Beszámoló a Miskolci Bányász Sportkör Barlangkutató Csoportjának 1960-tól 1977-ig végzett munkáiról

Készült a miskolci barlangkutatók 25 éves jubileumi találkozójára

A kutatási jelentések alapján összeállította:
Várszegi Sándor

Az 1952. május 31-én életre hívott MHT Zsombolykutató Munkabizottság tevékenységében - a megalakulástól kezdődően a Bányász Kutató Csoport két tagja: Lukácsik József és Várszegi Sándor sporttársunk vett részt.

A módszeres kutatások eredményeképpen több jelentős barlangfeltárás született ebben az időszakban.

Ezzel egyidőben a tudományos munka is egyre jobban kiteljesedett. Ugyanekkor a feladatok egyre növekedtek, mivel Miskolc város és ipari bázisának rohamos fejlődése, a vízigény ugrásszerű növekedését idézte elő. Egyre újabb feltárások és víztározási lehetőségek felderítése vált szükségessé.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a jó ivóvíz biztosításának alapvető feltétele, hogy a jelentősebb karsztforrások vízgyűjtő területeit és vízösszefüggéseit kellő alapossággal megismerjük.

A munka sokrétűsége és a feladatok nagysága a kutató létszám növelését, s további társadalmi alapon működő kutató-csoportok életre hívását tette szükségessé.

Fentiek miatt 1960 tavaszán Lukácsik József kivált az MHT zsombolykutató szakosztályából, és megalakította a Diósgyőri Bányász Barlangkutató Csoportot. (Néhány év múlva a Bányász Sportkörnél történt fúzió következtében az elnevezés Miskolci Bányász Sk. Barlangkutató Csoportjára változott.)

Az alakulást követően a 15 fős csoport nagy aktivitással kezdte a munkát a Diósgyőr környéki barlangokban. A Vadas Jenő-forrási és a Bodzás-oldali két hasadékbarlang feltárása, majd a Vártető K-i részén a Tigrisárki-időszakos-forrásbarlang víznyelőjének megbontása során a csoport összekovácsolódott, s alkalmassá vált nagyobb feladatok végrehajtására is.

1960 júliusában kezdetét vette - a Nagy-fennsík létrási szakaszán - a Bükkös-forrás víznyelőjének bontása. E munkálatok végzésében Lukácsik József és Kositzky Józsefen kívül Virágh Lajos, Molnár Bertalan, Csontos Sándor, Frigyik Sándor és id. Háger Ferenc tűntek ki. Szeptemberig a barlangot mintegy 30 méter mélységig és 50 méter hosszban sikerült a csoport tagjainak feltárni. A Bányász barlangkutatók jó kapcsolatokat építettek ki a Keletbükki Erdőgazdasággal, s így a felszerelések tárolására igénybe vehették a Vesszősi munkásházat. A csoport viszonzásul tervbe vette, hogy a '62-es kutatási évben megvizsgálja a kurtabérci erdészeti objektumok vízellátási lehetőségeit.

A Gyenge Lajos vezette Herman Ottó csoport és a Bányász kutatócsoport kiválásával az anyaegyesület érthetően erősen meggyengült. Az arányok helyreállítása érdekében 1960. szeptember 1-én az MHT keretében folyó karsztkutatás vezetőjévé dr. Juhász Andrást választják, s a titkári teendők végzésére Várszegi Sándort jelölik, ki már korábban is részt vett a csoport munkájában. Várszegi Sándor az MHT legaktívabb kutatóit - Borbély Sándort, Zsellér Györgyöt, Gera Sándort, Papp Gyulát, Liptai Editet és Tokár Ferencet - bevonja a Bányászok bükkös-forrási munkálataiba, s ezt követően a két csoport gyümölcsöző együttműködése révén újabb járatszakaszokat és termeket tár fel. A csapadékos időszak beálltával a vízjárat további kutatását - a fokozott vízveszély miatt - ekkor időlegesen be kellett szüntetni.

1961 telén a METESZ-ben felvetődött a Szepesi-barlang további feltárására irányuló kísérletek meggyorsításának szükségszerűsége. Köztudottan e barlangot Szepesi Zoltán - a tragikus körülmények között elhunyt miskolci barlangkutató - felesége találta, s az utóbbi években Láner Olivér és Molnár Gyula vezetésével néhány MHT-s barlangkutató - a 20 méter mélységben fellelhető Mesebeli-kürtő feletti szűkületig tárta fel. A Szepesi-barlang kutatásának előtérbe helyezése azért látszott célszerűnek, mivel ez az agyagpala vonulattól É-ra, viszonylag nagyobb távolságban helyezkedik el, ezért feltételezhető, hogy a járatait így kevésbé iszapolta le a víz, mint az a közvetlenül a réteghatárról induló Bükkös-víznyelőbarlang vízjáratainál tapasztalható. (Várszegi Sándor megítélése szerint a Szepesi-barlang jelenleg ismert szakaszán a Bükkös-barlang becsatlakozása nem egyértelműsíthető, így feltehetően a Szepesi-barlanggal párhuzamosan - a rét tebersora alatt - egy régebbi keletű, s feltehetően összeszakadt barlangrendszer húzódik.)

