Erdélyi túrák, 2003.
    (Vadász István)

2003. május 1- 4.

    Az előző évi májusi jól sikerült bihari túránk megismétlése képpen 4 autóval, összesen 17-en ismét útra keltünk. Első úti célunk a Bihar-hegység Szegyesdi-völgye volt. Megérkezésünk után a táborverést követően rögtön nekiindultunk. Mivel aznap már csak egy délután állt a rendelkezésünkre, felszíni túrát tettünk, végigjártuk a völgyet, és keresztülküzdöttük magunkat a Schmidl-kőközön, azaz elmentünk a kőköz végét jelentő vízesésig. Ez, a Szegyesdi-völgy felső szakaszán található szurdok igazi csemege, hiszen a meredek falak közt kanyargó patakmedret, mély vízzel teli üstök szabdalják, melyeken száraz lábbal átkelni nem kis kihívást jelentet. A többségnek nem is sikerült!
    Másnap népes csapatunk ismét nekivágott a völgynek. Útközben bejártuk a Szombathy-barlangot, majd Misi, Janó és Mogyi különvált és a bőség zavarával küszködve egy ígéretes hely bontásába kezdtek. A maradék csapattal a József főherceg- (P. Magura) és a mellette található Semsey-barlangot tekintettük meg. Útban visszafelé az elszántabbak tovább barlangásztak, és néhány kisebb barlangot is felkerestek. (Kovács-bg., Ripp-Ripp-bg., Sárkány-bg., valamint egy ismeretlen nevű). Ezek közül különösen a Ripp-Ripp volt emlékezetes cseppkövei, és néhány, a XIX. század elejéről való magyar feliratának köszönhetően, melyet a Mátyás Vilmos turistakalauza is megemlít. Terveink között szerepelt még a Kereki Nagy Sándor-barlang megtekintése is, ezt azonban a háromfősre (Zenész, Kata, jómagam) fogyatkozott csapatunk a kitartó keresés ellenére sem találta meg.
    A harmadik nap reggelén ismét útra keltünk, és nekiindultunk a Bihar-hágón, és az Aranyos völgyön keresztül a Száraz-Őr-völgyébe. Gîrdától valami elképesztően rossz úton sikerült délre elérni a völgy utolsó települését Casa de Piatra-t (Kőház). Itt gondot jelentett a megfelelő táborhely megválasztása, hiszen az alkalmasnak látszó helyek mind körbekerített magánterületen voltak. Sajnos a nyelvi nehézségeinket kézzel-lábbal sem sikerült áthidalni, azonban szerencsénkre egy, a hétvégéjüket ott töltő aradi család a segítségünkre sietett és felvállalták a közvetítő szerepet. Ezzel nem csak a táborhellyel kapcsolatos problémáink oldódtak meg, hanem a Vertopi-jégbarlangba való eljutásunkban is közreműködtek. A barlang lezárt, látogatni csak ún. barlangőrrel lehet. A lezárt része rendkívül látványos, cseppkövekben igen gazdag termekből áll. A jégbarlang után a Nagy-Kojba-barlangot kerestük fel. Igen impozáns szádája mindenkit lázba hozott, azonban a barlang igazi bejárata - egy lapos, mély, vizes szifon - visszariasztotta többséget. A néhány méter hosszú szifonban egy termetes fenyőrönk úszott. Ahogy az ember ráfeküdt a rönk lassan süllyedni kezdett, így motiválva arra, hogy ne időzzön sokat a kúszással. Miután alig vizesen sikerült megúsznunk a bejáratot, Katával, Zenésszel és Lacikával egy aktív vizes ágban haladtunk tovább, ahol a járattalp felett 3-4 méter magasan, keresztbe akadt farönkök jelezték az árvíz magasságát. Ahogy haladtunk előre egy idő múlva letettünk arról, hogy száraz gumicsizmával megússzuk a barlangot, majd később arról is, hogy száraz ruhával jöjjünk ki. Kata vitte a legtöbbre közülünk, neki sikerült nyakig megmerülni az egyik mélyebb résznél. Végezetül a Juhok-barlangjához kapaszkodtunk fel. A bejárat után néhány méterrel itt is víz állta az utunkat, azonban Lacikával, már úgy is mindegy alapon továbbmentünk és kötésig felfrissítettük a vizet az overálunkban.
    A következő nap már a hazautazás jegyében telt, de indulás előtt még megkerestük a Hodobana- barlangot (már majdnem feladtuk, de hála Kata kitartásának, az utolsó pillanatban megtaláltuk), a későbbi visszatérés reményében. A rövid kitérő után végleg búcsút intettünk a Biharnak, és elindultunk hazafelé.

