgyait.
    Ezen a napon Haute-Garonne-han az Houaliech-, illetve Cagire-barlang feltárása kötötte le figyelmemet. A barlangba jutáshoz előbb szét kellett szórnom egy mohával borított sziklahalmazt, amely a bejáratot álcázta.
    A roppant tekervényes és hosszú folyosón csak igen lassan haladhattam előre. Végül is nagy terembe jutottam. Miközben szemügyre vettem a különleges sztalaktitokkal telitűzdelt mennyezetet, vízesés robaja ütötte meg fülemet. A terem visszhangja sokszorosan felerősítette a zajt.
    Izgatott, de egyben csábított is a morajlás. Folytattam tehát utamat, és csakhamar egy felfelé emelkedő sziklás terembe jutottam, amelyen kis patak folyt át. A szín itt olyannyira emlékeztet Verne Gyula Utazás a föld középpontja felé című regényének jeleneteire, hogy ösztönösen a fiatal Axelhez hasonlítottam magam, aki eltévedt a földgolyó belsejében, és egy patak folyását követi, hogy ismét megtalálja nagybátyját, Lidenbrock professzort és vezetőjét, Hansot. Én egyébként, hála az égnek, nem tévedtem el. Mindazonáltal rendkívül nyomasztóan hatott rám a magány a nagy, ismeretlen sziklaüregben, hiszen én voltam az első emberi lény, aki ide belépett.
    Felfelé haladok hát a patak mentén, és nemcsak a sejtett vízesést fedezem fel, hanem egy másikat is, amely a boltozat hasadékából zuhog alá.
    Már a barlang bejáratának szabaddá tétele nagy erőfeszítésem be került. Minthogy a munka meglehetősen kifárasztott, most leültem, hogy rövid időre megpihenjek. Alig helyezkedtem el, ismét talpra ugrottam. Szemem szinte gépiesen a mennyezetből kiszökő vízsugárra tévedt. Tekintetemmel követtem a kis medencéig, amelybe alázuhog és itt rábukkantam valamire, amit hosszú éveken át hiába kerestem és amiről már-már úgy hittem, hogy hiába is keresem. Megtaláltam a "barlangi gyöngyöt". Mit sem törődve a jéghideg zuhannyal, odarohantam a medencéhez. Két kézzel merítettem a kincsből. Százával feküdtek a medencében a legkülönbözőbb méretű gyöngyök. A galambtojástól a gombostűfej nagyságig, akadt közöttük minden fajta. Valamennyinek tökéletes gömb alakja volt. Színük kellemes aranyossárga, anyaguk tömött és csiszolt. Kezembe vettem a legnagyobbakat, és elégedetten szemléltem őket. Később megtöltöttem velük sapkámat, és valamivel távolabb a vízeséstől, védett helyre húzódtam. Itt aztán kényelmesen vizsgálgattam a kedvderítő zsákmányt.
    De hogyan is áll a dolog ezekkel a barlangi gyöngyökkel, amelyeket a hivatásos ásványgyűjtők borsókőnek neveznek? Mészkarbonátból, illetve közönséges kalcitból képződnek, mint általában a barlangok valamennyi cseppkő alakzata. A borsókövek eredete és a képződés folyamata azonban mégis különleges eset. Kialakulásukhoz a körülmények ritka összejátszása szükséges.
    Vegyünk szemügyre egy olyan vízesést, amely hasonló az imént említetthez. Ne legyen túlságosan gyenge, de ne legyen nagy vízhozamú sem. Medencéjében kis örvények képződnek. Ha ebbe a medencébe homokszemcsék, apró kavicsok hullanak, az örvény állandóan kavarja, forgatja őket. Az erősen mésztartalmú, néha meszes sókkal túltelített víz fokozatosan koncentrikus mészrétegeket rak ezekre a szemcsékre, beborítja. "páncélozza" őket. A kis "drazsék" szakadatlanul pörögnek a víztócsa örvényeiben, és egyre jobban felöltik a gömb alakot. Ilyenkor a legvonzóbbak, mert valóban tökéletes gyöngynek látjuk őket.
    A Cagire-barlangban zsákmányolt gyöngyök felkeltették érdeklődésemet az ásványok iránt. Ekkor határoztam el véglegesen, hogy a föld alatt található kristályok gyűjtőinek sorába lépek. Kutatóútjaimon eddig a napig csak falfestmények és sziklakarcok keresésével, a denevérek megfigyelésével foglalkoztam, ettől kezdve azonban vizsgálódásaimat kiterjesztettem az élettelen anyagra is.
    További földalatti felfedező útjaimon elég alkalom kínálkozott a megfigyelésre és gyűjtésre.
    Való igaz, hogy nem minden barlang festői, nem minden sziklaüreg "tündérpalota", és nem mindenütt találjuk meg az "Ezeregy éjszaka" pazar díszleteit. Számos barlangban bizony nyoma sincs a "drágakövek ragyogásának", "a pici, aranyfényű gyémántok tüzének", mint ahogy a túlburjánzó képzelőerővel írt régi élménybeszámolókban olvasható.
    A régi szerzők - kevés kivétellel - a barlangokban csak a falakat burkoló felszíni díszítmények iránt érdeklődtek. Ezeket egyébként naiv módon valamiféle "ásványi vegetációnak" tekintették ami felmentette őket az értelmezés kötelezettsége alól. Keletkezésük magyarázatát nem is igen keresték.
    E díszítmények közül némelyik hihetetlenül változatos, csakugyan bámulatra méltó képet nyújt. De bármily szenvedélyes csodálója vagyok a földalatti világnak és pompás díszeinek, elismerem, hogy végre tárgyilagosan kell értékelnünk a cseppkövek jelentőségét.
    Martelt, a barlangkutatás prófétáját illeti az érdem, hogy gátat vetett a túlzó irányzatnak. Mint tárgyilagos geológus osztályozta, és a képződmények keletkezése szerint pontos fogalom-meghatározással csoportokba sorolta ezeket az ásványokat.
    Forduljunk először is a tudomány nézőpontja felé, és mondjunk el minden lényegeset a cseppkőről, ami valamelyes megismeréséhez nélkülözhetetlen. Ily módon később kevésbé szárazon, színesebben értekezhetünk a kérdésről, annál inkább, mert hiszen ez a fejezet is az érzelmekre ható és semmiképpen sem tudományos képzeteket ébresztő "Egy kristálygyűjtő emlékei" címet viseli.
    A "sztalaktit" és "sztalagmit" szó hangzása nem éppen kellemes. Ezenkívül időnként törheti a fejét az ember, hogy csakugyan a sztalaktit csüng-e lefelé a boltozatokról és a sztalagmit mered-e felfelé a talajból? Valóságos mnemotechnikai gyakorlat szükséges, hogy emlékezetünkbe rögzítsük: a "tit" csüng lefelé és a "mit" mered fölfelé. Vannak aztán egészen különleges, közbeeső alakzatok is. Ezeknek nincs függőleges tengelyük.
    A cseppkövek keletkezését manapság jól ismerjük. Amikor az esőcsepp lehull, a légkörben és a termőföldben széndioxiddal telítődik, gyengén savas oldattá alakul át. Később ez az oldat a mészkő repedéseiben tör utat, és közben végtelenül kis mennyiséget felold belőle.
    Az esőcsepp tehát behatol a sziklahasadékokba, beszűrődik a kőzetrétegek mélyére, majd órák, napok, hónapok múlva leérkezik a barlang mennyezetére.
    Itt párolgási folyamat kezdődik, nyomában töményebb lesz az esőcseppből keletkezett szénsavas mész oldat. A szénsav elillanása és a vízre korábban ható ún. hidrosztatikai nyomás megszűnése még a párolgásnál is sokkal fontosabb tényező. Ezek a változások a fő okai az oldatban levő mésztartalom kicsapódásának. Ezután a csepp súlyánál fogva elválik a mennyezettől és lehull, de a szénsavas mész egy része visszamarad, a mennyezet sziklájára tapad, és kalcit formájában kikristályosodik. Amikor a vízcsepp lehull a sziklaüreg fenekére, szétporlik, de a becsapódási ponton ismét otthagyja az oldott szénsavas mész egy részét. A csepegés folyamata éveken, évszázadokon, évezredeken át tart, és ilyen módon keletkeznek a barlang mennyezetét és talaját ékítő sztalaktitok és sztalagmitok.
    A sztalaktit általában vékony és hegyes. Olyan, mint télen a tetőereszen képződő jégcsap. A sztalagmit vaskos és kevésbé szabályos, gyakran a tekebábukra emlékeztet.
    Az idők folyamán mind a sztalaktit, mind a hozzá tartozó sztalagmit hossza növekedik, közelednek egymáshoz, összeérnek, majd teljesen összeforrnak. Együtt alkotják az oszlopot, amely azután ettől kezdve összeköti a barlang mennyezetét a barlangfenékkel.
    A sztalaktitok és oszlopok kisebb vagy nagyobb méretéből nem állapíthatjuk meg korukat még megközelítően sem, habár korábban ez a feltevés uralkodott. Növekedésük igen szabálytalan, különböző és rendkívül változékony tényezők határozzák meg. Hiábavaló tehát minden kísérlet keletkezésük sorrendjének, növekedésük időtartamának és sebességének megállapítására. Mindazonáltal e hibaforrásokkal számot vetve is leszögezhetjük, hogy a föld alatt gyakran található lenyűgöző méretű cseppkő csoportozatok keletkezéséhez hosszú évezredekre van szükség.
    Noha meglehetősen céltalan e természeti szépségek nagyság szerinti osztályozása, mégis megkockáztatom azt a kijelentést, hogy Franciaországban a legszebb és legmagasabb cseppkőoszlopok az Aven Armand (Lozère) és az Aven d´Orgnac (Ardèche) barlangban vannak. A helyenként húsz-huszonöt méter magas, rijacsokkal fedett pillérek százai valóban tündéri csoportozatokat alkotnak.
    - Lehetetlenség leírni ezeket a kalciumkarbonátból növekedett "fákat", valóságos kőciprusokat - írja E. Martel az Aven Armand-barlangról. Az egész csoportozat, amelyet "Szűz erdőnek" neveztünk el´ szinte mennyei ihletést ad. A világ egyetlen másik barlangjában sem találhatunk hozzá hasonlót. Minden idők egyik legszerencsésebb földalatti felfedezése volt ez.
    A többi, hasonló jelentős cseppkőóriás közül okvetlenül meg kell emlékeznünk a következőkről:
    A Caougno de las Gouffios (Ariège) 25 méter magas "Emlékművéről", az Aggteleki-barlang 25 méter magas "Csillagvizsgálótornyáról"´ a dargilani barlang (Lozère) 18 méter magas "Harangtornyáról", "Hajójáról", "Óriáspilléréről" az Avan d´Orgnac (Ardèche) "Orgonájáról", a Padirac-barlang (Lot) "Kristálycsillárjáról".
    A sztalaktitok, sztalagmitok és általában a föld alatt dolgozó vizekből kiváló kalcitféleségek a legváltozatosabb formákat ölthetik fel. Így keletkeznek a legkülönbözőbb természeti képződmények, a legkülönösebb és legfestőibb alakzatok.
    Egyes barlangokban mesébe illő tájakkal találkozunk. Az embert minden időben lenyűgözte az álomszép földalatti díszletek pompája és ragyogása. Képzeletében mesebeli lényekkel népesítette be ezeket a helyeket, a barlangok többé-kevésbé festői cseppkőképződményeiben pedig szívesen ismerte fel a maga építményeinek formáit, körvonalait.
    Szó esett már e könyv első fejezetében két elbűvölően szép, pompázatos kristályképződményekben gazdag barlang, a Cigalère-barlang és az Esparros-szakadék tündérvilágáról. Ebben a két barlangban különleges kristálycsoportozatokat láthatunk: vakítóan fehér, hattyútollhoz hasonló pamacsokat, bojtokat, bóbitákat. Vonalaik finomságához semmiféle virág nem hasonlítható. A sziklán, akár a barlang fenekén, akár a falakon alabástromfehér ásványi virágok várnak örök mozdulatlanságban. A valódi virágokkal szemben nem ismerik az enyészetet és a pusztulást. A barlangok virágai élettelenek, nem tudják, mi a fény és a meleg. Tökéletes sötétségben élnek, de kárpótlásként mindenkor frissek, hamvasak és csillogóak. Igazi halhatatlan virágok.
    Cseppkő- és ásvány-gyűjteményemet a szakértők egybehangzóan páratlannak minősítették. De alig festhetek képet a gyűjtés nehézségeiről. Hallatlan óvatosság szükséges e drágakövek leszedéséhez és baj nélküli elszállításához. A lelkiismeretes, megfontolt kristálygyűjtő jól tudja, hogy vannak példányok, amelyek soha nem kerülhetnek gyűjteményébe. Túlságosan törékenyek, nem szállíthatók. Valósággal érinthetetlenek. Ezek maradjanak meg eredeti helyükön, ahol lassan kifejlődtek, és ékítsék továbbra is a földalatti termeket. Hadd gyönyörködtessék a ritkán arra vetődő látogatót, akinek osztályrészül jutott e kincsek szemlélése. Nem tehetünk mást, mint megzabolázzuk zsákmányszerző ösztönünket, és szerényen, tisztes távolságból, lélegzetvisszafojtva szemléljük őket.
    A törékeny példányok leszedése még a gyakorlott, hozzáértő ásványgyűjtő kezét is próbára teszi. De az igazi nehézség csak a leszedés után kezdődik, amikor a vakmerő vállalkozó már kezében tartja a rendkívül érzékeny sztalaktitot. A csomagolás, a vattába göngyölés még hagyján, de egyes példányok a legcsekélyebb odaütődést sem viselik el, bármilyen bársonyosan puha anyagba bugyoláljuk őket. Nagy árat fizettem, amíg megtanultam, hogy mit tesz az ilyen pókháló finomságú sztalaktitok csomagolása és hazaszállítása!
    Voltaképpen csak akkor értjük meg, milyen esztelen dologra vállalkoztunk, amikor egy-egy remek példányt már ujjaink között tudunk. Bonyolult, meredek, hepehupás útvesztők vezetnek vissza a napvilágra. Hogyan boldogulunk majd, kezünkben az ilyen kényes, törékeny jószággal? Felmászunk és leereszkedünk a lejtőkön, nyaktörő mutatványokat végzünk minden elképzelhető testhelyzetben, kúszunk, ha szükséges, és közben másra sem gondolunk, mint hogy elkerüljük a kezünkben görcsösen szorongatott érzékeny kincs, végtelenül finom kristálycsokor, vagy csodálatos kalcitvirág odaütődését, érintkezését a környezet tárgyaival. Emlékszem, egyszer milyen különleges módon igyekeztem felszínre hozni egy ilyen szemgyönyörködtető kristályágacskát. Szép volt, sokkal szebb, mint az ezüstfenyő ága. De mennyivel törékenyebb! Hogy minden rázkódtatást elkerüljek, fonálra függesztettem fel, tartottam és hordoztam, akár a varázsvesszős forráskutató az ingát. Micsoda út volt! Egy kilométert kellett megtennem a föld alatt, de minden egyes lépésnél vigyáznom kellett, hogy igen alkalmatlan formájú, végtelenül érzékeny kristályom meg se rezdüljön. Közben a sziklák káoszán kellett felmásznom, egy agyagos lejtőn leereszkednem, amely úgy csúszott, mint a szappan, végül egy roppant szűk folyosón átkúsznom.
