Bronzika-barlang
    (Várszegi Sándor)

    Előzmények: A Bronzika-barlangot, már bronzkori elődeink is ismerték. Bizonyságául ennek: egy Bronzika nevezetű hölgy rejtélyes módon a barlang kőfülkéjében hátrahagyta koponyatetőjét számunkra. (Az életkorát dr. Saád Andor, a Hermann Ottó Múzeum ősrégésze határozta meg, miután átköltöztette a múzeum leletanyagába.)
    Ezt követően bizonyíthatóan hosszú évezredekig említésre méltó események nem történtek barlangunk életében. 1973 őszén, a Miskolci Bányász barlangkutatók, Kositzky József vezetésével, a környék három kisebb barlangjában is megkísérelték újabb barlangszakaszok feltárását. E munkálatok során, a Bronzika-barlang feltárására irányuló erőfeszítések bizonyultak a legeredményesebbnek. Ekkor a barlangot mintegy 15 m hosszban, s kb. 8 m mélységig sikerült feltárni. "A barlang járatainak kibontása során a kőtörmelékes agyagot mind a Bronzika fülkéjéből, mind az enyhén huzatoló 40-45°-os lejtésű "légaknából" kézi erővel a felszínre hordtuk, mígnem az időjárás túl kedvezőtlenre nem fordult a további munkálatok végzéséhez ..." (részlet korabeli feljegyzéseimből).
    A barlang további feltárása ezt követően csak vágyálom maradt jó néhányunk számára.
    A döntő fordulatot végül is 2002. december 21-e hozta el barlangunk életében, mikor is a szervezett miskolci barlangkutatás 50-edik jubileumi évének zárásaként a barlang további feltárását határoztuk el Kiss Jánossal.
    December 23-án kezdtük el a barlang mélypontján a bontási munkálatokat, és a kőtörmelékes agyag bejárat közeli kőfülkébe történő deponálását. Két napig a rendkívül nehéz körülmények egyre kilátástalanabbá tették a szűkületekkel kombinált Kuszoda szerű járatszakasz átbontását. A harmadik napon még reménytelenebb lett a helyzet, azonban nem kis ámulatunkra a barlang váratlanul "megadta magát". Jancsi diadalüvöltése betöltötte a barlangot. A Remény-terem a történtek után természetesen a legszebb, amit egyáltalán el tudtunk volna képzelni. (Cseppkő-variációk minden mennyiségben.) Aztán megláttuk a sötét jövőnket is. A "hogyan tovább", úgy tűnik, újabb - két irányba induló - agyagszifon ... Ismét beigazolódott, hogy a barlang nem fenékig tejfel ... Jancsi azonban nem egykönnyen nyugszik bele ilyesmibe, s felkúszott a Denevérreptető-kürtön át a Kakasülőre. "Az innen nyíló két aknába ledobott kövek terembe pottyannak!" - konstatálta örömmel, s máris indult a bővebbiken lefelé. Nagy nyögések árán, de végül is behuppant a Szeretet-terembe. Az egyik agyagszifonból hallottam az újabb örömteli hírt: "Ez a terem még az előbbinél is szebb, már csak azt nem tudom, hogyan jutok vissza innen!" Rájöttünk, hogy az egyetlen megoldás, ha átássuk a Dagonyás-szifont ... Két oldalról veszettül ástunk ... Röpke két és fél óra szenvedéssel tetézve a napot, végül is előtűnt egy hiányos öltözékű sárgombóc a szifonból. Kiderült, hogy a pulóverének maradványai a kürtőben maradtak. Dehát előbb vagy utóbb, de minden flancosan öltözködő barlangász így jár, aki megreszkírozza a bőrét vásárra vinni.
    Mindent egybevetve igen eredményesen zárult harmadik bevetésünk, mivel a két kisebb terem felfedezésén túlmenően több, a további feltárás szempontjából fontos problémát is sikerült tisztáznunk, s így komoly esélyekkel készülhettünk a karácsonyi ünnepek után folytatódó expedíció sikeres befejezésére.
    Az ünnepeket újabb illusztris nap követte. Jánosnak névnapja jóvoltából ünnepi műszakot töltöttünk a szifonban, ahol az ünnepelt újabb 5 órás munkával bő métert ásta előre magát a végeláthatatlan agyag-tengerben. Másnap reggel azzal indítottunk, hogy már csupán félméternyi lehet az elzárt szifonszakasz, s ezután miénk a győzelem. Mindent beleadtunk, s a műszak végére újabb két métert jutottunk előre a Góliát-szifonban, s ez alatt a Remény-terem jelentékeny részét teleraktuk agyaggal. Közben szétment a vödör, eltört a csákánynyél, s úgy látszott minden összeesküszik ellenünk. S még mindig nem látszott a vége. Az egynapos kényszerpihenő viszont bejött. Míg én újabb szerszámok beszerzését végeztem, János úgy döntött, hogy az eddig feltárt barlangszakaszok dokumentációjához fotókat készít. Reggelre minden összejött az expedíció folytatásához. Haladéktalanul beástuk magunkat a szifonba, közben eldöntve a "Góliát-szifon" elnevezés odaítélését. Egyben azonban mindig bíztunk: hogy két Dávid legyőz egy Góliátot. Több órás munka után Jancsi közölte az örömhírt: "Még öt vödörrel kiadok, és utána átjutok az Édenbe!" 12.20-kor végre ez is elérkezett ... Legyőztük az 5 m-es Góliát-szifont. Jancsi elindult. Szabad járatszakasz következett, melynek végét kőkemény szikla szűkület zárta el. Jancsi visszajött vésőért és kalapácsért, s közben megbeszéltük, hogy a szűkület átvésését követően addig megy előre, míg ezt a biztonságos körülmények megengedik, mialatt én az átbontott szifon egyik szűkületét bővítem.
    Közel órás munkával Jancsi kibővítette a szűkületet, s elindult a nagy ismeretlenbe. Időnként még hallottam a Remény-terem egyik kürtőjének irányából a sziklafal kalapácsolásával leadott jelzéseit, majd egyre nagyobb csend szakadt rám. Végképp megnyugodtam, amikor egészen távolról, háromszor is ütemes kalapácsolás hangzott fel. "Ez újabb sziklaszűkület lesz!" - gondoltam. Rövidesen tényleg sugárzó arccal előtűnt Jancsi barátunk, s örömmel mesélte, hogy még egy újabb szűkületet kell átvésnie, s ezután már tágas, szabad járatot világított meg lámpájával ...

Miskolc, 2003. január 16.