A Szepesi-barlang intenzív feltárása 1962 tavaszán indult. A Bányász csoport Borbély Sándor robbantásvezető irányításával s néhány MHT-beli barlangkutatóval karöltve végezte a szűkületek átbővítését. A Mesebeli-kürtő feletti, majd ennek alján a Borotvaél-ig tartó szűkület leküzdése nagy nehézséget okozott, s több hetet vett igénybe. A húsvéti ünnepeket a Bányász csoport tagjai új hágcsók készítésére, s a Május 1. tiszteletére tervezett háromnapos expedíció előkészítésére fordították. Ekkor lépett azonban színre a barlang egyik korábbi feltárója Molnár Gyula, s két fiatal társa: Bödör István és Kutas Tamás. Az ablakon át behatolva a Vesszősi vadászházból a Bányász csoport teljes kötélkészletét elvitték, majd ezt követően beépítették a barlangba. Vitathatatlanul nagy technikai bravúrt hajtottak végre azzal, hogy a Nagy-falon és a Harang-kürtőn lejutva elérték a 100 méter mélységben levő Rom-termet. A vakmerő tettnek volt azonban egy szépséghibája is. Ez - az etikai vonatkozásoktól eltekintve - abból adódott, hogy a felszínre jutás nehéz erőpróbái miatt a három kutatónak a kenderkötelek kiszedésére már nem maradt energiája. A Bányász csoport tervezett expedíciója így nem járt eredménnyel, mivel - a nem kellőképpen átgondolt vállalkozás következtében - a csoport teljes kötélkészlete tönkrement.

A történtek ellenére nem került sor kenyértörésre, s a Bányászok nem zárkóztak el a további közös munkától sem.

Az utolsó akadályt - a barlang szintes ágának elérése előtt - a Bosszantó nevű szűkület átvésése jelentette. Időközben a Bányászok teljes hágcsókészlete beépítésre került a barlangba. Így a csoport tagjai június 8-án előbb a lusta-völgyi Varga-zsombolyt keresték fel. Kiszerelték a korábban ide beépített hágcsókat, majd átszállították a Szepesi-barlanghoz. Meglepve tapasztalták, hogy megbeszélésük ellenére Molnárék ismét egyéni akcióra szánták el magukat. A várakozásnak megfelelően Molnárék hajnalban megjelentek a Vesszősi házban. Beszámolójukból az derült ki, hogy átpréselték magukat a Bosszantó szűkületén, majd az Óriás-lépcsőn át lejutottak a barlang szintes ágába. A Bányászok reggel szintén elérték a szintes ágat. Az aknarendszer becsatlakozásánál lévő termet a felfedezőiről Három-Aranyásó-teremnek nevezték el. Végigmentek a Keleti-ágon, majd be kellett érniük a Nyugati-ág Nagy-tufa-gát mögötti szakaszainak első bejárásával, ahová Molnárék az éjszaka folyamán már nem juthattak el.

A Szepesi-barlang feltárása - a történtek miatt - keserű emléket hagyott jónéhány barlangkutatóban. Hisz azok, akik az egyéni dicsőségvágy bűvöletében megfeledkeztek a "fair play"-ről, azon társaikat fosztották meg a sikerélmény örömétől, akik áldozatos munkájukkal erre leginkább rászolgáltak volna.

A további feltárásokat az MHT és a Bányász csoport tagjai közösen végezték. Nyári táborozásukon a két csoport tagjai a barlang lejárati részének kompresszorral történő bővítésén és a vaslétrák beszerelésén kívül, a barlang Keleti-ágának 150 méter mélységben lévő végpontjára igen nagy nehézségek között 150 kg sót szállítottak le. A tóba beadott jelzőanyag segítségével végül is sikerült tisztázniuk a hidrogeológiai összefüggéseket.

A feltáró munkában az 1962-es év így igen jelentős eredményt hozott, mivel sikerült hazánk ekkor legmélyebb (168 m) és a Bükk-hegység leghosszabb (1660 m) barlangrendszerét feltárni.

A Szepesi-barlang kutatásában kiemelkedő munkát végzett: Kositzky József, Lukácsik József, Várszegi Sándor, Magyar József, Dobránszki Péter, Török István és Kőszegi Imre.

Még ugyancsak ebben az esztendőben a Bányász csoport tagjai a lusta-völgyi Varga-zsombolyt 35 méter mélységig, míg a Borókási I-es víznyelőbarlangot 4 méter mélységig tárták fel. Az őszi táborozás során, Bánkút közelében pedig elkezdték a lyukas-gerinci Betyár-barlang bontását.

Az 1963. év telén Várszegi Sándor és négy MHT-s társa bejutott a Létrási-Vizes-barlang Twist-termébe, majd egy többszáz méteres feliszapolt járat, az úgynevezett Nagy-kuszoda hosszú szakaszon történő átbontását követően eljutott a barlang végpontját jelentő Szifon-tóig. Ezzel a Létrási-Vizes is belépett a Bükk nagy barlangrendszereinek sorába. Még ugyancsak a téli időszakban a két csoport tagjai az Ilona-kúti-hasadékbarlangban (Szalamandrás-nyelő) új szakaszt tárnak fel. Várszegi Sándor ezt követően lemond az MHT-nál betöltött titkári megbízatásáról, és átlép a Bányász csoportba. A két csoport közötti szoros együttműködés ezzel gyakorlatilag megszűnik.

Ezután a Bányász csoport új területen folytatja tovább kutatási tevékenységét. A Kurta-bérci munkásház melletti Keringő-teberben (mely időszakosan aktív víznyelőnek tekinthető) 4,5 m mélységig sikerül lejutni. Egyidejűleg megindult a Kőrös-hegyi munkásház közelében, a rét sarkában fellelhető hasadékbarlang feltárása. A bontási munkák itt 6 m mélységben leálltak, mivel a Nagy-hárs D-i tövében az időközben elkezdett, s a későbbiekben Bányász-barlangnak elnevezett aknabarlang bontása a csoport minden energiáját lekötötte. (Ennek nagyméretű függőaknája a 3. métertől mintegy 30 m mélységig üledékkel feltöltődött. Ezt azonban akkor még nem sejthettük!)

Az 1963. évi kutatótáborunkat kényszerítő okok miatt Jávorkútra telepítettük. Innen két munkahelyünkre, a Kurta-bércre és a Lyukas-gerincre való eljutás igen nagy időveszteséget jelentett. Ennek ellenére a tábor végéig a Bányász-barlang aknarendszerében 18 méterig, a Lyukas-gerincen viszont 38 m mélységig jutottunk le, egy páfrányszerű képződményekkel díszített terem mélypontjáig. Még az ősz folyamán a Bánkúti-visszafolyó víznyelőbarlangjában, ennek szűk iker-aknájában 4 mélységig sikerült lehatolni. (A későbbiekben itt tárták fel budapesti, miskolci és debreceni barlangkutatók a Diabáz-barlangot.)

