Horvátország - Mamet-szakadék
    (Örkényi Levente)

     Húsvét előtt csütörtökön, egy szép tavaszi napon csendben pakolgattam a cuccaimat. A papám megkérdezte, hogy hová megyek. Erre válaszoltam, hogy barlangászni. Nem sokkal később a mamám tette fel ugyanezt a kérdést. A válaszom természetesen ugyanaz volt, de Ő kíváncsibb és megkérdezte, hogy hol akarok barlangba menni.
- Háááát ... Horvátországban - válaszoltam.
- Hooorvááátooorszááágbaaan???? ...

     Másnap délután indultunk a nagy útra. Természetesen a legideálisabb időben, mert reggel nem lenne olyan meleg, de edzeni kell, mert ott lenn délen még melegebb lesz. Fruzsi, Imi és Tibi már beköltöztek az autóba. Már akkor úgy tűnt, hogy csak a csomagok fognak utazni, mert mi nem férünk be. Némi rendezgetés után már mindenkinek jutott két talpalatnyi és egy félfenéknyi hely, ahol éppen akkor nem volt semmi.

     A pestiek által szervezett utak átka az, hogy semmi sem úgy történik, ahogy azt megbeszéltük. Bár késve indultunk, de ők még csak akkor szedelőzködtek. Így magunk külön mentünk tovább. Az M7-en természetesen dugó, ahogy az illik, de estére elértük a határt.

     A határ túloldalán először semmi meglepőt nem találtunk, de Zágráb után, az út szélén furcsa kis piros zászlócskákra és sárga halálfejes táblákra lettünk figyelmesek. Talán nem véletlenül. Az út kezdett egyre izgalmasabbá válni. Vad szerpentineken kanyarogtunk, szétlőtt házak mellett száguldottunk a meglepően jó úton. Közeledve végcélunk felé ugyancsak nagy hegyre kellett felkaptatnunk, ahol az indiánkönyvekből jól ismert Nyomkeresőt is megszégyenítően fürkésztük a kihalt pásztorfaluba vezető utat, amit elég könnyen megtaláltunk. Lekanyarodva a földútra, vízmosásokat és sziklákat kerülgetve megpillantottunk egy magyar rendszámú autót. Kissé elcsigázva, fáradtan, de megérkeztünk. Hozzákezdtünk a sátorveréshez. Cucc ki, sátor előszed, ponyva széttereget, sátorcövekek lever - mondom lever, de csak hajlik a kis rohadék. Na, ekkor jöttünk rá, hogy itt nem alszunk sátorban, hacsak nem rakunk be nittet a sátorcövek helyére, mert azt legalább be lehet fúrni a mészkőbe. Így szépen összehajtogattuk a sátrat, leterítettük a Polifoamot, előszedtük a hálózsákot.
Bejarat
A Mamet-szakadék nyílása
Még lefekvés előtt könnyítettem magamon. Kerestem egy alkalmas helyet. Elmentem egy kőbaba mellett és közben szétnéztem az erős Holdfényben. Holnap nem mindennapi látványban lesz részünk. Beleugrottam a csillagos ég alatt leterített hálózsákomba és a fantáziám beindult. Dél, mediterrán, meleg, kopár sziklás fennsík: pókok, skorpiók, kígyók stb. stb. Noé bárkájának rusnyábbik fele mind ideköltözött. Hálózsákom száját szorosabbra húztam, mert talán így nem tudnak bemászni. Közben mellettem Tibi már rég az igazak álmát aludta. Ránéztem az órámra, három órát mutatott.

     Hajnalban madárcsicsergésre ébredtem. Azt hittem, hogy megboldogultam és a paradicsomban vagyok. Némi gondolkodás után reggeli kábulatomban rájöttem, hogy nem lehetek a Paradicsomban, mert először is én biztosan nem oda kerülnék, másrészt pokoli meleg van. Lassan visszatértem földi mivoltomhoz és megláttam a bokrokon ugrándozó madárkákat és a fekete hálózsákomat perzselő Napot. Még mindenki aludt, csak a madarak nem. Fenemód jól érezték magukat. Sikerült valamennyire szétnéznem. Hát az nem volt semmi! A látvány annyira lenyűgözött, hogy kénytelen voltam visszaaludni, ami nem is esett annyira nehezemre három óra alvás után.