    A nehézségek akkor tetőztek, amikor fel kellett másznom a kötéllétrán. Fogaim közé vettem a cérnaszálat, és fejemet oldal-irányba fordítottam, hogy a kristályágacska valahogy hozzá ne érjen a kötélhágcsó fokaihoz vagy a ruhámhoz. Úgy iparkodtam, mintha valami eszeveszett fogadásról lenne szó. Feleségem időközben világított, segített, támasztotta a lábamat, tolt és húzott felfelé. Neki kellett egyedül felhúznia a kötélhágcsót, ő göngyölte össze, sőt cipelte is.
    Amikor aztán szerencsésen megérkeztünk a napvilágra, ezer óvintézkedés közepette felfüggesztettük az értékes kristályt egy fa ágára. Végre kifújhattam magam és lepihenhettem. Utóbb erdőn vezetett utunk, itt viszont a lehajló és visszapattanó ágaktól kellett féltenünk a kincset. Nagy üggyel-bajjal jutottunk el gépkocsinkhoz, amely egy rossz úton várakozott ránk.
    Ezen a napon többször is megfogadtam, hogy soha többé nem bocsátkozom ilyen kalandos vállalkozásba. Igaz, hogy más alkalommal is ugyanígy fogadkoztam, de fáradozásunk gyümölcse mégiscsak megérett. Bizony fellélegeztünk, amikor az elátkozott, de kincset érő kristály végül az üvegszekrényben biztonságba került. Ragyogása egy időre homályba borította szomszédait.
    Legközelebb egy igen finom, üvegfonálból font ékszerhez hasonlítható kalcit arabeszket szemeltem ki zsákmánynak. Fogaimmal tartottam, és ajkam töltötte be a lökésgátló szerepét! Nem vagyok dohányos, nem volt gyakorlatom, hogyan tartják a pipát a szájban. Ez a "pipa" ráadásul nehéz és törékeny volt, így aztán eléggé korlátozta mozgásomat végig az egész kínos-fáradságos úton. Kérdezheti valaki, miért nem tartottam az arabeszket hüvelyk- és mutatóujjam között? Valóban megtehettem volna, csakhogy egyik kezemben a lámpát tartottam, a másikban pedig ... egy második sztalaktitot. Ez utóbbit útközben törtem le. Olyan szép volt, hogy nem állhattam ellen a kísértésnek.
    Nem felejtem el azt a vállalkozást, amelynek során feleségem és én egymással versengve igyekeztünk egy-egy rendkívül törékeny kristálypéldányt a felszínre hozni. Ő egy elbűvölően szép japán kertecskét, én pedig egy hibátlan kalcittüskékkel borított tetszetős sztalaktitot. Az erőpróba igen hosszú, keserves és izgalmas volt. Utunk sziklarengetegen, vízmedencéken és csuszamlós árkokon át vezetett. Idegeink mindvégig igen feszült állapotban voltak, mert újabb és újabb akadályok tornyosultak elénk. Végül a távolban halvány világosság derengett fel. Ott volt a barlang kijárata. Kettőzött éberséggel haladunk tovább, még jobban vigyázunk. Még néhány lépés a napvilágra vezető vízszintes folyosón, és véghezvittük, amit akartunk. Itt már nincs akadály. Kifulladva érkezünk a barlang előterébe. Alig várjuk már, hogy itt, a teljes napvilágnál végre tüzetesebben is szemügyre vegyük pompás kincseinket. Ebben a pillanatban társam megbotlik és hanyatt vágódik. Persze elereszti kristályékszerét, amely porrá zúzódik. Harsány nevetésre fakadok, a rázkódás hatására a kezemben szorongatott gyönyörű sztalaktitgyertya derékba törik, és darabokra zúzódik a földön. Ujjaim között csak rövid, nyomorúságos csonkja marad. Mi mást tehetnék? Földhöz vágom ezt is. Azután szomorú pillantást vetünk az előttünk heverő törmelékre ...
    Feltéve, hogy a kristály természete megengedte, néha megkíséreltük zsákmányunkat a hátizsákban elhelyezett, gyapottal kibélelt dobozban elszállítani. Így is vigyáznunk kellett azonban a rázkódtatásokra és erősebb odaütődésekre. Ennek a módszernek különös előnye volt, hogy a valódi izgalom csak később, mégpedig este jelentkezett, amikor a dobozokat kinyitottuk, és a zsákmányt kibugyoláltuk a gyapotból. Egyes, múzeumba illő darabokat valóban sikerült teljes épségben hazaszállítanunk, máskor azonban szomorú kép tárult elénk. Akárhogy is, az idők folyamán a szállítás valamennyi módszerét és az összes csomagolóanyagokat kipróbáltuk.
    Egy ízben barátom, Germain Gattet és egy alkalmi útitárs, Marcel Pons kíséretében leereszkedtem az Esparros-barlang alsó szintfolyosójára, hogy sztalaktitokat gyűjtsek.
    Gattet jelezte, hogy igen szép, citromsárga, áttetsző kristályokat talált, amelyek tisztábbak, mint a sivatag híres gipszrózsái. Rövid kocsány emeli őket a sziklás talaj fölé, így barátom néhány könnyű kalapácsütéssel letörhette őket. Gattet egyik szenvedélye a földalatti világ fényképezése, a másik a ritka cseppkövek gyűjtése. Minthogy igen módszeresen dolgozik, mindenkor két tarisznyát cipel. Az egyikben a fényképezőgép és tartozékai, a másikban a gondosan összeválogatott apró acélvésők, bádogdobozok, fémtartályok kapnak helyet. Ez utóbbiakban helyezi el és szállítja a leszedett kristályokat. A sztalaktitoknak szánt tarisznyában több csomag vattát és kötözőpólyát is visz, de a legkevésbé azért, mintha balesettől tartana. A vattába és kötözőpólyába bugyolálja be rendkívüli gonddal a kényes és törékeny kristályokat.
    Pons, aki különösebb cél nélkül tévelyeg nyomunkban, hirtelen lehajlik azon a helyen, ahol Gattet letörte kristályait. Megragad valami ismeretlen tárgyat, lelkesen meglóbálja, és így kiált fel:
    - Halló ... denevér toll!
    Hitetlenkedve, arcunkon csúfondáros mosollyal közeledünk feléje - ennyivel legalábbis tartozunk a "felfedezésnek" -, és látjuk, hogy vastag, sáros ujjai között egy parányi selymes tollat szorongat. Amikor odaérünk, diadalmasan dugja orrunk alá. Hatalmas nevetés robban ki belőlünk. Annyi biztos, hogy ilyet még ez a barlang nem hallott. Pons csalódottan, sértődve néz ránk, és köti az ebet a karóhoz - Nem tréfálok ... ott találtam a földön!
    Sőt, ragaszkodik hozzá, hogy tanúskodjunk felfedezésének hitele mellett. Hosszú ideig tart, amíg nevetésünk csillapodik. Megismertetjük derék barátunkat néhány állattani alapfogalommal, amelyek a szárnyas emlősök osztályozásához elengedhetetlenül szükségesek, és megnyugtatjuk, hogy a denevérnek nincs tolla.
    Mindez azonban nem magyarázza, hogy miként került verébtoll az óriási barlang mélyére. Különös jelenség, és hiába töröm a fejem, hogy megleljem magyarázatát. Végül is Gattet találja meg a rejtély kulcsát. Mivel mindig arra törekedett, hogy a lehető legpuhább anyagba csomagolja a törékeny sztalaktitokat, ezen a napon tollgöngyöleggel kísérletezett. Ennek az újításnak köszönhettük hát, hogy Pons "denevértollat" fedezhetett fel az Esparros-barlangban!
    Kristálygyűjteményem minden évben néhány szép, különleges darabbal gyarapodott, és egy idő múltán már bizonyos hírnévre tett szert a hozzáértők körében. Így történt, hogy 1936-ban a Paris-Orléans vasúttársaság egyik felügyelője látogatott meg, akit egy barlangkutató-kiállítás szervezésével bíztak meg. Ennek a kiállításnak az volt a rendeltetése, hogy megismertesse a nagyközönséggel a Pireneusok és Périgord vidékének könnyebben hozzáférhető barlangjait, minthogy ebben az irányban ez a társaság bonyolította le a forgalmat. Úgy tervezték, hogy a kiállítást Párizsban, a gare d´Orsay nagy csarnokában rendezik meg.
    Gyűjteményem gazdagsága csodálkozásra késztette a mérnököt. Ragaszkodott hozzá, hogy a legszebb példányokat állítsam ki. Én azonban a szállításnak már gondolatára is megborzadtam, s ezért javaslatát elutasítottam. De látogatóm annyira erőszakolta az ügyet, hogy végül is engednem kellett. Beleegyeztem, hogy nem a legszebb, vagyis legtörékenyebb példányokat viszem Párizsba, hanem azokat, amelyek a legkönnyebben bírják a szállítást, habár ez utóbbiak se sokkal kevésbé kényesek. Megállapodtunk, hogy egy első osztályú vasúti fülkét bocsátanak rendelkezésemre. A kijelölt napon aztán roppant óvatossággal két nagy utazóbőröndöt helyeztem el a Luchon-Párizs gyorsvonat egyik kocsijának párnázott ülésén, és magam is az értékes szállítmány mellett foglaltam helyet. Ez egyetlen alkalommal részesültem csak abban a különös megtiszteltetésben, hogy személyes használatomra fenntartott luxusfülkében utazhattam!
    Amikor megérkeztem a gare d´Orsay-ra, a hordárokat természetesen erősen vonzotta a "Fenntartott szakasz" felírás. Valóságos ostrom alá vettek, és a szó szoros értelmében közelharcot kellett folytatnom velük, hogy eltávolítsam őket poggyászom közeléből.
    Végre elapadt az utasok áradata, és én is leszállhattam. Utazóládáimat vízszintesen előrenyújtott kezemen hordozva, igen óvatosan lépkedtem előre. Ha nem tanúsítok ilyen óvatosságot, értékes kincseim a legsúlyosabb károkat szenvedhetik. Persze, hiába találgatták körös-körül, hogy milyen különleges terhet cipelek. Néhány utas visszamaradt a peronon és a csarnokban, egymást kérdezgették, hogy ki légyen ez a különös lény, aki ilyen ünnepélyesen lépdel, és úgy hordozza csomagját, mint valami vallási ereklyét!
    A kijelölt napon megnyílt a kiállítás. Az egyes fülkék Périgord, Quercy, a Cévennes-ek és a Pirenetisok különböző, a turisták számára is hozzáférhető barlangjairól adtak képet. Középen, egy emelvényen állították ki E. A. Martel vitorlavászonból készült, összehajtható csónakját, amelyen feltárta a Padirac földalatti folyót. Ott volt az az együléses gumicsónak is, mellyel bejártam a Pireneusok és az Atlasz-hegység földalatti vizeit.
    Rendelkezésemre bocsátottak egy ékszerkiállítás számára készült, mind a négy oldalán üvegfalú szekrényt, és ebben helyeztem el kristályaimat és cseppköveimet. A rejtett fényszórók valóságos fényárba borították őket. Csillogtak-villogtak ... soha nem voltak még ilyen szépek!
    Halk moraj, majd elragadtatott kiáltások hallatszottak a hivatalos személyiségek csoportjából. Armand Viré, a legöregebb barlangkutató, Martel egykori feltáró útjainak részvevője, maga is elcsodálkozott és kijelentette, hogy soha életében még ehhez fogható pompás cseppkő különlegességeket nem látott. Ebben a pillanatban megütötte fülemet a csoporthoz tartozó két személyiség párbeszéde. Az üvegszekrényben két csodálatosan szép konkréció volt, amelyet rézsók halványzöldre színeztek. A kíváncsiskodók egyike közel hajolt a szekrényhez, és rosszalló hangon odaszólt szomszédjának:
    - A sztalaktitok nagyobbik része hamisítvány. De ez a trükkösködés nem volt elég neki, mert arcátlan módon kettőt belőlük még zöldre is festett. Igazán megengedhetetlen eljárás. Szerencsére nem téveszt meg senkit.
    Nem feleltem ezekre a szavakra. Később sok hasonló megjegyzést kellett még zsebre vágnom. De önkéntelenül arra a szólásmondásra kellett gondolnom, hogy a múzeumban kiállított tárgyak, illetve általában mindaz, ami a sokaság szeme elé kerül, hallgatják végig a legtöbb ostobaságot!
    1931. körül elhatároztam, hogy írok Alfred Lacroix professzornak, az Akadémia élethossziglan megválasztott titkárának, az élő legnagyobb mineralógusok egyikének, és jelentést teszek neki kristálykincseimről.
    Lacroix megközelíthetetlen, hidegen gondolkodó tudós volt. Soha, egy pillanatra sem engedett a tudományos tárgyilagosság követelményeiből. Aki ismerte, elképzelheti, milyen hatást tett rá az én dagályos stílusú bejelentésem.
    Rövid, józan levélben válaszolt. Megírta, hogy ilyen esetben csak akkor nyilatkozhatik, illetve nyilváníthat véleményt, ha már látta a példányokat (igaza is volt). De leveléhez egy kis utóiratot is biggyesztett, amely erősen felvillanyozott, sőt hiúságomat is csiklandozta. "Ön Saint-Gaudens-ból, a Garonne partjáról ír ... nem folyik önben egy kis gascogne-i vér?" - kérdezte. Ez a megjegyzése a gascogne-iak közismert nagyotmondó hajlandóságára utalt.
    Való igaz, hogy gascogne-i vagyok, de a Cigalère-barlang igazan nem képzeletem szüleménye, nem is valahol a Garonne fölött lebegő felhőkben található, hanem idelenn a földön. Megfogadtam tehát, hogy legközelebb, amikor Párizsba utazom, felkeresem a professzort a múzeumban, és tulajdon kezemben, illetve gyapottal bélelt fonott kosárban elviszem neki bizonyítékaimat. Így történt. Egy napon ott álltam a Mester hivatali szobájában, és végtelen óvatossággal kibontottam, szeme elé tártam a levelemben oly ékesen leírt mintákat: az alabástromfehér cseppkővirágokat, arabeszkeket, a liliom szépségű orsókat és spirálisokat, bojtokat és selymes szalagokat. Egy lapos dobozban pedig, két vastag gyapotréteg közé csomagolva, mindezek tetejébe odahelyeztem eléje egy huszonkét centiméter hosszú mérhetetlenül finom kristálytűt, amely a legvékonyabb varrótűnél is vékonyabb volt.
    A kiváló akadémikus válasza nagy elégtételemre szolgált. "Mindez kalciumkarbonát - mondta -, de soha életemben nem láttam hasonlót." E szavak után csendes szemlélődésbe merült. Néma hallgatása százszor többet mondott minden ékesszóló beszédnél.