A Bányász-barlang feltárásában kiemelkedő munkát végzett: Kositzky József, Lukácsik József, Hornyik László, Kujbos István, Várszegi Sándor, Nagy József, Szántai György, Szántai Péter, Pongó Károly, Dán Sándor, Kőszegi Imre, Lukácsik Barna és Szakszon Zoltán.

1963 novemberében a Kis-fennsík K-i szakaszán Kositzky József, Lukácsik József és Várszegi Sándor egy inaktív víznyelő (úgynevezett rányelő) kibontását követően felfedezik a Vénusz-cseppkőbarlangot. A további leszállások során a csoport tagjainak sikerül a hosszát 550 méterre növelni. Ezzel a Vénusz-barlang a Kis-fennsík leghosszabb barlangjává válik. A barlang különlegessége, hogy tipikus eróziós barlang, melyhez fogható a Bükkben a Kecske-lyuk kivételével eddig nem volt ismeretes.

Ebben az időszakban a csoport vezetését Kositzky József vette át.

1964-ben folytatódik a Vénusz-barlang alsó szintjének feltárása. Itt Hornyik László és Várszegi Sándor sikeres szifon-átúszást hajt végre, ezzel jelentősen megnövelik az alsó-barlang hosszát. Tavasszal, a Vénusz-barlangtól É-ra 500 méterre sikerül kibontani az Őz-tebri-barlangot, mely lényegesen fiatalabb a Vénusz-nál. Stílusjegyeit tekintve tipikus hasadékbarlang: 150 m hosszúságú keskeny hasadék-folyosó, melynek végét vizes szifon zárja le.

A nyári időszakban a Lusta-völgyi út Kurta-bérc előtti szakaszán a csoport kibontja a jelenleg csupán egy 15 m hosszúságú omladék-teremből álló Félelmek-barlangját.

1964-ben táborozási engedélyt Kurta-bérc helyett a Létrási munkásházhoz kapott a csoport, így innen kellett fáradságos úton átjárni a kurta-bérci kutatási területre. A tábor végére a Bányász-barlang bejárati aknáját 25 méterig sikerült kibontanunk. Az őszi expedíciók során végül is a 30 méter mélységű aknafenék szűkületét áttörve egy további, 10 méter mély aknát tártunk fel. Innen egy ferde folyosóba, majd egy nagyméretű, 60 m mélységű függőleges aknán lejutva omladékos terembe jutottunk. A terem vastag omladékának átkutatását 1965 tavaszán folytattuk.

Az 1965. évi táborunkat Kurta-bércre telepítettük. Tovább folyatódott a Bányász-barlang feltárása. Néhány kürtő kimászását követően az omladékban több reménykeltő ponton kutatóaknát mélyítettünk. A biztosító anyagok 130 m mélységbe történő leszállítása viszont emberfeletti teljesítményt követelt a kutató gárdától. A több-tíz méter vastagságú omladékot a nagy erőfeszítések ellenére sem sikerült áttörnünk, így a feltárást időlegesen befejezettnek kellett nyilvánítanunk. A könnyebb siker reményében a tábor végéig a Kurta-bérci emlékmű közelében található, s korábban 10 méter mélységig feltárt hasadékbarlang bontását kezdtük el. A barlangot végül is 30 méter mélységig és 65 méter hosszban, egy szifonig sikerült feltárni.

Ősszel a Bükkszentkereszt vízellátásával kapcsolatban felvetődött a Galuzsnya-tető É-i oldalában fellelhető víznyelőbarlang feltárásának szükségszerűsége. A nagyméretű hasadékaknába hullott kőtörmelék eltávolítását első terepbejárásunkat követően haladéktalanul elkezdtük.

1966 tavaszán ezzel párhuzamosan - a korábban megbontott, de időközben újra eltömődött - Hollósi-víznyelő bontása is megindult. Mintegy 4 méter mélységben elértük a szálban álló kőzetet. Ezt követően a lemélyített aknát keretácsolatokkal kibiztosítottuk.

Az 1966. évi nyári kutatótáborunkat célszerűen a Hollósi-víznyelő melletti rétre telepítettük. A víznyelő előterében gátrendszert építettünk, a kutatások veszélytelenségének biztosítása érdekében. Ezután mindkét kutatási pontunkon elkezdtük a feltáró munkát.

A Galuzsnya-víznyelőbarlang bontása rendkívül nagy technikai problémát jelentett. A bontás során ugyanis kiderült, hogy a felszínről induló hasadékaknából szűk nyíláson át egy ikeraknába lehet átjutni. Mivel a továbbjutást csupán ezen akna fenekén remélhettük, a bontás során kitermelt törmeléket két fázisban, először az ablakszerű nyílásig, majd innen újabb kötélre történő átakasztást követően, a felszíni aknában kiépített ácsolatok mögé kellett deponálnunk. A nehéz munkafolyamatok 8-10 embert igényeltek, s igen balesetveszélyesnek bizonyultak. A tábor végéig a barlang aknarendszerét 45 m mélységig sikerült feltárnunk. Időközben a környékén több hidrológiai megfigyelést is végeztünk. Megállapítottuk, hogy Bükkszentkereszt szennyvizei a községet D-i irányban elhagyva, a Galuzsnya-barlang vonalában fellelhető törésvonalak környezetében nyelődnek el. Ezen tény új megvilágításba helyezte a barlangot, melynek további kutatása mindenképpen kívánatosnak tűnik. A kutatásában kiemelkedő munkát végzett: Kositzky József, Lukácsik József, Várszegi Sándor, Dobránszki Péter, Nagy József, Kiss László és Magyar József.