     Nem sokkal később autózúgásra ébredtem. Valami őrült horvát akkor jött LE a hegyről, mi pedig az úton aludtunk, így fel kellett kelni és lemászni az út szélére. Közben megjött néhány autónyi pesti is. A Nap miatt már nem lehetett többet aludni, így elkezdődött a húsvéti kaland második napja.

     Továbbmentünk a kőbabákkal szegélyezett földúton. Vajon ki lehetett az az őrült, aki ennyi kőbabát ideépített, kivágta és feldarabolta a villanyoszlopokat és leszaggatta a vezetékeket. Valamiért a háborút juttatta az eszembe. Elértük a falut. Pontosabban azt a néhány házat, ahol egykor pásztorok laktak, de most lakatlan az egész. Egész sokan gyűltünk itt össze. Mind magyarok, és ez így van jól!

Mamet-szakadek
A kötelek beszerelése
Úton a felszín felé
Mamet-szakadek
     Innen indultunk a barlanghoz. A kanyargó szerpentinen nemsokára egy angolul beszélő horvát nővel találkoztunk, aki óva intett minket attól, hogy tovább menjünk, mert a környék el van aknásítva. A baj csak az volt, hogy mi voltunk az utolsók, tehát hol vannak a többiek? Némi útbaigazítás során megtudhattuk, hogy hol is vannak azok az átkozott aknák. Ekkor kezdtük megérteni, hogy miért vannak a kőbabák, halálfejes táblák, piros zászlók. Elindultunk egy sziklás, meredek hegyoldalon. Másfél óra alatt elértük a Mamet-szakadék óriási bejáratát. Ekkor már elkezdődött a barlang beszerelése. Az áztatott köteleket hat útvonalon engedték a tátongó mélységbe.

     A beszerelés végét a környék egyetlen árnyat adó fája alatt vártuk. Miután jóllaktunk, egy kis szieszta mellett döntöttünk. Fruzsi kivételével mindenki árnyékban próbált regenerálódni, mert a tűző Nap addigra már rendesen megperzselt, ahol lehetett. Kis idő elteltével egy csengő női hang tudatta a közelben tartózkodókkal, hogy ott éppen most ment el egy sikló. De jó neki! A siklóról kiderült, hogy sokkal inkább hasonlít egy kifejlett viperára. Természetesen ez mindenkit feltüzelt és néhány fénykép erejéig sikerült kígyócskánkat előpiszkálni rejtekéből. A konfliktus senkinek nem okozott fájdalmas élményt, de okulásnak mindenképp jó volt: jó lesz vigyázni!

     Estére a barlang beszerelése elkészült, így Imre és Tibi belevetették magukat a mélység birodalmába. Addig mi Fruzsival a sátrakat állítottuk fel és megmakacsoltuk magunkat, hogy mi ma nem megyünk le. Legfeljebb holnap reggel. Én talán szerettem volna megúszni a dolgot, de azért mégis ezért jöttünk ide. Gondoltam, alszom még rá egyet. Csakhamar megjöttek a többiek és rábeszéltek minket a nagy akcióra.