    1950-ben egy pireneusi barlangban óriási kristályokat fedeztem fel. Tányér nagyságúak voltak, de hatszögletűek. Olyan eszményien átlátszók, mint a legtisztább hegyikristály. Bár jól tudom, hogy milyen óvatosság szükséges a kristályok csomagolásához és elszállításához, ez alkalommal nem tehettem mást, mint hogy megcsodálom és lefényképezem őket. Ezek ugyanis jégkristályok voltak. Közel háromezer méter magasságban fedeztem fel őket, a Marboré egyik jégbarlangjában.
    A jég itt minden valószínűség szerint igen-igen régi. Egy tudományos feltevés "ősjégről" is beszél. Kristályaim olyannyira különlegesek, sőt rejtélyesek lehettek, hogy egy angol glaciológus a fényképek láttán felkért, hozzak el neki egy ilyen jégkristályt, amelyet ő majd hideg kamrában konzervál, illetve tanulmányoz. Szívesen bocsátja rendelkezésemre a megfelelő méretű termoszt. Bevallom, nem volt bátorságom ehhez a vállalkozáshoz, amely szerintem eleve kudarcra volt ítélve. Íme, tehát egy kristályfajta, amely gyűjteményemből mindörökre hiányozni fog.

    Teltek-múltak az évek. Gyűjteményem egyre gyarapodott. Látogatóim egyöntetű véleménye szerint valóban páratlan a maga nemében. Olyan szobában helyeztem el, amelyben félhomály uralkodik. A falak ugyanolyan csupaszok, mint a barlangban, és előttük áll az akváriummedencére emlékeztető húsz üvegszekrény. Belső felületük tompa fekete, a kiállított kristálypéldányokat szórt neonfény világítja meg. A pazar fényáradat pompásan érvényre juttatja szeplőtlen fehérségüket, finom színeiket. A hatás valóban elragadó. Mindazonáltal elég nehéz és hálátlan feladat lenne itt az üvegszekrények tartalmát leírni. Ugyan ki vállalkozna a tűzijáték- vagy drágakő-kiállítás leírására?
    Joggal érhet viszont szemrehányás, hogy az összeállítás tervezésénél teljesen figyelmen kívül hagytam a tudományos szempontokat. Való igaz. Semmi más szándékom nem volt, mint a látogatók gyönyörködtetése. Arra törekedtem, hogy az összeállítás festői és vonzó legyen. Semmilyen feliratot, tájékoztatást nem készítettem, amely ezeket a rendkívüli ásványremekeket "bemutatná", méltatná, vagy keletkezésük folyamatát magyarázná. Azért cselekedtem így, mert nem múzeumban vagyunk és nem tudományos gyűjteményről, hanem kiállításról, a kíváncsiaknak szánt különleges bemutatóról van szó, amelynek elsősorban művészi gyönyörködtetés a célja.
    Az elmondottak végső soron nem sokkal járulnak hozzá a felmerült tudományos kérdések tisztázásához, hiszen arról volt csak szó, amit a címben is ígértem, hogy egy kristálygyűjtő emlékeit idézem fel és fesztelenül, egy kissé talán egocentrikusan elbeszélgetek róluk. Az említett gyűjtemény valóban megvan. Nagy gonddal óvom, vigyázok rá. Ott díszeleg az üvegszekrényekben, és bárki tanulmányozhatja, összehasonlíthatja másokkal. A kíváncsiak és hozzá nem értők számára ritka, lebilincselő látvány, a tudósoknak azonban jóval több: tanulmányozásra méltó tudományos anyag.
    Én magam pedig több mint ezer barlangban, sziklaüregben, földalatti vízfolyáson harminc éven át végzett kutatásaim összegezését, foglalatát látom benne. Rengeteg erőfeszítésre, fáradságra, veszélyre, sőt sebre és zúzódásra emlékeztetnek. Másrészt felidéznek gyönyörűséges, képzeletizgató, felejthetetlen órákat is, s így hát, ha tehetném, mindenkor vállalkoznék rá, hogy Újra átéljem e viszontagságokat.