A Hollósi-víznyelőbarlang kutatása mintegy 10 méter mélységben elhelyezkedő omladékos teremben nyert befejezést. Ezt megelőzően a terem közepének mélyponti részén kutatóaknával igyekeztünk a szálban álló kőzetet elérni. Többméteres aknamélyítés után derült ki, hogy a terem DK-i részén, közvetlenül a sziklafal mellett kellett volna lehatolnunk, így az aknarendszer tetejére jutottunk volna. Kutatóaknánk beomlott, így a reménykeltő barlang kutatása csupán azt követően folytatható, ha a felszínről - újabb ácsolatok segítségével - ismét sikerül az omladékos terembe lejutni.

A Kis-fennsíkon a felső-forrási vízműtől É-ra, mintegy 100 méternyire, egy időszakos forrást bontottunk meg. Nézetünk szerint ezen "árvízi túlfolyó" NEM áll hidrológiai kapcsolatban a foglalt forrással. A forrástölcsér kvarckavicsos kitöltése viszont meglepő hasonlóságot mutat a Vénusz-barlang kitöltésével. E túlfolyó közelében a hegyoldal kisebb besüllyedését szintén megbontottuk. A kihajtott akna 4 méter mélységben egy szűk vízjáratra lyukadt rá. Megfelelő műszaki feltételek biztosítása esetén a kutatás érdemlegesnek tűnik mindkét ponton.

1966-ban a kis-fennsíki feltárásainkat is folytattuk. Legjelentősebb munkáinkat a Kőlyuk III. barlangban és az Udvarkői-víznyelőben végeztük. Nézetünk szerint az Udvarkői beszakadt terem ÉK-i sarkában nagyobb méretű kutatóakna lemélyítése esetén tovább lehetne jutni.

A Csókástól keleti irányban az Udvarkőig húzódó tebersorban, az Udvarkő közelében D-i irányból É felé lefutó tektonikus völgy tebrei közül hármat is megbontottunk. A legdélibb teberben a Kullancs-lyukba 3 méterre, ettől északra az Ürgefogó-lyukba 6 méterre értünk le, a völgy becsatlakozásánál kibontott Kőszűz-lyukban viszont Dobránszki Péternek egy kb. 6 méternyi kályhacső-szerű aknából mintegy 30 méternyi lejtős járatszakaszba sikerült lejutnia, melynek végét szifon zárja. A visszaút igen nehéznek bizonyult, mivel kutatótársunk beszorult a szűk aknába, s csak igen nagy nehézségek árán sikerült ismét felszínre hoznunk. A barlang további kutatására csupán megfelelő bővítés után nyílhat lehetőség.

1967 nyarán munkálatainkat a Nagy-fennsík jávorkúti szakaszára helyeztük át. Az 1954-ben feltárt Jávorkúti-víznyelőbarlang felszín-közeli szakaszait a víz újra leiszapolta. Ugyanezen időszakban a nyelőbe tápláló tavacska gátja is teljesen tönkrement, s ez időnként komoly vízveszélyt jelentett a kutatók számára. Fenti okok miatt a barlangban másfél évtizedig munkálatok nem folytak. 1967. június 11-én a Kelet Bükki Erdőgazdaság hozzájárulásával elkezdtük a völgyzárógát felújítását. E munkálatok a nyári táborozásunk alatt is folytatódtak. Ugyanekkor a víznyelőben a szálban álló kőzet mentén új lejárat mélyítését is elkezdtük. A kutatótábor utolsó napjaiban sikerült a korábban Gyökér-teremnek elnevezett barlangi részre rályukasztanunk. A leiszapolt Rókafogó-homorítós- és Fejenállós-szifonok kitisztítását követően az év végére a barlangot gyakorlatilag újra járhatóvá tettük. A Vizes-ág alsó (elmenő) szifonjait átbontottuk, s újabb járatszakaszt tártunk fel. Innen azonban a víz csőszerű, emberileg nem járható járatban tűnik el. A feltárt szakaszban viszont oldalirányból vízzúgás hallható, melynek eredetét eddig nem sikerült kideríteni. A Jávorkúti-víznyelőbarlangban kiemelkedő munkát végeztek: Kositzky József, Lukácsik József, Köves László, Kőszegi Imre, Dobránszki Péter, Soós Barna és Kárpáti Ernő.

1967 telén a Kis-fennsíkon a Kaszási-visszafolyótól É-ra fellelhető második teberben 3 ponton kísérleteztünk barlangfeltárással. 1968 tavaszáig a töbör mélypontján 25 méter mélységbe jutottunk le. A zegzugos feliszapolt vízjáratokból (Kürtődzsungel) nem sikerült hosszabb nyitott járatba jutnunk. A teber oldalában kibontott hasadékban 30 méter mélységbe sikerült lehatolnunk, s itt egy 18 m hosszúságú cseppköves termet találtunk. Ennek mélypontján nagyobb bontás árán esetleg tovább lehetne jutni. A harmadik bontási hely a teberfenéktől Ny-ra nyíló oldalvölgy peremén található. Ezt 15 méter mélységig bontottuk ki. Bár e három barlangot Petőfi I., II. és III. néven publikáltuk, utólag ezen elnevezéstől elálltunk.

A csókási réttől D-re (kb. 200 méternyire) található "vadföld" közelében fakadó rétegforrás vize tölcsérszerű mélyedésben tűnik el. A nyelőt a sziklafal mentén sikeresen bontottuk meg. Az álfenéken történt áthatolást követően egy 10, majd egy 20 méteres aknán lejutva kitermesedésbe érkeztünk. Innen újabb bontást és sziklavésést követően egy kb. 25 m hosszúságú lejtős folyosóba, majd egy 20 m mélységű akna fenekéről nyíló ferde járatszakaszba jutottunk. Ezt egy ingadozó szintű szifontó zárja le. A Honvéd-barlangnak elnevezett víznyelőbarlang 55 méteres mélységével jelenleg a Kis-fennsík legmélyebb barlangja, s mélypontján az ingadozó vízszint karsztvízszintet is jelezhet. E barlang feltárásában kiemelkedő munkát Kositzky József, Szántai György, Lukácsik József és Várszegi Sándor végeztek.

