Az április elejére tervezett túrát a nyílt nap miatt elhalasztottuk, és végül egy jó hónappal később keltünk útra. Többeket próbáltunk magunkkal csábítani, de végül is csak öten vágtunk neki: Krisztián, Szifon, Kenyér Anikó, Láce és jómagam.
Krisztián vállalkozott vezetőnek, kölcsönkért Sáritól egy térképet, és kijelölte utunkat: Tornanádaskától felgyaloglunk a Szádelő-völgyön, fel a Felső-hegyre, majd átvágunk a Torna völgyén, fel a Szilicei-fennsíkra, és Aggteleknél térünk vissza kis hazánk területére. A táv 50 km, a szintkülönbség nem tűnik soknak. A térképen legalábbis.
Szombat reggel 7 órakor indulunk a tornanádaskai vonattal, ami fél 9 körül ér a végállomásra. Innen busszal megyünk a határra. Rövid útlevélellenőrzés után már át is keltünk. Szemben, kicsit balra látszik a völgy bejárata, de köztünk és közötte ott egy hatalmas repceföld, meg valami gyár. Nem akarván repcesárgára festeni a ruhánkat, az ültetvény kikerülésére szavazunk. Jónéhány kilométert baktatunk a műúton, az egyre nagyobb forróságban.
Az első faluban egy bácsi megtölti kulacsainkat, és megállapíthatjuk, hogy az ő vizük sokkal klórosabb, mint a miénk. Jobbra fordulunk, innen már a patak mentén haladunk, végig a falucskákon, majd elérjük a völgy bejáratát. Itt megállunk reggelizni, és vásárolunk fejenként egy-egy Kelt sört (26 korona).
A Szádelő-völgy nagyon szép. Ennél már csak akkor lehetne szebb, ha lefelé haladnánk benne, és esetleg könnyebb hátizsákokkal. Mert így nagy pakkal azért nem olyan könnyű az ügy.
Jó órás séta után elérünk egy elágazást, ahol balra meredeken elindulunk felfelé a hegyre. Anikóval csodát tesz a sör: úgy vágtat az élen, hogy alig lehet utolérni. A kapaszkodón azzal biztatjuk magunkat, hogy ha felérünk, ott már szintben megyünk. Mi az nekünk!
Az elágazásig megtettünk 9 kilométert, onnan még 29 km a célunk, Krisztián szerint. Mivel szlovák szomszédaink állítólag nagyon szigorúan veszik a sátrazási tilalmat, azt tervezzük, hogy első nap elmegyünk majdnem Szilicéig, mert a falu néhány kilométeres körzete kívül esik a Nemzeti Park területén, tehát ott kisebb büntetést kapunk, ha sátrazáson kapnak minket. Szilice Szádelőtől majdnem 36 kilométer.
A Felső-hegyre felérve könnyítünk Szifon terhén. Megisszuk a liter sárgabaracklevét, amit eddig cipelt. Kutyagolunk a fennsíkon, néhol erdőben, néhol a napon, ami szerencsére nem olyan erősen tűz, hogy ne lehetne kibírni. Egy helyen kilátót jelez a fára festett ábra: innen látszik a gyár, a repcetábla, ami mellett eljöttünk. Szemben Alsó-hegy, aminek a szlovák oldala nagyrészt hiányzik, a bányának köszönhetően. Itt megebédelünk, de nem időzünk sokáig: egyrészt erős szél fúj, másrészt messze még Szilice.
Ballagunk, bandukolunk, hol gyorsabban, hol lassabban. A növényzet nagyon buja erre, látszik, hogy itt nem járnak autók és népes turistacsapatok, amelyek lekoptatnák. Később forrást is találunk, kicseréljük klóros vizünket valami ihatóbbra.
Anikó kezd sántikálni, mivel a cipő alaposan összenyomorgatta a lábát. De még bírja.
Késő délután elérjük a műutat, amit keresztez a turistaút. Itt egy darabig jönnek néha szembe, főleg kutyasétáltatók, de aztán ők is elmaradoznak. Már 6 óra körül jár az idő, esélytelen, hogy még ma elérjük Szilicét. Megállapodunk, hogy 7 körül elkezdünk sátorhelyet keresni.
Közben az egyik fán felfedezünk egy vadászt, kölcsönösen úgy teszünk, mintha nem vennénk egymást észre. Lehet, hogy mégsem jó terv ez a titkos sátrazás?
Egyre gyakrabban állunk meg pihenni. Végül, úgy hét körül, találunk egy házat, amit a térkép is jelez. Kerítéssel van elkerítve, de a kapu nyitva áll, hátul, az erdő felé pedig teljesen nyitott. A ház zárva, spaletták az ablakokon, viszont van egy fedett verandája. A kertben kis játszótér, hinta, meg egy szalonnasütő hely, hosszú asztallal és padokkal, mindez tető alatt. Itt letelepszünk vacsorázni, és megegyezünk, hogy itt fogunk aludni a tornácon, még sátrat sem kell állítani. Nem messze egy forrás is van.