NEGYEDIK FEJEZET

M E S É L   A   T I B I R A N I - B A R L A N G

  "Nemcsak azért beszélek, hogy tanítsak. Ha lehetséges, szeretném Önöket gondolkozásra, sőt álmodozásra bírni."
(Charles Nordmann, csillagász)

    A középső Pireneusok nyúlványai között, Haute-Garonne és Hautes-Pyrénées megye határán, az erdővel borított előhegyek láncolatában tömegével találunk barlangokat, sziklahasadékokat, földalatti vízfolyásokat. Ez Haut-Comminges vidéke, a barlangkutatás és ősrégészet szempontjából Franciaország egyik leggazdagabb tája.
    A júra- és krétakori gyűrt mészkő-hegységnek számos olyan barlangja és sziklaürege van, amelyben évezredeken át ember lakott. Távoli őseink éltek itt a történelem előtti időkben. Ez a vidék a barlangkutatók és ősrégészek valóságos paradicsoma, és bízvást mondhatom, hogy barlangkutatói tevékenységem legnagyobbrészt én is erre a területre összpontosítottam. Óriási szakadékokat találunk itt, mint például a Martel- vagy az Henne-Mortebarlangot. Vannak errefelé titokzatos földalatti vízfolyások, ismerünk továbbá rengeteg olyan, hatalmas méretű sziklaüreget, amelyek közül jó néhány különleges ősrégészeti nevezetességre tett szert.
    Itt találjuk például a híres Aurignac-barlangot, amelyről az Aurignac-korszakot elnevezték. Itt fedezték fel 1897-ben a Pireneusok vidékének első falfestményeit, és említsük meg a Tourasse-barlangot, amely átmenetileg a történelem előtti idők egyik fontos korszakának névadó állomása volt. A tourasse-i kort azonban később Azilien-kornak keresztelték át a roppant méretű, híres Mar d´Azil-barlangról, amely ugyancsak itt van a közelben.
    Ezen a vidéken van továbbá a Tuc d´Audoubert, amelyben a magdalénkori szobrászat remekművei találhatók. A híres agyag-bölények, amelyeket Bégouën gróf és fiai fedeztek fel 1912-ben. A Három Fivér-barlangja háromszáz prehisztorikus képével, amelyeken a Három Fivérnek nevezett híres táncoló, álarcos boszorkánymestert láthatjuk. Ez a barlang szintén a Bégouën-család jelentős felfedezése. Érdekes a Gourdan- és Lortet-barlang. Mindkettőt Edouard Piette ásatásai tették híressé. Gargas-barlangjában háromszáz megcsonkított kéz lenyomatát találták. A Montespani-barlangban van a fejetlen, nyilakkal átlyuggatott agyag-medve. Ez a barlang, nyilván mágikus szertartások és varázslatok színhelye volt. A Labastide-barlangban lovakat ábrázoló falvéseteket találunk, itt van egyébként a rendkívül érdekes bőgő oroszlánfej is.
    Ebben a fejezetben egy másik, igen szerény kis barlangról szeretnék szólani. Semmiképpen sem hasonlítható össze a felsoroltakkal. De ez a kis barlang nekem különösen kedves. Igaz, hogy története nem közismert, mégis sok kalandom akadt benne.
    Elbeszélésemtől ne várjon senki szenzációkat. Szürke kis történetekről lesz csak szó. Mindazonáltal ezek is bizonyítják, hogy a legjelentéktelenebb barlangban is mindenkor találunk valami érdekeset.
    A Tibirani-barlang a Saint-Bertrand-de-Comminges-hez közel fekvő Tibiran faluról nyerte nevét. Ugyanabban a hegyben nyílik, mint a Gargas-barlang, amely a benne található prehisztorikus nyomokról és folyosóinak rendkívüli kiterjedéséről nevezetes. A Tibirani-barlang méretei ezzel szemben igen szerények.
    A barlang bejárata erősen meredek. Odabenn csak egyetlen sötét, nyirkos és veszélyes termet találunk, amelyet számos természetes függőleges akna tagol. Az aknák mélyén kis patak folyik. Az egyetlen teremnek nincs másik kijárata alacsonyabb szinten - vagyis ez a barlang igen nyomorúságos lakóhely lett volna az ősidőkben, mert a benne tartózkodókat bármikor meglephette és megtámadhatta egy másik család, törzs vagy valamelyik vadállat. Mégis, határozott bizonyságaim vannak, hogy egy esetben megjelent az ősember a Tibirani-barlangban. A mai eszkimókhoz hasonlóan állatbőrökbe öltözve érkezett a barlang bejáratához. Abban az időben a jeges éghajlat még ilyen öltözködést követelt. Úgy képzelem, egy pillanatra lerakta kőfegyvereit, lekuporodott és meggyújtotta borókafenyőből készült fáklyáját vagy állati zsiradékkal táplált kis mécsesét.
    Egyébként mit nem adna az ember, ha csak egy pillanatra is láthatná egykori őseit, napi tevékenységük közepette. Emile Cartailhac, a régész, gyakran mondogatta, hogy nem sajnálna tíz évet az életéből, ha csak egy vagy két napot tölthetne egy ilyen prehisztorikus törzs körében!
    Feltehetjük, hogy ez a magdalénkori vadász, aki fáklyáját magasra tartva benyomult a Tibirani-barlangba, a szomszédos Gargas-barlangból érkezett. Ez utóbbiban bizonyosan laktak emberek, hiszen a sikeres ásatások nyomán itt jókora tűzhelyek kerültek elő.
    E százötven évszázadnyi időszak végén egy másik emberi lény hatolt be ugyanide. A szín azonban változott, mint ahogy az új jövevény alakja is különbözött az elődétől. A tájat felségesen szép gall őserdők borították. Ez az ember mezítláb fut végig az erdőkön, alig van más öltözéke, mint a gall-római rabszolgák jól ismert zubbonya. Valóban szökevény rabszolga, aki áttört az erdőségen, és most elbújik a Tibirani-barlangban, hogy menedéket találjon üldözői elől. Letérdel a barlang küszöbén, meggyújtja fáklyáját, s leereszkedik a föld alá. Élelmiszerrel töltött durva agyagedényt visz magával, a kezdetleges fazekasság termékét. Kis tartaléka lehetővé teszi, hogy néhány napig kitartson önkéntes száműzetésében. Üldözői ez idő alatt talán nyomát veszítik.
    A menekülő rabszolga néhány napot tölthetett a Tibirani-barlangban, majd még titokzatosabban és még észrevétlenebbül távozhatott, mint magdalénkori őse. De otthagyta az üres égetett agyagedényt, amelynek kétezer évvel később én találtam meg töredékeit.
    Teljes határozottsággal természetesen nem állíthatom, hogy a magdalénkori vadász titokzatos látogatása és a gall-római rabszolga nem kevésbé titokzatos tartózkodása között más látogatója a barlangnak nem volt. Ez ugyan mindenképpen valószínűnek látszik, mégiscsak feltevésekre vagyunk utalva.
    Mindössze annyit jegyzek meg, hogy a szomszédos Gargas-barlangban a történelem előtti időkből származó rajzokon kívül archaikus Krisztus-monogramokat is fedeztek fel, amelyeket nyilvánvalóan időszámításunk legelső évszázadaiban az őskeresztények véstek a falba. Találtak továbbá a lovas katonák által használt íjpuskákat is. Ezek feltehetően a 15. századból erednek.
    1860. táján a Gargas-barlangot lezárták, és bérbe adták. Szép új kaput építettek a barlang bejáratánál, és ettől kezdve vezető állt a természetjárók és utazók rendelkezésére. Martel, a barlangkutatás későbbi nagyszerű mestere ebben az időben 7 éves. Ekkor történik, hogy apja elviszi őt a Gargas-barlangba.
    1866-ban, amikor Martel szülei megérkeznek Saint-Bertrand-de-Comminges-be, még csak a Garrigou és Chasteigner által végzett ásatások foglalkoztatják a közvéleményt. A Gargas-barlangból barlangi medvék és jégkorszaki ragadozók óriási csontvázai kerülnek napvilágra.
    A kíváncsi és csiszolt elméjű Martel papa úgy határozott, hogy felkeresi az "özönvíz előtti" állatok települését. Hintót bérelt, és a Neste-folyó völgyén át elindult a barlang felé. De abban az időben még nem volt kocsival járható út arrafelé. A látogatóknak lenn kellett hagyniok a hintót a kis Tibiran faluban. Az utolsó kilométereket az erdőn át vezető gyatra ösvényen gyalog kellett megtenniük. Az erdőkerülő gyerekei vezették őket, és aszerint, hogy melyik turista milyen nagylelkűnek mutatkozott, két-három sou jutalmat kaptak fáradozásukért.
    De amikor a látogatás napján a Martel-család megérkezett a faluba, és kiszállt a hintóból, maga a barlangi vezető fogadta őket. Különös fajta pireneusi ember volt. Ma is élnek még ilyenek, bár koruk már lejárt. Ezeket a pireneusiakat nagy büszkeség töltötte el, hogy távolról jött emberek is érdeklődnek szülőfalujuk nevezetességei iránt. Hízelgett nekik, hogy komoly párizsi urak és szép hölgyek keresik fel a barlangot. Mansas volt a vezető neve. Útközben kiapadhatatlan mesélőkedvről tett tanúbizonyságot. A Gargas-barlang hivatásos vezetője mindenáron bizonyítani akarta tudását. Előbb a barlangról beszélt, majd Garrigou és Chasteigner ásatásairól számolt be. Beszéde érdekes, darabos, szaggatott volt, úgy koccantak össze benne a szótagok, mint a kavicsok a közeli Garonne féktelen sodrában.
    Én nem ismertem Mansast, csak egyik utódját, akinek Rème volt a neve. Úgy látszik, hogy Rème igen tisztelte őt ékesszólásáért és festői megjelenéséért. Persze, sem a barlang bemutatásának szertartása, sem a kísérő "mese" nem változott az idő folyamán. Meggyújtják a gyertyákat, és szétosztják őket a látogatók között. A vezető elsőnek ereszkedik le a barlangba. Bőségesen visz magával szalmafáklyát, amellyel majd bevilágítja vagy inkább befüstöli a barlang legszebb látványosságait. A turisták szemét még kápráztatja a napfény, hiszen alig néhány perccel előbb odakinn voltak a napvilágon. Tapogatózva botorkálnak előre a sötétségben, zavarja őket a gyertyák lobogó lángja, amely inkább vakít, semmint világít. Közben forró viaszcsöppek hullanak le rájuk, és eléktelenítik ruhájukat. Amikor megérkeznek a bejárati terem, a "Medve-terem" közepére, a vezető megáll, pózba vágja magát, és fellengzősen, hamis pátosszal, mondhatnám "barlangi" hangon, ledarálja a tudnivalókat. Amint illik, jól bemagolta a leckét. A barlang és a sztalaktitok keletkezéséről és kifejlődéséről beszél, közben a legvakmerőbb, semmivel meg nem támasztott feltevéseket rémtörténetekkel és ködös legendákkal keveri össze.
    A szertartás folytatódik, és a látogatók teremről teremre haladnak tovább. Mindvégig hallható az egyhangú kísérő szöveg. A szalmafáklyák nyomorúságos lángja időnként rőt fénnyel világítja meg a festői környezetet. A látogató szeme elé dantei színpad tárul. Összevissza hányt szikladarabokat, bizonytalan körvonalakat, titokzatos boltozatokat lát. A füst elviselhetetlen. A vendégek meggyorsítják hát lépteiket, és mind mélyebbre nyomulnak a hegy belsejébe. Eljutnak addig a pontig, ahol a boltozat majdnem a talaj szintjéig ereszkedik le. Innen már csak igen alacsony és szűk átjáró vezet tovább. Erős légáramlás érezhető. A vezető visszavált természetes hangjára, és ismét bergerac-i akcentussal beszél. Megmagyarázza, hogy csak igen hosszú és roppant kényelmetlen kúszás árán juthatnak tovább a második barlangba. Igaz, hogy ez utóbbi még hatalmasabb és még szebb.
    Mindazonáltal eddig csak néhány megszállott ősrégész, néhány kíváncsi és vakmerő természetjáró szánta rá magát, hogy hason csúszva behatoljon a sáros, iszapos, veszélyes földalatti folyosóba. Mansas most megjátssza a "jó embert", és megkérdezi látogatóit, hogy megkockáztatják-e a behatolást az átjáróba. Biztos lehetett a válasz felől, mert a hölgyeket már amúgy is rémület töltötte el, hogy ilyen messzire merészkedtek a föld alá, ők minden bizonnyal csak azt kívánják, hogy mielőbb visszavezessék őket a napvilágra. A férfiak viszont joggal hivatkoznak rá, hogy nem tehetik tönkre ruhájukat. Így tehát a látogatás befejeződött, és a társaság visszafordul. Gondolhatjuk, hogy az idősebb Martel, a zord jogász, aki a kor divatja szerint zsakettben és keménykalapban vállalkozott a kirándulásra, a földalatti folyosó bejáratához érve, nemmel válaszolt a rosszmájú vezető felhívására.
    A Gargas-barlang fokozódó népszerűsége alaposan megzavarta a szomszédságban egy derék paraszt álmát. Ez az ember a fejébe vette, hogy a maga javára hasznosítja a Tibirani-barlangot, amely ugyancsak a Gargas-barlanghoz vezető úton fekszik, de sokkal közelebb a faluhoz.
    Ez volt a "harmadik ember", aki egy szép napon, hovatovább száz évvel ezelőtt behatolt a Tibirani-barlangba. Meggyújtotta gyertyáját, kezében csákánnyal és lapáttal lebocsátkozott az üregbe, és munkához látott. Felülről lefelé lépcsőfokokat vágott a meredek és csúszós talajba. Utóbb falat emelt a bejárat elé, ajtót épített bele, lelakatolta és várta a látogatókat.
    A falu gyerekeit csábította az új pénzszerzési lehetőség, meg a Tibirani-barlang új gazdája is noszogatta őket. Így aztán a Gargas-barlang látogatására érkező idegeneket ettől kezdve a Tibirani-barlanghoz vezették. Tisztességtelen verseny volt, és az ötletről csakhamar kiderült, hogy nem éppen életrevaló, hiszen a barlangnak semmi vonzóereje nincs. A szédelgés tehát lelepleződött. Időközben a Gargas-barlang bérlője is hevesen tiltakozott, pereskedett. A Tibirani-barlang nem sokat aggályoskodó "mutatványosa" mit tehetett mást, felhagyott a szerencsétlen vállalkozással. Művéből csak az erősen megrongált kerítés és a belső lépcsőzet maradt meg, bár apránként a lépcsőfokok lekoptak, elmállottak.