A Nagy-fennsíkon - még ugyancsak tavasszal - a Svéd-fenyvestől délre található időszakos víznyelő 7 méteres törmelékes zónájának kiépítését követően felfedeztük a Szirén-(Jávor II.-)barlangot. A barlang mintegy 15 méter mélységében a vízjárat lejtőssé válik, s előbb két irányba elágazik, majd labirintus-szerűvé válik.

Az 1968. évi jávorkúti kutató-táborozásunk alatt folytattuk a Jávorkúti-víznyelőbarlang Vizes-ága bejövő szifonjának áttörését. Többnapos sziklavésés után azon megállapításra jutottunk, hogy a szifon igen hosszú lehet, s így átbontása reménytelennek látszik. Azt végül sikerült egyértelműen tisztáznunk, hogy a szifon előterében nagy méretű terem vagy tórendszer lehet, mivel a szifon közelében létesített 20 cm-es gátacskánk huzamosabb ideig tartani tudta a közel 200 liter/perces vízhozamot. A végleges választ egy sikeres búvárakció adhatja meg a kérdésre. Ezt követően a Vizes-ág egyik kürtőjébe felkapaszkodva felfedeztük az Auróra-termet, mely különleges képződményei révén a barlang legszebb részének tekinthető. A Luna-terem környezetében elsősorban azért kezdeményeztük feltárásainkat, mivel a felszínről érkező vizek ezen a szakaszon nyelődnek el, s reméltük, hogy az itt feltárt járatok a Vizes-ág szifon mögötti járataiba táplálnak. A kérdést nem sikerült tisztáznunk, mivel az itt kibontott hasadékok járhatatlanná szűkültek. A barlang pontos felmérése - véleményünk szerint - hozzásegítheti a barlang további kutatóit a szifonkerülő járatok felfedezéséhez. Jávorkút távlati fejlesztése esetén viszont a barlangi patak vizét fúrólyukkal történő rályukasztással hasznosítani lehetne.

A táborozás alatt a Szirén-barlangban is folytattuk a további feltárási lehetőségek kutatását. A 20 m mélységű Olga-aknában és barlang további 5 különböző pontján folytak bontási munkálatok. A mintegy 200 méter hosszúságú, s igen nagy reményekre jogosító barlang folytatását ekkor azonban nem sikerült megtalálnunk.

Az augusztusi rendkívül csapadékos időjárás a lejárati szakaszon nagyobb kőzetmozgást okozott a Szirén-barlangban. Az egyik alkalommal a lent dolgozók vízbetörést is kaptak, s csak igen nagy nehézségek árán tudtak ismét a felszínre jutni. A barlang további kutatását ekkor időlegesen beszüntettük.

A tábor utolsó napjaiban a Bolhási-víznyelőbarlangtól északra kb. 300 méternyire a turistaút mentén - Kositzky József indítványára - egy kisméretű berogyást is megbontottunk. A kezdetben jelentéktelennek tűnő hasadékot - vörös agyagkitöltése után - Vörös-lyuknak neveztük el. A hasadék bontását a tábort követő időszakban is folytattuk. Az év végéig 25 m mélységig sikerült ezen aknabarlangot feltárnunk. A jelenlegi aknafenékre tápláló oldalkürtő erős eltömődést okozott. Emiatt a további munkálatok vagy a téli időszakban, vagy szakaszosan - a kiszellőzést követően - folytathatók csupán kellő biztonsággal.

Az ősz folyamán a Nagykőmázsa-völgyi-víznyelőbarlangtól kb. 150 méternyire keletre fellelhető időszakosan aktív víznyelő tölcséréből eltávolítottuk az állati tetemeket, majd felhívtuk a közeli robbanóanyag-raktár kezelőjének figyelmét, hogy a hasonló eseteket mindenképpen akadályozza meg, mivel a víznyelő közvetlenül a miskolc-tapolcai vízrendszerbe dolgozik. A nyelőt 3 m mélységig bontottuk ki.

Még ugyancsak az ősz folyamán Gyenge Lajos felkérésére csoportunk Bükkszentlászló közelében (a községtől keleti irányban 400 méternyire) a patakmeder felett nyíló hasadékbarlangban (a későbbi Mexikói-víznyelőbarlangban) tevékenykedett. A közös munkavégzés során az általunk Kristálymúzeumnak elnevezett teremből induló vízjáratban hosszabb szakaszok átvésése és kibontása után mintegy 35 métert sikerült előrejutnunk. A későbbi nyomjelzés-vizsgálatok során az itt megfestett víz Miskolc-Tapolcán jelentkezett.

Az 1968. évi táborozásunk alatt az MHT fiatal karsztkutatóinak kérésére több ízben technikai segítséget nyújtottunk az alsó-sebesi forrás lejtőtörmelékében kihajtott kutatóárkok bontásához. E munkálatokat dr. Juhász András kezdeményezte annak érdekében, hogy a szálban álló kőzetet elérve - a forrásbarlang feltárását követően - a barlangot víztározási kísérletek céljára hasznosítsák. Ezen munka a Bányász-barlangkutatókat is érdekelte, így jó együttműködés alakult ki a két csoport között.

1969 februárjában Kositzky József a felső-sebesi víznyelő szomszédságában észrevette, hogy a barlangi meleg a havat megolvasztotta. Néhány nap múlva a reményt keltő helyen Kositzky József és Várszegi Sándor többnapos bontás után egy hasadékaknába jutott. Az aknabarlangot ezt követően 55 m mélységig tárták fel. A barlang képződményei révén méltán érdemelte ki a Szivárvány-barlang elnevezést.