Sötétedésre már mindannyian a hálózsákban heverünk. Felbontunk egy üveg bort, körbeadjuk. Mire elfogy, már beszélgetni sincs kedvünk. Fáradtak vagyunk, hosszú volt a mai nap, ki-ki számba veszi a vízhólyagjait és sebes lábát, meg az aktuális aggodalmakat: vajon van-e a környéken medve, farkas, aki esetleg erre látogat - Krisztián szerint esetleg medve, de más nem -, nem jön-e majd később esetleg valaki, aki jogosan akar majd bejutni a házba, nem fog-e szakadni az eső?
Senki nem jön, se farkas, se medve, viszont az eső rákezd. Dobol a veranda feletti műanyag lapokon. Ezek a lapok helyenként elég repedezettek: mint kiderül, pont Szifon és Anikó felett. Így hát ők alaposan átázva közelebb húzódnak hozzánk, ahol már nem éri őket annyira az eső. Krisztián kerül a szélre, a beszivárgó víz pont mellette csöpög a padlóra, ami egyfolytában a hálózsákjára fröccsen. Kihúzza maga alól a polifómot, abból alkot barikádot. Miután így kivédte az elázást, jóízűen elalszik - Láce matracán. Aki természetesen ettől átkerül az én polifómomra, és csak reggel jövök rá, hogy miért szivárgott olyan hideg alulról: nekem nem jutván hely a nyoszolyán, így a földre kerültem.
Pirkadatkor ébredünk, az eső még csepereg, hatalmas köd van. Összecuccolunk, megreggelizünk. Anikó még hálózsákban van, amikor terepjáró megy el a földúton: határőrök ülnek benne, de csak lassítanak, nem állnak meg. Ezt megúsztuk.
8-kor indulunk tovább. Felszereljük a hátizsákokra az esőelleni ponyvát, de nincs rá szükség: hamarosan kitisztul az idő, napsütésben gyalogolunk. Messzebb, ahonnan jöttünk, fekete az ég. Ott esik. Szilice körül már szántóföldek fogadnak. Itt ugyan nehezen találtunk volna alkalmas sátorhelyet. A faluban találunk egy boltot, ami még negyedóráig nyitva van. Jégkrémet, kólát veszünk.
Anikó teljesen lesántul, lejtőn lefelé alig bír közlekedni. Szifon és Láce besegít a hátizsák cipelésében. A második falu körül elkap minket egy futó zápor. Nagyon látványos, és igazán el sem ázunk. Utána hamar kitisztul. Itt már főleg szántók, legelők mellett gyalogolunk, erdő csak helyenként van. Kecsőn megállunk 10 percre pihenni. Ivás a kútnál, lábmosás a patakban, csokievés. Anikó szalámijának hamar a végére járunk.
És az út végére jön a kitolás: Kecsőt elhagyva a műúton kell továbbmenni, meredeken fel, átvágni a hegyet, Domica felé. Ez sportszerűtlen nehezítésnek bizonyul. Krisztián otthagy minket, mint Szent Pál az oláhokat: legközelebb Magyarországon látjuk viszont. Szifon és Láce előttünk menetelnek, én magamban baktatok, és időnként bevárom Anikót, aki mostanra már alig tud lépegetni. Végül leveszi a cipőjét, és zokniban halad tovább. Ez határozottan javít a helyzeten, most már egész jó tempóban sántikál.
Egy kanyar után meglátjuk a határt, Anikó diadalüvöltéssel elszáguld mellettünk, bár nem sokkal távolabb megint lelassul mára már megszokott tempójára.
A határon megnézik útleveleinket. A kérdésre: "Hol mentek át Szlovákiába?" nem tudunk felelni: összenézünk, agyunk nem forog, végül a határőr súg: Tornanádaskánál, ugye? Fellelkesülten kapunk a szón: hát persze, hogy ott! De arra már nem emlékszünk.
Pont időben érünk be Aggtelekre, hogy elérjük a fél kettes buszt. Anikó Jósvafőn leszáll, ő a kocsmában fogja megvárni a 3-kor induló kazincbarcikai buszt.
Mi pont elérjük a fél hármas vonatot. A fülkében 10 perc alatt felfaljuk a maradék kaját (főleg én), morgolódunk a vonat és utazóközönsége miatt (főleg Krisztián), és alszunk (főleg mindenki).
4 órakor érünk be Miskolcra. Enyhén szólva elfáradtunk.
Lénárt Emese