    1920-ban egy fiatalember vetődik erre. A Tibirani-barlang sűrű erdő borította környékén tévelyeg, a barlang bejáratát keresi. A magas szálfaerdő mélyén valósággal burjánzik a sűrű, tüskés bozót és az óriáspuszpáng. Rég elborította már a barlanghoz vezető keskeny ösvényt, és az ifjú barlangkutató keresgéli mindenfelé az utat. Amikor megtalálja a barlang nyílását, lerakja hátizsákját, letérdel ugyanúgy, mint hajdanában magdalénkori őse, vagy később a gall-római rabszolga, majd meggyújtja karbidlámpáját. Most először kísérli meg, hogy ebbe a barlangba behatoljon. Harminc évvel később, amikor ezeket a sorokat papírra veti, ismét próbálkozik a behatolással.
    Ebben a harminc éves időközben gyakran kerestem fel ezt a barlangot. Első próbálkozásaim alkalmával két természetes akna meghátrálásra kényszerített. Persze, nem nyugodtam bele a vereségbe, és ezért tértem többször is vissza. Az egyik akna fenekén kis földalatti patak tör elő, itt a boltozat igen erősen előrehajlik. Alig emlékszem vissza más hasonló helyre, ahol olyan keserves kínlódást jelentett volna a kúszás, mint ebben az elöntött folyosóban.
    Meztelen voltam, mint valami hernyó, és csakugyan a csúszómászók módjára hajtottam előre magam a vízben és iszapban. Mindaddig haladtam, amíg beszorultam a sziklák közé. Eljutottam a lehető legtávolabbra, de egészében mégsem láthattam a földalatti vízfolyást.
    Ez csak 1923-ban történt meg, mielőtt a szomszédos Montespani-barlangban felfedeztem volna a történelem előtti korokból származó sziklakarcokat és szobrokat.
    Ez utóbbi felfedezés nyomán óhatatlanul arra kellett gondolnom, hogy ezen a környéken más, rajzokkal és karcokkal díszített barlangnak is kell lennie. Ezért aztán többször is visszatértem Tibiranba, hogy gondosan megvizsgáljam a barlang falait. Fáradozásom azonban meddőnek bizonyult. Később; 1936-tól kezdve, amikor megkezdtem a denevérek gyűrűzését, még gyakrabban tértem Vissza. Itt ugyanis a tél folyamán a patkósorrú denevérek egy csoportja tanyázik, ezeket vizsgáltam és tanulmányoztam minden évben.

    1951. január 2-án is megfordultam a barlangban. Velem volt tizenkét éves Raymonde lányom és elkísért bennünket tíz éves Marie húga is.
    Ez alkalommal különösen kevés szárnyas emlőst találtam a barlangban, alig huszonnégy főnyi csoportot. Ennek a kéttucatnyi denevérnek vizsgálata igen érdekesnek bizonyult, mert közülük három az általam még 1937-ben, ugyanebben a barlangban felerősített gyűrűt viselte. Az én gyűrűzési kísérleteim előtt semmiféle adatunk nem volt, hogy mennyi ideig élnek ezek a kis állatok, de most bebizonyosodott, hogy életkoruk elég hosszú és legalább tizenhárom évre tehető. Sőt, a vizsgálatnál ezek a példányok az elöregedés legcsekélyebb jelét sem mutatták, fogaik például különlegesen hegyesek maradtak továbbra is, Így feltehető, hogy könnyűszerrel elérik a húsz éves kort is.
    Minden alkalmat megragadok annak bizonyítására, hogy a denevér ártalmatlan állat. Így például a következő fényképfelvétel készítésére szántam rá magam. Marie-t odaállítottam háttal a falhoz, és teliraktam patkósorrú denevérrel. Ötöt a fején, sőt a haján, vagy tizenötöt a vállán, illetve a mellén helyeztem el. Mosolyogva álldogált ebben a pózban, bár egy kissé izgett-mozgott, hiszen a denevérek apró karmaikkal homlokát csiklandozták. Én közben elhelyeztem Kodakomat a háromlábú állványon, és előkészítettem a magnéziumot, amelyet majd Raymonde-nak kell felvillantania.
    Kiadom a jelszót. Raymonde meggyújtja a kanócot, a magnéziumfény fellobban, de a hirtelen robbanás felborítja a lejtős talajon az állványtól nem messze elhelyezett karbidlámpát. A lámpa gurulni kezd, és roppant szerencsétlen módon beleesik egy sziklahasadékba. Hallom, amint gurul tovább lefelé, mintegy tízméteres mélységbe. Igen kellemetlen eset. Meg kell gyújtanom elektromos kézilámpámat, amelyet szerencsére magammal hoztam. Nem is titkolom, hogy eléggé bosszant ez a nemcsak váratlan, hanem zavaró közjáték. Ekkor azonban közbeszól a véletlen, és az események olyan láncolata következik, amely utóbb nemcsak meglepő, de rendkívül érdekes felfedezéshez vezet.
    Hátizsákomból elővettem a mászókötelet, egyik végét megerősítettem egy sziklakiszögellésen, és lebocsátkoztam a szakadékba. Megtaláltam a lámpát. Egy kissé behorpadt, de úgy látszott, hogy üzemképes állapotban van, csak a víz folyt ki belőle. Újra kellett tehát töltenem. Ismét felmásztam leányaimhoz, akik időközben a szakadék fölé hajolva figyelték, hogyan mentem meg a lámpát. Most a villanylámpa fényénél elindulok a barlang talppontja felé, mert tudom, hogy ott egy kis vízmedence található. A gyerekek követnek. Hason csúszva nyomulunk előre az igen alacsonyra leereszkedő boltozat alatt, és csakhamar fülke-félében találjuk magunkat. Itt egy kis homokdomb tövében rábukkanunk a keresett vízmedencére. Leguggolva tocsogunk benne. A lámpa kotyog egyet-kettőt, és máris meg van töltve vízzel. Meggyújtom és néhány másodperc múlva már bevilágítja ezt a parányi búvóhelyet, amelyet a természet a barlang legeldugottabb, legtitkosabb zugában létesített.
    Vizsgálgatom a víztócsát, mert remélem, hogy találok benne barlangi állatocskákat. Sajnos, megzavartuk a kristályosan tiszta vizet, de egyébként is meg kell állapítanom, hogy az apró medence az élet legcsekélyebb jelét sem mutatja. Most azonban már abba kell hagynunk a keresgélést, el kell búcsúznunk ettől a helytől, és vissza kell térnünk a napvilágra. Nem vagyunk barlanglakók, mint őseink voltak a történelem előtti időkben.
    De mielőtt kiadtam volna a vezényszót, hogy kúszva visszavonuljunk az alacsony boltozat alatt, a barlangkutató megszokott, ösztönös mozdulatával felemeltem lámpásomat, hogy egy pillantást vessek a sziklafalra.
    Meglepetten kiáltok fel. Mintegy másfél méterrel a talaj fölött, egy méter hosszúságban fekete betűkkel rajzolt felirat éktelenkedik, amely a környéken használatos családnevek egyikét idézi. Egy látogató lámpakorommal mázolta fel a nevét. Egyetlen mozdulattal letörlöm a falról, azután tekintetemet körbe járatom. A homályba merülő, repedezett falon, pontosan a letörölt felirat alatt, a vonalak finom, nagy gonddal a falba vésett hálózatát látom. Egy állat farának és hátsó lábainak rajza bontakozik ki. Még egy pillantás, és látom a rajz teljes körvonalát. A most már egészében a szemem elé táruló rajz őslovat ábrázol. Prehisztorikus falvéset. A rajz annyira pontos, olyan szembetűnő, hogy lelkesedésembe egy kis szégyenérzet is vegyül, amiért korábban nem vettem észre.
    Egy másodpercig élvezem a rendkívüli, nem tompuló izgalmat, amelyet az ilyen ősidőből származó üzenet felfedezése jelent. Aztán tulajdon hangomat hallom: "Tudjátok, lányok, hogy mit fedeztünk most fel?" Egymásba karolva állnak közvetlenül mellettem. Csendesen nézegetik a falat. Engem jókedvre derít ez a különös helyzet, és egy pillanatig eltűnődöm Lamennais szavain: "Mindenki azt nézi, amit én, de senki nem azt látja, amit én." Aztán magyarázattal szolgálok a gyerekeknek. "Egy prehisztorikus lovat láttok magatok előtt." Ujjamat a falhoz érintve, körülrajzolom a ló körvonalát. A lányok arca megélénkül. Szemük csillog. Elragadtatott kiáltásban törnek ki. Ha a magdalénkori művész, a nagyszerű állatfestő, a sziklakarc alkotója tanúja lehetett volna bámulatunknak, minden bizonnyal büszkeség tölti el, hogy műve kétszáz évszázad eltelte után is ilyen forró lelkesedést vált ki.
    Könnyedén ível a ló fejének elülső része, a művész bámulatos pontossággal teszi helyére a szemet, jelzi az orrlyukakat, a szájat, nemkülönben az elég sűrű, tömött, szakállszerű szőrzetet és a kefeszerű dús sörényt. A mar és a hátgerinc rajza harmonikus, a hát vonala alig hajlik. A lábak helyzete arra vall, hogy az állat mozdulatlanul áll, hiszen mind a négy lábat majdnem függőlegesen ábrázolja. Csodálkozásra késztet a farok hosszúsága. A farok különben egészen a térdgörbületig szőrtelen. De hinnünk kell a kőkorszak művészeinek, mert nemcsak ügyesek voltak, hanem lelkiismeretesen is dolgoztak. Minden bizonnyal azért ábrázolták így a lófarkat, mert ilyen volt.
    A tibirani ló azonban nemcsak sziklakarc, mert a fekete háttérből kiemeli testének mangánfölddel átmázolt elülső része, véknya és fara. Egyszerre tekinthetjük tehát falvésetnek és falfestménynek is. Végül pedig roppant érdekes részletről kell megemlékeznünk, amely egyébként szinte "vezérmotívuma" számtalan prehisztorikus műalkotásnak: az állat sebesült, véknyából egyenes, töretlen, lándzsát idéző vonal húzódik lefelé. Semmi kétség, hogy ez a vonal valamiféle dárdát, nyilat vagy egyszerűen a sebet, vallásos szertartást, a megbabonázás szándékát jelképezi. A vadász nyilván meg akarta rontani a lovat. Nagy gonddal és titokban rajzolta meg, véste bele a falba, és festette ki a körvonalakat, mégpedig a barlang egyedül csak általa ismert zugában. Ezzel, legalábbis jelképesen, valamilyen sorsot szánt a lónak. Az ősember képzelete és hite szerint az ilyen varázslatnak feltétlenül meg kellett hoznia a kedvező eredményt: az annyira áhított vad zsákmányul ejtését.
    A ló felfedezése és vizsgálata után természetesen tovább kutattunk a barlangban, mert reméltük, hogy más falvéseteket is találunk. Valóban találtunk is nyomokat, de ezeket szinte a láthatatlanságig elhalványította, elkoptatta a szikla mállása és a vízfolyás.
    Az egyik legrejtélyesebb falvéset titkát azonban mégis felfedtük. Az ősidők művészei ugyanis elég gyakran folyamodtak egy különleges alkotómódszerhez: a sziklafal természetes egyenetlenségeinek felhasználásával előbb egy részletet dolgoztak ki, majd ebből kiindulva rajzolták meg az állat teljes körvonalait. Rendkívül sokszor alkalmazták például ilyen módon a hátgerincre emlékeztető sziklaéleket. Ugyanígy a bölény púpjához hasonlító szikladudorok köré rajzolták a bölény valóságos körvonalát, más alkalommal pedig sztalaktitokat, vagy a kőzet függőleges barázdáit használták fel az állat lábának ábrázolására. Jól emlékszem, hogy a Montespani-barlangban annak idején egy igen kifejező zerge-profilt fedeztem fel, amelynek szeme a sziklamennyezet cseppkőborításába illeszkedő kis ovális kavics volt.
    Most itt, a Tibirani-barlangban egy körte alakú sziklakidudorodás került elénk, amely szembetűnően emlékeztet a medve fejére. Ez volt hajdan a kiindulópont, körötte egykor teljes lehetett a test körvonala, amely mostanra bizony már erősen elmosódott. Nem maradt meg belőle más, mint a nyak vonala, a mar, a hát és az erősen legömbölyített far, a vaskos lábakkal. Mindez azonban jól érzékelteti a fejét lógató medve súlyos, zömök alakját. Az állat fejét alkotó csonkakúp alakú szikladarab a maga idején rendkívül hosszú és éles lehetett. A művész kőeszköze segítségével igen ügyesen letompította a szükséges mértékig, és ezzel a jó érzékre valló szépítő művelettel megalkotta művének alkalmas formáit. A teljes mű valóban az ösvényen baktató, szimatoló medve képét mutatja.
    A két falvéset ugyan egészen közel van egymáshoz, de az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a látszat szerint a medve nem sokat törődik a lóval, igaz, hogy a ló sem a medvével, mert elszántan hátat fordítanak egymásnak!
    De hogy még egyszer visszatérjek a lovat ábrázoló színezett falvésetre, amely a barlangban található művészi alkotások közül a legszebb: nagyot tévedne, aki azt hinné, hogy ez a rajz szembetűnő. Eddig senki nem vette észre, és korábban én magam is többször végigvizsgáltam már a sziklafalat, de mindenkor elkerülte figyelmemet.
    Ezen a helyen emlékeztetnem kell rá, hogy számos ilyen prehisztorikus rajzot csak elkésve fedeztek fel, holott magát a barlangot már korábban is ismerték és látogatták. Így történt például a Marsoulas- és Niaux-barlang híres festményeivel, amelyeket részben már elfedett a sok falra firkált aláírás, dátum és rajz. A barlang látogatói persze nem sejtettek semmit, hiszen csak elmosódott vonalak szövevényét és a mázolást látták a falon. Nem gondolhatták, hogy alatta bölények, rénszarvasok, lovak és más állatok csodálatosan szép rajza található.
    Még néhány gondolat kívánkozik ide, ha már szó esett ezekről a művészi alkotásokról. Vannak, akik a mindent megmagyarázó bédekerrel a kézben sorra keresik fel a már feltárt, minden kényelemmel, sőt villanyvilágítással ellátott barlangokat, és szép sorjában megszemlélik a prehisztorikus festményeket. Mások ezzel szemben a felfedezés élményét keresik, és "vad" barlangok mélyén maguk kutatják fel az ilyen műveket. A kettő nem tűr összehasonlítást. A kétfajta élmény között olyan nagy - ha nem nagyobb - a különbség, mintha múzeumban, szép nyugodtan elsétálunk a festmények sora előtt (amíg végül is megcsömörlünk tőlük) vagy pedig valahol a padláson magunk fedezünk fel ismeretlen Rembrandt képet.
    Minden alkalommal ilyen gondolatok és érzések töltöttek el, amikor nagy szívfájdalommal el kellett hagynom a Tibirani-barlangot. Az elmondottak megerősítik véleményemet, hagy a barlangok világa a legkevésbé sem komor, szomorú és élettelen, ahogy gyakran mondogatják. Éppen ellenkezően. Titkaik elmélkedésre késztetnek, gondolkodásra serkentenek.
    Mindaz, amit ebben a fejezetben, sőt valamennyi korábbi munkámban leírtam, számomra ismét feleleveníti a műkedvelő barlangkutató pályafutásának élményeit. Ezek az élmények utóbb, amikor a barlangot elhagytuk, igen különös módon nyerték el a hitelesség pecsétjét. Az alacsony mennyezet alatt kúszva indultunk visszafelé, és ekkor meglepetésemre egyik leányom nyugodt, spontán mozdulattal megcsókolta a lovat ábrázoló sziklakarcot. A tíz éves gyermek csókja a húszezer éves prehisztorikus műalkotáson kifejezőbb és megindítóbb volt minden tűnődésnél és gondolkodásnál. Úgy hiszem, csak gyermektől telik ilyen természetes, mélyről jövő és ugyanakkor elragadó gesztus, amely megteremti a köteléket az idők örök éjszakája és a jelen között.
    Néhány perccel később már fenn voltunk a barlang bejáratánál.
    Húszezer évvel előttünk ugyanitt haladt át az ősember a sziklás boltozat alatt. Primitív hiedelmei késztették rá, hogy előzően a Tibirani-barlang mélyén elvégezze varázsszertartásait.
    Mindez talán ugyanebben a késői órában történt.