A hóolvadást követően azt tapasztaltuk, hogy az MHT hidrológusainak alsó-sebesi kutatóárkától keletre újabb forrás-feltörés jelentkezett. Kezdetben árvízi túlfolyóra gyanakodtunk. Közöltük észrevételünket dr. Juhász Andrással, s abbeli szándékunkat, hogy a vízfeltörés irányában mélyebb szintről újabb árkot hajtana ki a Bányász csoport. A kutatási engedélyt megkaptuk. Ezt követően csoportunk haladéktalanul elkezdte a nagy mennyiségű lejtőtörmelék elbontását. Ezt a munkát az 1969. évi kutatótáborunk alatt, majd azt követően is folytattuk. A 20 m hosszúságú kutatóárokból 180 m³-t meghaladó kőtörmelékes anyagot termeltünk ki, majd szállítottunk el a depóhelyre. A munka végül is meglepő eredményt hozott: a korábban feltárt forrás-kiömléstől teljesen független, s eddig ismeretlen forrásbarlang bejáratára akadtunk. Az újabb munkálatok révén az év végéig mintegy 10 méterre sikerült a barlangba bejutnunk, itt azonban áthatolhatatlan szifontó állta utunkat.

Az 1970-es kutatási év nagy erkölcsi elismerést hozott a Bányász csoport számára: "A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat évadzáró közgyűlése a karsztvidékek és barlangok feltáró kutatása terén elért kiemelkedő eredményekért adományozható Vass Imre oklevéllel a Miskolci Bányász Sportkör Barlangkutató Szakosztályát tüntette ki."

Az alsó-sebesi munkahelyünkön a tavasz folyamán folytattuk további bontási és mederszint-süllyesztési munkálatainkat. Közben néhány eldöntésre váró kérdésre is sikerült választ kapnunk. Az egyik kulcsproblémát az jelentette, hogy forrásbarlangunk vízgyűjtőterülete a Fennsík mely szakaszán helyezkedhet el. Terepbejárásaink során a Fenyvesréti-patak medrében találtuk meg a "hiányzó láncszemet": a keresett kvarcitokat, melyek koptatott hasonmásai a forrás-barlangból már korábban előkerültek. Figyelmünk így a Fenyvesréti-(Disznósi-)víznyelősorra terelődött, melynek kutatásától a Szifontó mögötti járatok feltárását vártuk.

Ezt megelőzően azonban Molnár Tamás főmérnök vette át a Bányász csoport irányítását. A csoport új vezetője azonnal felismerte az éppen folyó kutatások közül az István-cseppkőbarlang Pokol nevezetű szakaszában rejlő nagy lehetőségeket. Együttműködést ajánlott fel ezért az itt kutatást végző Nehézipari Műszaki Egyetem TDK-s csoportjának. A bányászok ekkor - aktív közreműködésükön kívül - biztosítani tudták a sikeres munkavégzéshez elengedhetetlenül szükséges különböző gépi berendezéseket (vitlák, szivattyúk, ventillátor, stb.) is. Sajnos a segítőkészség hiábavalónak bizonyult, mivel a TDK-s csoport akkori vezetője, Nébli Vendel a bányászok részére csupán a munkához való jogot kívánta biztosítani. Az alárendelt szerep elfogadhatatlan feltételnek bizonyult a Bányász csoport számára, s így egy igen szép terv esett kútba, mellyel a miskolci barlangkutatást pótolhatatlan veszteség érte.

Nyári kutató-táborozásunkat így - Molnár Tamás irányításával - a Fenyvesréti-víznyelők feltárására fordítottuk. Két elaggott inaktív víznyelőt bontottunk meg. A legrégibb nyelőt mintegy 30 m mélységig sikerült kibontanunk. A jelenlegi végpont agyagpala- és kőtörmelékes összlettel van feltöltődve. E munkálatok végzésében Kositzky József, Várszegi Sándor, Podhorszky István, Sike Zoltán, Fekete Kálmán és Nahalka Ferenc tűntek ki.

Az 1971. évi kutató tevékenységünket a Jávorkút környéki Szirén-barlang szomszédságában folytattuk. Itt egyik terepbejárásunk során azt tapasztaltuk, hogy egy hasadék környezetében a hó teljesen elolvadt. Többnapos bontás révén a Szirén II. barlangnak elnevezett aknabarlangot 35 méter mélységig sikerült feltárnunk. A jelenlegi mélyponton omlás zárja el a továbbjutást. A Szirén I.-II. barlangok azért jelentősek, mivel a ladini agyagpala vonulattól D-re, a felső-ladini karni mészkőösszletben helyezkednek el, s feltehetően a Szinva-források nyugati vízgyűjtőjének határpontjában "légakna"-ként működnek.

Kutatásainkat ezután Miskolc-Tapolca közelében, a régi felhagyott kőbánya térségében folytattuk. "... a kör alakú bányaudvar - ez a monumentális amfiteátrum - mely Európa legszebb szabadtéri színpada. A hévízfeltörések nyomait magánviselő kőmúzeum, s még mi minden lehetne - most Tapolca szemétdombja, a kemping tőszomszédságában ..." E szavakkal szövegeztük meg ekkor benyomásainkat a sajtóban, a kutatásainkról írott tudósításban. Felháborodásunk egyébként teljesen jogosnak bizonyult. A szemet sértő látványon túl ugyanis kiderült, hogy a csapadékvíz - a szeméthegyeket átlúgozva - közvetlenül a karsztcsatornákba jut, s így egyenesen a Miskolc ivóvízellátását szolgáló Tapolcai-források vizét szennyezi. Kutatásainkat az alsó bányaudvar K-i pereménél kezdtük el. Itt Kositzky József egy agyaggal teljesen kitöltött nagyméretű aknát talált. Nyári táborozásunk alatt ezen aknát 11 m mélységig bontottuk ki. A kutatásokat itt a Városi Vízmű folytatta, s végül sikerült elérniük a karsztvíz szintjét.