2003. június 6- 9.

    A pünkösdi hosszú hétvégén lehetőséget kaptunk a kolozsvári barlangászoktól a Bihar-hegység Vigyázó vidékén lévő Vîrfuras-barlang meglátogatására. Ritkán látogatható, kivételes képződményeiről nevezetes barlangról lévén szó, Katával, Lácéval és Zenésszel éltünk a lehetőséggel. Péntek éjszaka érkeztünk meg Rachiţelére, ahonnan utunkat a Száraz-völgy felé vettük. Gondot jelentett az út romló minősége és az éjszaka, amely szinte lehetetlenné tette a tájékozódást. Kisebb riadalmat keltett bennünk, hogy Kata is - aki már egyszer járt ott alapon navigált minket - bizonytalan volt egyik-másik útelágazásnál, de szerencséjére sikerült megtalálnunk a kolozsváriak táborát. Rövid üdvözlés után hamar nyugovóra tértünk, csak a Myotis hajnali megérkezése zavarta meg pihenésünket, akik magukkal hozták Marcsit.
    A hosszúra nyúlt reggeli készülődés után a húszfősre duzzadt csapatunk délben végre elindult a barlangba. A Vîrfuras egy jellegtelen mélyedéssel indult a hegy oldalában. A bejáratból előtörő hideg levegő sejttette, hogy nem kis barlangot rejt a hegy. Egy kb. százméteres, többnyire kúszva járható szakasz után kitágult a barlang és kényelmesen járható meanderen haladtunk tovább. Több helyen is megcsodálhattuk a márványosodott mészkőbe oldott járatokat, illetve azt a puha, hófehér bevonatot, amelyről nevezetes a barlang. (Sajnos ennek a fehér bevonatnak illetve az anyagának a nevére nem emlékszem.) Nagy létszámú csapatunknak köszönhetően a túránk közel 6 órásra nyúlt, pedig a barlangnak csak egy kisebb szakaszát jártuk be. Némi visszatetszést keltett bennünk, hogy a túra végén derült ki, hogy egy fizetős (500 Ft-os) barlangtúrán vehettünk részt. (Az eset nagy vitát keltett otthon, a kolozsváriak csoportjában is. Végül kiderült: többszörös tévedés "áldozatai" lettünk. Szerencsére a kapcsolatunk a kolozsváriakkal nem romlott meg. - a szerk. megj.)
    Másnap a Vlegyászára, a Bihar második legmagasabb csúcsára (1836 m) indult el ötfős csapatunk. Utunk a Fehér-kövek mellett vezetett, amely magában is megér egy kirándulást. A Vigyázó gerincére felvezető meredek oldalt leszámítva nagyon kényelmes, látványos útvonalon vezetett túránk. A csúcsra már dél előtt megérkeztünk, ahonnan kivételes panoráma tárult elénk. Alapos nézelődés után visszaindultunk. Úgy terveztük, hogy visszafelé a gerincen haladunk tovább és közvetlenül a tábor felett ereszkedünk majd le a Száraz-völgybe. Ez egy kicsit hosszabb, de látványosabb túrát ígért. Sajnos a jelzett utat nagyon hamar elvesztettük, és a lúc- illetve törpefenyvesek sűrűi hamar visszatérítettek az eredeti útvonalunkra. Ennek köszönhetően egy óra alatt visszaérkeztünk a táborba és így a délután hátralévő részét a rachiţelei kocsmában tölthettük. Másnap, Pünkösd hétfőjén, már csak annyira jutott időnk, hogy Marcsit visszaadjuk a Myotisnak, majd a Székelyjói-vízesést, és Sebesvár (Bologa) romjait útba ejtve hazaindultunk.