ÖTÖDIK FEJEZET

A   D E N E V É R E K   K Ü L Ö N Ö S   K I S   N É P E

  "Úgy hiszem, hogy a kutató szükségszerűen olyan ember, aki tapogatózva halad előre. Nem állítom, hogy vaksötétben - inkább csak félhomályban. Hiszen tudományos ismereteink minden gyarapodása ellenére a természet titkait még mindig félhomály borítja."
(Louis de Broglie: Tudósok és felfedezések)

    A barlangok világa valóban szerteágazó lehetőségeket nyújt szellemünk foglalkoztatására. A tanulmányozásra váró kérdések közül minden bizonnyal különleges rang illeti meg a föld alatt élő állatok élettanát, ezen belül pedig a denevérek életmódját és szokásait.
    Az évek hosszú során át látogattam a barlangokat és sziklaüregeket, és így ismertem meg ezeket a kis állatokat. Sok mendemonda és tévhit szól róluk. De gyakran történik meg, hogy a valóság érdekesebb és megragadóbb minden képzelődésnél, és alighanem így van a denevérek esetében is. Engedje meg hát az olvasó, hogy az alábbiakban megismertessem ezzel a furcsa kis népséggel.
    Az egész világon mindenütt, még a sarkkörön túl is megtaláljuk a különböző szárnyas emlősöket, de mi csak azokról szólunk, amelyek Franciaországban ismeretesek. Itt húsz-egynéhány fajuk él. Vannak közöttük olyanok, amelyek majdhogy letelepült életmódot folytatnak, állandóan ugyanazon a vidéken élnek, mások viszont nagy utakat tesznek meg, mint ősszel és tavasszal a vándormadarak. Ezeknek az utaknak jellegét még nem ismerjük elég pontosan. Minden jel arra vall, hogy rendkívül hosszúak.
    Hautes-Pyrénées egyik barlangjában hosszú időn át tanulmányoztam az egyik ilyen vándorfajt és közben csakugyan meglepő, újszerű felfedezéseket tettem. A Tignahustes-barlang (tignahustes-nek nevezi a pireneusi tájnyelv a denevéreket) szeptembertől áprilisig kihalt. Ebben az időszakban hiába keresnénk benne akár egyetlen szárnyas emlőst is. Április első napjaiban, néha már március 25-től kezdve egyszerre benépesedik, és igen nagy számú denevérnek nyújt szállást. Ezek itt valósággal zárt települést alkotnak. Minden évben behatolnak a barlangba, felkapaszkodnak a magas boltozatra, mégpedig mindig ugyanarra a helyre. Így történik időtlen idők óta, erről tanúskodik tanyájuk alatt a vastag guanóréteg.
    1936-ban állapítottam meg végérvényesen, hogy a denevérek szabályos időközönként visszatérnek a barlangba, és ekkor kezdtem tanulmányozni az említett települést. A törzs létszáma évenként átlagosan ezer volt, és denevértörzsről szólva, ez nem tekinthető soknak. A létszám megállapítása elég nagy nehézségekbe ütközött, mert ha nem ismerjük ennek az állatnak különböző válfajait, bizony elég körülményes az egyik példányt a másiktól megkülönböztetni. Egy igen becses kis kézikönyv segítségével utóbb sikerült közelebbről is megismerkednem a Tignahustes-barlang állandó látogatóival. A könyv a "Franciaország természetrajza" címet viseli, és Tressouart doktor írta 1884-ben. Nyugodt lélekkel ajánlom mindenkinek, aki most kezd bele a denevérek életének tanulmányozásába.
    A Tignahustes-barlang denevérei a simaorrúak családjába (Myotis) tartoznak. Ez a denevér a legnagyobb valamennyi Franciaországban élő faj között. Kiterjesztett szárnyának szélessége negyven-negyvenhárom centiméter. Feje kúp alakú, pofája hegyes, így bizonyos mértékig a rókára emlékeztet. Széles, ovális füle ugyanolyan hosszú, mint maga a fej. Szőrzete általában vörösesbarna, háta színe a tiszta vöröstől a füstös barnáig változik, hasa ezzel szemben piszkosfehér.
    Az 1936-os esztendő egyik napján meglátogattam a barlangot, amely két egymásból nyíló teremből áll. A termek mindegyike körülbelül húsz méter átmérőjű, és igen alacsony átjáró köti őket össze, amelyben csak kúszva lehet előrehaladni. A simaorrúak a teljes sötétségbe borult második teremben ütötték fel tanyájukat.
    Elég hosszú ideig álltam mozdulatlanul, hogy megfigyelhessem őket. Zárt rajokat alkotva függeszkedtek a sziklaboltozatra, és nagy nyüzsgést műveltek. Mind gyakrabban hallottam a mennyezet felől csipogást, csivitelést, éles rikoltozást. Nyilvánvaló volt, hogy megjelenésem zavarta meg a denevéreket, vagy inkább kézilámpám fénye nyugtalanította ezeket a nappali alvókat, hiszen éppen ekkor pihenték ki a környéken éjszaka végzett repülőútjaik fáradalmait. Egyesek közülük vergődtek, kiváltak a rajból és csapkodtak szárnyukkal, láthatóan készültek, hogy elrepüljenek. Elérkezett tehát a közbelépés ideje. Úgy terveztem, hogy tömegesen ejtem foglyul őket, és most nekiláttam a munkának.
    Ezen a napon ugyanis előre megfontolt szándékkal léptem a barlangba. Most először próbálkoztam denevérvadászattal. Hátizsákomból kiemeltem egy nagyméretű vászonzsákot, és felerősítettem az idáig vonszolt hosszú gesztenyefa rúdra. A kezdetleges szerszámmal, amely egyébként utóbb roppant hatékonynak bizonyult, megkíséreltem a denevérfogást. A vászonzsák vaskeretét többször is körbe járatom a mennyezetbe kapaszkodó állatok nyüzsgő, puha tömegében. A súrlódás leválaszt néhányat, és ezek lábam elé hullanak. Egyesek úgy esnek le, mint az érett gyümölcs, mások viszont ösztönösen kinyitják szárnyukat, és úgy érnek földet, mint a hulló falevél. Mind a puha guanóra esnek, amely csökkenti az odaütődés hevességét. A vászonzsák percről percre nehezebb, és a zöld fáról vágott hosszú rúd meghajlik a súly alatt. Most már visszavonulok a kijárat felé. Amikor felérkezem a barlang előterébe, a teljes napvilágra, leülök és lábam közé fogom a vászonzsákot, amelyben foglyaim tömege nyafog és vergődik. A számlálásnál kiderül, hogy 225-öt zsákmányoltam. Magam mellé helyezem a földre azt a vashuzalból készült, nagy biztosítótűhöz hasonló alkalmatosságot is, amelyre az apró alumíniumgyűrűket fűztem. Ezek a gyűrűk voltaképpen behasított kis hengerek, amelyeket a párizsi Természetrajzi Múzeum, vagyis a madarak vándorlását kutató központi intézet a madarak megjelölésére készített. Mindenki kapott belőlük, aki madarak, illetve denevérek meggyűrűzésére vállalkozott.
    Az igen kis méretű alumíniumgyűrűk valójában átfűrészelt szalvétagyűrűre hasonlítanak. A hasítás lehetővé teszi, hogy a gyűrűt ráhelyezzük a denevér lábára. Igen finom érzékkel kell azonban felerősíteni, hogy a hasítás záródjék. Az állat ettől kezdve gyűrűt visel, de ez a legkevésbé sem zavarja, mert a gyűrűk oly könnyűek, hogy tíz darab együttes súlya sem mozdítja ki a levélmérleg mutatóját. Fontos részlet továbbá, hogy a gyűrűkbe vékony betűkkel bevésik a "Muséum Paris" feliratot, amelyet a sorszám és a törzskönyvezés jele követ.
    A kísérletek aztán a továbbiakban csakugyan rendkívül érdekes megfigyelésekre szolgáltattak alkalmat. 1936-ban még csak egyedül én foglalkoztam a denevérek gyűrűzésével, de elmondhatom, hogy iskolát csináltam, és 1950-ben már hetvenöt kutató követte példámat.
    De tartsunk lépést az eseményekkel.
    Az említett napon százhatvanöt gyűrűt helyeztem el a denevéreken. Igaz, hogy munka közben számos sebet kaptam, de abban az időben még nem volt gyakorlatom és egyébként sem könnyű egyedül végezni a gyűrűzés műveletét. A gyűrűvel el nem látott denevéreket visszavittem a barlangba, és szabadon bocsátottam őket, a meggyűrűzött példányokat viszont hazaszállítottam. Dolgozószobámban, este kilenc órakor adtam vissza szabadságukat. Egy szempillantás alatt kirepültek a nyitott ablakon, és szétszéledtek az éjszakában.
    Csak tizenhat kilométert kellett repülniük, hogy visszatérjenek szállásukra, a Tignahustes-barlangba. Vajon lesz-e annyi eszük, kitelik-e tőlük, hogy megtalálják a visszavezető utat? Ezt a kérdést vetettem fel magamban, hiszen ez volt kísérletem indítóoka. Másnap már kora reggel ott voltam a barlangban, és türelmetlenül vártam az eredményt. A vászonzsákkal már első próbálkozásra sikerült elfognom néhány meggyűrűzött simaorrút, amelyeket az előző este jelöltem meg. A kísérlet tehát meggyőzött, hogy a denevéreknek van tájékozódási érzéke. De meddig terjed ez a tájékozódási érzék? Milyen távolságra tájékozódnak, milyen messzire vihetjük őket tanyájuktól?
    A következő kísérletek során fokozatosan növeltem a távolságot, és így megkaptam a választ a kérdésre.
    A későbbiekben ugyanis sikerült további denevéreket foglyul ejtenem ugyanebben a barlangban, és ezeket vagy magam vittem, vagy elküldtem mind távolabbi helyekre. Előbb a légvonalban 36 kilométerre fekvő Saint-Martory (Haute-Garonne), majd Toulouse (100 kilométer), Agen (120 kilométer), Carcassonne (150 kilométer), Saint-Jean-de-Luz (180 kilométer), Sète (265 kilométer), Montpellier (280 kilométer), végül pedig Angoulême (300 kilométer) volt a cél.
    Később aztán Poitiers-ben (400 kilométer), Tours-ban (420 kilométer) és Párizsban (700 kilométer) engedtem szabadon egyes példányokat, de ezek a kísérletek már nem vezettek kedvező eredményre, vagy legalábbis nem sikerült megtalálnom a barlangban a három utóbbi városban útjukra engedett denevéreket. Lehet, hogy a távolság túlságosan nagy volt, de elképzelhető, hogy vászonzsákommal éppen csak ezeket a példányokat nem sikerült megkaparintanom, hiszen ehhez a véletlen segítségére is szükségem lett volna. Feltehető, hogy Így történt, mert a Poitiers-ben, Tours-ban és Párizsban végzett kísérletekhez csak igen kisszámú, alig húsz-huszonöt denevért vittem magammal, márpedig elég körülményes éppen ezeket "kihalászni" a népes törzsből.