A bánya legfelső szintjének K-i sziklafalából nyíló szűk hasadékon át egy 4 emelet mélységű aknabarlangba jutottunk. (Ma 2-es barlang néven ismert.) Az aknából tágas folyosóba, majd két nagyobb terembe érkeztünk. A terem egyes falrészleteit hévízfeltörések hatására keletkezett kristálybevonat borítja. Pontos bemérés esetén, amennyiben az derülne ki, hogy a barlangrész végpontja megközelíti a kőbánya középső szintjét, úgy érdemes lenne újabb termek feltárásával kísérletezni, mivel így - néhány méteres táró kihajtása révén - új természeti érdekességgel gyarapodna Miskolc-Tapolca.

A bányaudvar ÉNy-i peremére felkapaszkodó meddősiklótól Ny-ra, kb. 100 méternyire egy időszakosan aktív víznyelőt bontottunk meg. Több oszlásnak indult állati tetem eltávolítását követően egy aránylag nagy méretű hasadékbarlangba jutottunk. Újabb szakaszok átbontása után, a végpont vizes szifonjáig 300 métert jutottunk előre. A barlang további kutatása részben az agyaggal való erős eltömődöttség, részben a Vízmű közelsége miatt nem látszik célszerűnek. (Ezen barlangot az egyik pesti csoport elkeresztelte Viktória-barlangnak.)

Az 1972. év első negyedévében, a Miskolcon megrendezésre kerülő Országos Barlangnap-ra való felkészülés jegyében kezdeményeztük az alsó-sebesi forrási munkahelyünk beomlott kutatóárkainak kitisztítását. Csoportunk tagjai mintegy 16 munkanapot fordítottak e munkálatok elvégzésére. Ahhoz ugyanis, hogy a kétforrás-barlang előterében elhelyezkedő sziklaküszöb szintjét a kívánt mértékben még tudjuk süllyeszteni, az árkok rézsűit tovább kellett növelnünk. A munkálatok megkönnyítése érdekében a szálban álló kőzet mentén a két barlangszádát újabb kutatóárokkal kötöttük össze. Ezzel lényegében - a víz közös árokba terelésével - a patak szabályozását is elvégeztük.

E munkálatok mellett folytattuk a Szivárvány-barlang járatrendszerének feltárását, s a barlang előkészítését a barlangnapi látogatók számára.

Június 15-én a TV stábja - Bokodi Béla riporter vezetésével - filmet készített a sebes-forrási munkálatainkról, melyet a Barlangnap alkalmából a TV az esti Híradójában sugárzott. A június 17-18-i barlangnapon a kutatási területünket a résztvevők megtekintették, s elismeréssel nyilatkoztak munkánkról.

Csoportunk nyári táborozást 1972-ben sem rendezett, mivel - a Területi Osztály munkájába bekapcsolódva - a Keleti-Bükk karsztforrásainak komplex vizsgálatát végezte. Feladatunkat elsősorban a Szinva- és Garadna-völgy forrásainak vizsgálata, a hozzájuk tartozó vízgyűjtőterületek lehatárolása, összefüggés-vizsgálatok végzése és a szennyeződési pontok tisztázása képezte. A sokrétű munkából csoportunk igen aktívan vette ki részét.

1973. évi kutató tevékenységünket az alsó-sebesi források és vízgyűjtő területeik térségében, három kutatási ponton kezdtük el.

Az év tavaszán kutatócsoportunk vezérkara kibővült. A csoport vezetését Balogh Béla főmérnök vette át, míg a titkári tisztet Molnár Tamás töltötte be. Az új vezetők első feladatként a kutatási engedélyek megszerzését tűzték ki célul. A tervezett nagy volumenű munkálatok (részben balesetvédelmi, részben a képződmények megóvása érdelében eszközlendő barlanglezárások, a sebesi munkahely részleges bekerítése, stb.) elvégzéséhez ugyanis a szükséges engedélyek megkapása elengedhetetlen feltételként merült fel.

Az 1973-as nyári táborunkat a kis-fennsíki Csókás-réten állítottuk fel. A tábor ideje alatt a munkálatok egy része a korábban általunk feltárt, majd időközben újra eltömődött Honvéd-barlang ismételt kibontására irányult. Egy becsúszott hatalmas farönk a munka folytatását életveszélyessé tette, így új helyen, a Csókás-rét ÉNy-i sarkában kíséreltük meg egy időszakosan aktív víznyelő kibontását. Mintegy 10 méter mélységig sikerült a nyelőt feltárnunk, itt azonban járhatatlan hasadékká szűkült. A többi munkahelyeinken szintén csupán részeredményeket értünk el. Az Őztebrek legészakibb nyelőjében 4 méterre hatoltunk le, itt sziklaszűkület, míg (a Vénusz-barlang és a Kaszási-víznyelő vonalában található) Jókai-töbörben szintén néhány méternyi függőleges szakasz kibontása után sziklaomlás zárta el a továbbjutást. A Felső-forrás és a Kaszás vonalában kb. félúton fellelhető Bronzika-barlangot mintegy 15 méter mélységig tártuk fel. A barlang kitöltésében bronzkori női koponyatetőt találtunk.

A Szivárvány-barlang szépsége időnként újabb és újabb érdeklődőket vonzott, s így a barlang nem került a feledés homályába. 1973 júliusában a Budapesti Vörös Meteor Foton Kutatócsoportjának három tagja is felkereste a barlangot. A középső szint fényképezése közben vezetőjük Renkó Péter, a Nagy-hasadékból induló kürtőben felkapaszkodva távoli vízzúgás hangjaira lett figyelmes. Két társával - nehéz sziklamászás révén - végül is eljutottak a Vízesések-termébe, melyet felfedezőikről a Bányászok a későbbiekben Meteor-teremnek neveztek el. A váratlan felfedezést követő közös expedíció során a Foton és a Bányász csoport tagjai már együtt csodálták a félelmetes dübörgéssel lezúduló vízeséseket, s a patakos barlangág mintegy újabb 30 méteres szakaszát már közösen tárták fel. Itt azonban egy szeszélyes sziklaszűkület ismét hosszú időre megállította a barlang feltáróit.