     A barlang a maga nemes egyszerűségében és gigantikus méreteiben testesül meg. A bejárat átmérője 50-60 m, a harangakna mélysége 180-200 m., ami a bejárat oldalainak különböző magassága miatt változó (elhanyagolható húsz méterecskével :-). A mészkőben keletkezett aknában cseppkő nem található, de az akna aljában (talán nyugati irányban) van egy kisebb cseppköves terem. Az akna alját felszínről behullott humuszos talaj és kőtömbök töltik ki, amelyet a bejárat alatt vastag hóréteg fed. Az akna alján a télen behulló, (márciusig biztosan) el nem olvadó hó hatására fagypont körüli a hőmérséklet, a felszínen tomboló kánikula ellenére. A barlang felső kb. 80 méteres szakaszát a beszerelés során több (4-5) tagra osztották, majd az akna tágul, így itt a kötelek eltávolodnak a faltól, ezért egy tagban 100 méter kötelet kell beszerelni. A beszállás kicsit pszichés, de onnan már minden megy - lefelé. Az átszerelések után elég hamar elértem a százas tag nittjét. Itt a nittben ülve meg kellett küzdenem a kötél súlyával. Az elindulás talán itt volt a legizgalmasabb, mert a nagy kötélsúly miatt egy centit sem mozdultam lefelé. Némi csel bevetésével elindulhattam a nagy útra. Az ereszkedőcsiga csakhamar kellemetlenül megégette a kezemet és hallottam a kötélben sistergő víz hangját. A műnyúl izzasztó melege innen kezdve kezdett kellemessé válni, majd miután leértem, kis idő múlva az is kevésnek bizonyult. Az akna alján tett felfedezőút és néhány fénykép elkészítése után meguntam a barlang mélyének homályát, és indultam kifelé. Ekkor kezdődött a keserves harc a nagy gé ellen. Az első beszállás során a felettem levő száz méter kötél gumi módjára nyúlt, rángatásával agresszívan inzultálva a férfiember legnemesebb szervét (is). Amint sikerült elrugaszkodni a talajtól, elkezdődött a háromnegyedórás harc a felszín eléréséért.

     Sikerült. Mindenki megcsinálta. Büszkén, kellemes fáradtsággal a lábunkban mentünk vissza a sátrunkhoz és vacsora után (fülig) beleestünk hálózsákunkba (ennyire már régen szerettem a hálózsákomat).

     Másnap valahogy senki sem akart felkelni. Hatkor Imre még ugyanúgy horkolt, Tibi ugyanúgy szuszogott, mint este. Talán csak Fruzsi volt csendben éjszaka. Nekem meg ugyanolyan koszos volt a kezem, mint amikor lefeküdtem. (Ez csak azért, hogy magamról is írjak valamit). Az idillnek ám korán vége lett, mert a Nap sugarai hamar kikergettek minket a sátorból.

     Indulás előtt még egyszer körbejártuk a barlangot, néztük a reggel leszállókat. Kicsit irigyeltük Őket, mert mi már tudtuk, hogy milyen érzés megcsinálni. Élményeinket jó mélyen becsomagoltuk a hátizsákjainkba, hogy egyet se veszítsünk el és elindultunk visszafelé.

     A tenger felé vezető út mellett találtunk egy elhagyott bányát, ahol az értelmetlen háborús pusztítás szemtanúivá váltunk. Ez kissé lehangolt, de vigasztalásul megcéloztuk az Adriát, bár a hűs habokban nem merültünk meg, de lábunkról azért lemostuk a háromnapos izzadtságot. Végigautóztunk Obrovac és Fiume között levő tengerpart mellett futó autóúton, majd az alagutakkal és viaduktokkal tűzdelt Zágrábi autópályán megcéloztuk kis Hazánkat. Sötétedésre értük el az országhatárt és éjszaka értünk Miskolcra.

     Másnap mindenki fáradtan ült a megterített húsvéti asztal mellé és eljátszadozott a gondolattal, hogy milyen lenne még egyszer. Még egyszer???


     Nem szeretnék túlzásokba esni az aknákkal kapcsolatban. Semmi biztosat nem tudunk a kőbabákról, nem tudjuk mit jelentenek a piros zászlók és nem tudjuk mi áll a halálfejes táblán. Bár nem tanultam horvátul, de némi szótárazgatás után szerintem a fényképen levő sárga (nem halálfejes) táblára valami ilyesmi van írva: "Szemét lerakása tilos" (:-) De azért talán jobb az ördögöt a falra festeni. Azért néhány éve ott még lőttek ...