    A denevérek hazarepülésével kapcsolatos kísérleteim egyébként igen nagy feltűnést keltettek, mert bebizonyosodott, hogy a szárnyas emlősök, vagy legalábbis a simaorrú denevérek rendkívül fejlett tájékozódási érzékkel rendelkeznek. Ezekkel a kísérletekkel egy időben tanulmányoztam a denevérek éjszakai kirepülésének jelenségét is. Napnyugtakor elfoglaltam őrállásomat a Tignahustes-barlang bejáratánál, és egész éjszaka figyeltem őket. Számos ébren töltött éjszaka után fény derült erre a kérdésre is. A denevérek igen különös módon távoznak nappali rejtekhelyükről, amikor portyájukra indulnak. Ilyenkor éjszakai szárnyas rovarokra vadásznak, hiszen tudvalevő, hogy kizárólag ezekkel táplálkoznak.
    A simaorrúak kirepülésének, illetve felszállásának lejtési görbéje rendkívül furcsán alakul. Ez a görbe előbb meredeken emelkedik, majd mindjobban ellapul, és a jó ég tudja, miért, a meteorológusok által jól ismert haranggörbére, illetve Gauss-görbére emlékeztet. Ezeknek a kísérleteknek és megfigyeléseknek egyébként minden részletét kifejtettem Barlangjaim című könyvem egyik fejezetében.
    Ugyanebben a könyvben tudósítottam arról is, hogy a Tignahustes-barlangban tanyázó simaorrú denevértörzs állománya mintegy ezer darab, mégpedig valamennyi nőstény. Ezek a nőstények június első napjaiban megkölykeznek, mindegyik egy, ritkán két utódnak ad életet. Az utódok között fele-fele arányban találhatók a hímek és nőstények. Amikor a kis denevérek elérik a két és fél-három hónapos kort, az egész törzs kirepül a barlangból. Pontosan nem sikerült megállapítanom, hogy hová, de valószínű, hogy úti céljuk igen messze van. Amikor a következő tavasszal visszatérnek, a Tignahustes-barlangban született hímek közül egyetlenegy sem található a törzsben, amely - ismét leszögezem - megint teljes egészében nőstényekből tevődik össze. A nőstények tehát már megtermékenyítve érkeznek, és a Tignahustes-barlangban töltik a terhesség, a szülés és a szoptatás idejét. A vándorlás évi ciklusában a hímek soha nem vesznek részt, véleményem szerint ők egész éven át igen távol élnek a Pireneusok vidékétől - talán valahol Afrikában.
    Mindezt, de különösen azt a tényt, hogy a denevérek feltehetően rendkívül hosszú repülőutat tesznek meg, nemcsak megállapítottam, de be is bizonyítottam. Mindazonáltal maradtak bizonyos kérdések, amelyekre még mindig nem találtam megoldást. Miért van, hogy a denevérek egyes fajai vándoréletet folytatnak, mások viszont mindvégig ugyanazon a környéken élnek? Semmit nem tudunk róla. Hogyan tájékozódnak vándorútjuk, illetve erőszakos elhurcolások során, amikor sok száz kilométeres utat kell megtenniük visszafelé? Semmivel sem tudunk többet róla, mint a postagalambokról vagy a vándormadarakról általában.
    A szárnyas emlősök a barlangok mélyén, gyakran a bejárattól igen távol töltik a nappalt. Honnan tudják, hogy odakinn esik? Ilyenkor ugyanis éjszaka nem repülnek ki, sőt el sem indulnak útjukra. Ha a rossz idő tartós, akár több éjszaka is tanyájukon maradnak.
    Sejtelmünk sincs róla, hogy miből tájékozódnak.
    Ezzel szemben egy rendkívüli jelentőségű felfedezés révén végre megértettük, hogyan repülnek és tájékozódnak a denevérek a legsötétebb éjszakában, sőt a legmélyebb barlangok tökéletes vaksötétjében.
    A denevérek szeme szinte észrevehetetlenül kicsi, ennek ellenére tökéletes biztonsággal repülnek mind teljes napvilágnál, mind pedig sötétségben. Elkerülnek minden akadályt, és röptében kapják el az olyan apró rovart is, mint amilyen a szúnyog és a légy. Ez a különös jelenség már régi idők kutatóit is csodálkozásra késztette.
    A rejtély a természetbúvárok és tudósok nemzedékeit foglalkoztatta, mindazonáltal csak 1940-ben oldódott meg.
    Spallanzani olasz fizikus a 18. század vége felé kísérletekbe kezdett, hogy kiküszöbölje a denevér öt érzékszervének használatát. A kísérleti példányokat mindenféle akadállyal telitűzdelt szobában tartotta, és előbb szemüket kötötte be, majd lépésről lépésre haladva bemázolta szárnyukat, kivágta nyelvüket, végül pedig bedugta orrukat. A denevérek azonban folytatták repülésüket, és továbbra sem ütköztek bele sem a falba, sem a bútorokba, sem a minden irányban kifeszített selyemszálakba. De abban a pillanatban, amikor fülüket is bedugaszolta, a szárnyas emlősök azonnal elveszítették képességüket, hogy a csapdákat elkerüljék.
    Egy svájci tudós, Louis Jurine később folytatta ezeket a kísérleteket, és ugyanilyen megállapításokra jutott. Sajnos, Cuvier ellentmondott ezeknek a megfigyeléseknek, sőt olyan hévvel gúnyolta ki őket, hogy a kísérletek eredménye másfél évszázadnyi időre a feledés homályába merült. Igen kényelmes módon kimondották, hogy a denevérnek valamiféle titokzatos hatodik érzéke van, amely mindenkor tévedhetetlenül vezeti.
    De mégiscsak Spallanzani és Jurine járt a jó úton, mert az ő régebbi megállapításaik bizonyultak helytállónak.
    Mindazonáltal csak 1920-ban történt a következő lépés a rejtély tisztázása felé. Ebben az évben állította fel Hartridge professzor, az oxfordi egyetem tanára azt a hipotézist, hogy a sötétben repülő szárnyas emlős talán ultrahangot bocsát ki, amelynek visszhangját füle felfogja. Így tájékozódik és így kerüli el az útját elzáró akadályokat. Ez a hipotézis sem keltett több figyelmet, mint számos elődje, és ily módon a titok továbbra is megoldatlan maradt.
    Spallanzani és Jurine elmés, de tapogatózó jellegű következtetései, nemkülönben Hartridge professzor jövőbelátása 1940-ben szabályos kísérleti úton cáfolhatatlan bizonyítást nyertek.
    Griffith és Galambos, a harvardi egyetem két fizikusa ekkor határozta el, hogy folytatja Spallanzani régebbi kísérleteit. Úgy találták, hogy Spallanzani megállapításai pontról pontra igazolódnak. De a modern fizika fejlődése ekkor már olyan újszerű elektronikus készüléket: ultrahang-elemzőt bocsátott a kísérletező tudósok rendelkezésére, amelyet elődeik még nem ismertek. Az ultrahang-elemző segítségével megállapították és bizonyították, hogy a denevér röptében másodpercenként kb. ötvenezres rezgésszámú ultrahangot bocsát ki.
    Ezeket az éles, de az emberi fül számára hallhatatlan hangokat a denevér aránylag nagyméretű és erős izomzattal ellátott gégéje bocsátja ki. A denevér füle ezzel szemben felfogja, érzékeli az akadályról visszaverődő ultrahangot, Vagyis a visszhangot, és így az állat maga villámgyorsan elkerüli az akadályt. Ezek szerint a szárnyas emlősök már körülbelül hatvanmillió éve ismerik a radart, a mi modern technikánk egyik vívmányát. A radar fogalmilag a hullámok visszhangjával való felderítést jelenti, és ilyen értelemben nem vitatható, hogy a denevérnek radar-készüléke van. Igaz, hogy itt nem Hertz-féle, hanem ultrahang-hullámokról van szó, helyesebb tehát, ha radar helyett a sonar kifejezést használjuk.
    Mint általában minden alapvető jelentőségű felfedezésnél történik, számos fontos kérdés megválaszolatlan marad, és új kérdések is felmerülnek. Ezek részletezésébe azonban nem bocsátkozhatunk.
    A denevér radarjának felfedezése egyébként nem keltette fel túlságosan a közvélemény érdeklődését, de talán csak azért, mert éppen abban a történelmileg rendkívül válságos időszakban történt, amikor szinte egymásra torlódtak a súlyos események.
    De nekem, a barlangok magányában végre meghozta a kielégítő, sőt megnyugtató választ arra a kérdésre, amely az évek hosszú során át foglalkoztatott és izgatott. A titok fátyla fellebbent, és ettől kezdve még az eddiginél is sűrűbben kerestem fel a Tignahustes-barlang érdekes simaorrú denevéreit.
    Ekkor azonban példátlan dolog történt. 1940-ben a denevér-törzs szabály szerint elindult nyárvégi vándorútjára, de a következő évre, 1941 tavaszára már nem tért vissza. Elmúlott március, április, sőt május és június is, és lassan bebizonyosodott, hogy a denevérek nem térnek vissza. Később sem jöttek vissza soha ebbe a barlangba, amelyben pedig már számtalan nemzedék élte le életét.
    Semmi kétség, hogy engem terhel érte a felelősség. Én törtem be hozzájuk, én őrködtem éjjel-nappal a bejáratnál, én ejtettem foglyul és gyűrűztem meg sokat közülük, és így valósággal rákényszerítettem őket, hogy végleg elhagyják ezt a hajdan magányos, csendes helyet, amely az én hibámból most már lakhatatlanná vált számukra. Minthogy azonban folytatni akartam tanulmányaimat, kiváltképpen azokat a kísérleteket, hogy visszarepülésüket vizsgálva, messzire elszállítom és szabadon engedem őket, én is rákényszerültem, hogy másik denevérbarlangot keressek. Találtam többet is, de egyik sem volt olyan érdekes és kényelmes, mint a Tignahustes-barlang, amely valóságos természetes laboratórium volt. Ezek az új barlangok igen távol estek lakhelyemtől és túlságosan nagyok is voltak. A boltozat magassága lehetetlenné tette, hogy rúdra erősített vászonzsákommal dolgozzam, ezenkívül a barlangok nyílása is túlságosan tágas volt, és így nem figyelhettem többé eredményesen a denevérek éjszakai kirepülését. Nagy sajnálatomra le kellett mondanom róla, hogy ismeretségemet a simaorrúakkal tovább mélyítsem. Ettől kezdve más denevérfajok életét vizsgáltam. Igaz, hogy ezek a vizsgálatok már eleve kevesebbet ígértek, mégis meg kellett elégednem velük.