Mivel a hosszú huza-vona és levelezgetés ellenére a kutatási engedélyek kérdése az év végéig nem rendeződött, a csoport vezetői tisztségükről lemondtak.

A történteket követően ismét Várszegi Sándor és Kositzky József vezetésével folytatta a Bányász csoport a feltáró munkát, elsősorban a Szivárvány-barlangban. A csoport tagjai hónapokig vésték az I-es, a II-es és a III-as hasadékok sziklaszűkületeit, míg végül újabb 150 méteres folyosószakaszt, s néhány emeleti teremrészt sikerült feltárniuk. E munkálatokban kiemelkedő tevékenységet elsősorban Nagy Tibor és Hirskó Imre végeztek.

A barlangot látogató bel- és külföldi kutatók egybehangzó véleménye szerint a Szivárvány-barlang kedvező adottságai révén kiválóan alkalmasnak bizonyul "tanbarlang" kiépítés céljára. A Bányász csoport az elért sikerek révén, úgy tűnt, csúcsközelbe jutott. Ekkor azonban - feltehetően olyan személyek, kik igen messze rugaszkodtak a sportbarátság mezsgyéitől - összpontosított támadást intéztek a Bányász kutatócsoport ellen, az alsó-sebesi Huba-forrás mésztufa képződményeinek "vandál elpusztítása miatt". A névtelen feljelentők az Országos Természetvédelmi Hivatalhoz fordultak kreált vádjaikkal. Az OTvH - előzetes vizsgálat megejtése nélkül(!) - áttette az ügyet az Országos Bányafelügyelőséghez. A vádak műszaki vonatkozásait a KBF, míg a mésztufarongálást az MKBT vizsgálta felül. Mint utólag (sajnos csak nem hivatalosan) értesültünk róla, a vizsgálat eredménye mindkét szerv részéről kedvezően zárult sportolóinkra nézve. A vádaskodókkal szemben azonban nem jártak el kellő szigorral, holott ez mindenképpen kívánatos lett volna a további zavartalan munkavégzés érdekében.

Egy viszont bizonyos: a történteket követően a Bányász csoport a szóban forgó területre 75 évre megkapta a kutatási engedélyt az OTvH-tól. Bár ezzel a Sportkörünket rehabilitálták ugyan, de az emberekben történt erkölcsi kártételt a csoport tagjai mindmáig nem tudták kiheverni. Ebből következően a korábban igen ütőképes, mintegy 14-16 fős létszámú csoport a továbbiakban mindössze néhány fővel kényszerült tovább vegetálni. Sportolóink elkedvetlenedését tovább fokozta, hogy "segítőkész kezek" az alsó-sebesi kutatóárkainkba farönköket és kőtömböket görgettek a hegyoldalról.

Ilyen kedvezőtlen előjelek mellett került sor az 1974. évi nemzetközi Aqua-expedíció lebonyolítására. Az expedíció munkájában a Bányász csoport 7 fővel vett részt. A csoport tagjai mindvégig a legnehezebb műszaki munkálatokat végezték: ácsoltak biztosítottak, gátat építettek, stb.) Több barlangban ezen túlmenően igen jelentős bontási munkálatokat is végeztek, s nem ritkán napi 12-16 órákat dolgoztak. Végül is, az expedíció gerincét képező csoportok a Herman Ottó és a Bányász, két barlangban is (Bolhás és Szirén) igen számottevő feltárási eredményeket értek el, s a további kutatások szempontjából igen jelentős megfigyeléseket végeztek. Az expedíció munkájában Nagy Tibor, Veress Péter, Szabó István, Gyurcsik József és Várszegi Sándor végzett kiemelkedő munkát.

A téli időszak beálltával tovább folytatódott a munka. Elsősorban a Szivárvány- és a Bolhási-víznyelő-barlangok köztes területén elhelyezkedő Alabástrom-barlangban, ahol Kositzky József egy eddig ismeretlen aknarendszerre akadt. A bontási munkálatok itt kisebb kihagyásokkal az 1975-ös esztendőben is folytak.

Hollóstetőn 3 napos felfedező expedíciót kezdeményezett kutatócsoportunk, melyen 8 fő vett részt. A mindvégig kedvezőtlen időjárás, a beázott sátrak, az elázott élelmiszerek igen nagy problémát okoztak kutatóinknak. Nagy erőfeszítéssel bár, de a tervezett feladatok jelentős részét végül sikeresen oldottuk meg.

Nyári expedíciós kutatótábort csoportunk - megfelelő anyagi lehetőség hiányában - nem rendezett. Emiatt az MKBT kis-fennsíki központi régészeti és hidrogeológiai kutató táborozásán vettünk részt 4 fővel.

Ezt követően a Bányász csoport tagjai aktívan bekapcsolódtak a VITUKI által kezdeményezett nyomjelzés vizsgálatok végzésébe. Hollóstető szomszédságában a jelzőanyag beadásához gátat építettünk, majd a jelzőanyag beadását elvégeztük. Az ezt követő forrás-figyelő szolgálatban Kositzky József kutatótársunk huzamos ideig részt vett.

Várszegi Sándor a Kazincbarcikai Vegyész Sk. Bükk Barlangkutató Szakosztály felkérésére sikeres feltáró expedícióban (az alsó terem fölötti járatszakasz kibontásában) vett részt a Katowice-zsombolyban.

Az 1976. évben felmérve lehetőségeinket, csoportunk ismét Hollóstető térségében igyekezett a karszt járataiba lejutni ...


Az 1977-ben készült 20 oldalas kézirat utolsó lapja 2000-ben sajnos már nem volt megtalálható, valószínűleg örökre elveszett.
(a Szerkesztő)