    Említettem, hogy Franciaországban a denevérek mintegy huszonöt faját ismerik. Ezek közül megfigyeltem, foglyul ejtettem és meggyűrűztem számos Miniopteruszt, ezt az igen kistermetű, alig nyolc-tíz gramm súlyú denevérfajt. A Miniopterusz pofája tömpe, nyomott, hosszúra nyúlt szárnyával elképesztő gyorsan repül. Találkoztam ezenkívül a simaorrúak családjába tartozó Capaccini-denevérekkel, a hosszúfülűekkel, a pisze- és törpedenevérekkel. Ez utóbbiak a világ legkisebb denevérei, súlyuk nem több, mint 4-5 gramm. De a Pireneusok sziklaüregeiben a leggyakrabban és a legnagyobb számban patkósorrú denevéreket találunk. Hosszú éveken át szüntelenül foglalkoztam ezek meggyűrűzésével, több mint hatezret jelöltem meg közülük. De sokkal többet kellett volna gyűrűvel ellátnom, hogy többször is elfoghassam ugyanazokat a példányokat, és érdekes eredményre jussak. Mindazonáltal elég sokszor ejtettem foglyul általam már előzően meggyűrűzött példányokat. Nagy ritkán előfordult, hogy jóindulatú levelezők valóban a legkülönbözőbb helyekről jelezték, hogy véletlenül foglyul ejtettek egy-egy meggyűrűzött denevért. Elolvasták a gyűrűn a "Muséum Paris" feliratot, és kötelességszerűen jelentést tettek a múzeumnak.
    Gyakran a gyűrűzés helyétől igen távol fogtak el ilyen denevéreket. Így például a H 2041. számú Miniopteruszt a Tignahustes-barlangban gyűrűztem meg, és cserkészek a Beauvais-hez (Oise) közeleső Saint-Martin-le Noeud-i kőbányában találták meg. Ez légvonalban 760 kilométeres távolságot jelent.
    A meggyűrűzött példányok közül a G 084. számú patkós denevér tartja a rekordot. Ezt a denevért ugyanis a Gargas-barlangban (Hautes-Pyrénées) jelöltem meg, és 1100 kilométer távolságban a bajorországi Trienbachban fogták el.
    Ugyancsak a gyűrűzés módszerével sikerült fényt derítenünk a szárnyas emlősök élettartamára. Amikor 1936-ban az első gyűrűket kaptam a párizsi Természetrajzi Múzeumtól, még alig tudtuk, hogy mennyi ideig élnek ezek a kis állatok. Általában úgy hitték, hogy két-három évig.
    De amikor megismételtem és tovább folytattam kísérleteimet, öt, nyolc, tíz, sőt tizenkét év után is találtam meggyűrűzött példányokat. Eddigi feljegyzéseim tanúsága szerint a H. 057. és G. 106. törzskönyvi számot viselő patkósorrú denevérek érték el a legmagasabb kort. Ezeket 1936. december 30-án gyűrűztem meg, és tizenöt évvel később, 1952. január 16-án fogtam el őket újra.

    De minthogy már a meggyűrűzés idején is "felnőtt" példányok voltak, életkoruk legalább tizenhat esztendőre tehető. Hadd tegyem hozzá, hogy vizsgálatuk nem mutatta ki a fogak jelentős kopását, sőt az elöregedés más jellegzetes tüneteit sem észleltem. A denevérek maximális életkorának kérdése tehát új és váratlan megvilágításba került. Én magam továbbra is hiszem, hogy játszva meghaladják a húsz éves kort. Nincs is mit csodálkozni rajta, hiszen ezek a kis állatok az év hat-hét hónapját mély, majdhogy letargikus álomba merülve töltik, és ez nagymértékben kíméli szervezetüket. Akárhogy is, az említett két denevér minden bizonnyal sok ezer kilométeres utat tett meg életében, ide értve talán a hosszú vándorutakat is. Az igazság kedvéért azonban le kell szögeznem, hogy megint csak a Labastide-barlangban (Hautes-Pyrénées) fogtam el őket, ismét ugyanott, ahol tizenöt évvel előbb felraktam rájuk a gyűrűt.
    Minthogy mindvégig igen lelkiismeretesen végeztem a gyűrűzés munkáját, hozzátehetem, hogy a H. 057. törzskönyvi számot viselő patkósorrú denevérrel voltaképpen igen régi ismeretség kötött össze. Említettem, hogy 1936-ban gyűrűztem meg, majd 1937-ben, 1939-ben, 1941-ben, 1942-ben, 1948-ban és 1952-ben fogtam el újra és bocsátottam szabadon. Négy alkalommal a Labastide-barlangban, három alkalommal pedig az alig két kilométerre fekvő Esparros-szakadékban találtam rá. Persze, nem tettem le róla, hogy továbbra is hosszú időn át és gyakran találkozzunk. Remélem, hogy így lesz, bár ha megismerne, bizonyára nem sok jót mondana rólam.
    1940. március 23-án Auzas falu (Haute-Garonne) egyik barlangjában meggyűrűztem egy magányos patkósorrú denevért, amellyel utóbb többször is találkoztam, 1944-ben, 1946-ban, 1947-ben, majd utoljára 1952. október 31-én, tehát tizenkét évvel és hét hónappal a meggyűrűzés után fogtam el.
    Minden alkalommal ugyanarra a gerendára, sőt ugyanannak a gerendának ugyanarra a pontjára csimpaszkodva találtam rá. Látható, hogy ennek a barlangban letelepedett, mondhatnám "otthonülő" patkósorrúnak megvoltak a maga apró, változtathatatlan szokásai. Ő legalább nyugalmas és elviselhető hőmérsékletű rejtekhelyet választott, néha azonban megdöbbenve észleljük, hogy egyes denevérek a barlangok leghuzatosabb, legnyirkosabb és leghidegebb termeiben alusszák át a telet. Nemritkán találunk mélyen alvó denevéreket, amelyet teljesen elborítanak a hidegben kicsapódó vízcsöppek. Tapintásra hidegek, sőt szinte fagyottak. De mégis élnek, átvészelik a telet, és tavasszal új életre kelnek.
    A Martel- és az Henne-Morte-barlanghoz hasonló rendkívül mély és hideg sziklaüregekben elvétve találtunk olyan denevéreket (simaorrúakat és piszeorrú denevéreket), amelyek 200 méteres függőleges mélységben és mindössze 3-4 fokos hőmérsékleten élnek.
    Ebben az irányban minden bizonnyal azok a hosszúfülű denevérek tartják a rekordot, amelyeket a Devaux-barlang mélyén, Gavarnie körzetében találtunk. Igaz, hogy döglötten, mumifikált állapotban. Ez a barlang 2900 méter magasságban fekszik, nagy részét jég borítja, és hőmérséklete -1 és - 3 fok között váltakozik!
    A denevérek tehát minden tekintetben különös állatok, gyakran olyan rendkívüli tulajdonságaikkal találkozunk, amelyek behatóbb tanulmányozást igényelnének. Fentebb csak legjellegzetesebb sajátosságaikat említettük meg, meggyőződésünk szerint azonban a jövő még sok meglepetést tartogat mindazok számára, akik e különös állatfaj fiziológiájának, szokásainak és életmódjának tanulmányozására vállalkoznak.


A   k ö t e t   k é p e i

62.1657 - Kossuth Nyomda, Budapest, V. Alkotmány u. 3. - Felelős vezető: Lengyel Lajos igazgató - Kiadja a Gondolat, a TTIT kiadója - Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója - Felelős szerkesztő: Schiller Jánosné - Műszaki vezető: Löblin Imre - Műszaki szerkesztő: Károlyi Gábor - Megjelent 7500 példányban, 9¼ (A/5) ív + 36 old. melléklet terjedelemben - A könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint készült


Elektronikus változat: Kovács Attila, Mogyorósi József - 2002-2004.