Szlovák túra
    (Vadász István)

     Ha az ember olyan helyre vágyik, ahol nem találkozik gyakran más turistákkal, és ahol az emberi tevékenység nyomai sem szembetűnők, mindenképpen érdemes ellátogatni Szlovákia kevésbé ismert vagy ismeretlen tájaira. Ettől a gondolattól vezérelve és kihasználva a május elseje adta hosszú hétvégét (április 29. - május 1.) elterveztem ezt a gyalogtúrát, amely a Szlovák turistaparadicsom déli részétől indul, és a Volovi-(régi nevén Rozsnyói-)hegységen keresztül a Szádelő-völgyet érintve Tornanádaskán ér véget.

Rakovec

     Útitársnak - rövid rábeszélés után - Kovács Attila szegődött mellém. Túránk a Gölnic- völgyében lévő kis telepről Rakovecből indult, ahová egy fél napos vonatozás után érkeztünk meg. Mivel már jócskán délután volt, azonnal nekivágtunk utunknak - egyelőre még jelzés nélküli úton. A Rakovectől északra induló völgyön keresztül indultunk el, melynek tetején a térkép szerint az egész Szlovákiát átszelő piros jelzés (az ún. Hősök útja) halad. Egy-két kisebb hétvégi ház és egy a térkép által nem jelzett forrás mellett elértük a piros jelzés útvonalát, azonban magát a jelzést nem találtuk meg. A térkép szerinti haladási irányban tovább indulva bíztunk abban, hogy előbb-utóbb rátalálunk a jelzésre, azonban ez nem így történt. Egy ideig a hegyoldalban haladó széles dózerúton kényelmesen gyalogolhattunk. Négy-öt kilométer után letértünk az útról és egy hegyi patak mentén próbáltunk feljutni a Babiná (Bábaszék-)hegy gerincére, melyen utunk keresztül vitt. Nem kis megkönnyebbülés volt rátalálni a nyeregben haladó sárga jelzésre, mely azt jelentette, hogy eddig - a jelzés hiányának ellenére - még nem tévedtünk el. (Néha egy-egy pirosas pötty a fákon sejtetni vélte a jó haladási irányt, azonban ezekről később kiderült, hogy erdészeti jelzések.) A nyeregben lévő, áfonyával teli réten egy rövid étkezést iktattunk be, majd elindultunk a Súlová nyereg felé. Mivel a piros turistajelzés továbbra sem került elő, így nem maradt más hátra, mint ismét a térkép szintvonalaira támaszkodva továbbmenni. Szerencsénkre a nyereg nem volt messze, így egyórás tévelygés után sikerült megtalálni. A nyeregben lévő erdészház környéke, az itt található rét ideális táborhelyet kínál, ráadásul mellette a közelben, a dózerút mentén egy kisebb forrást is lehet találni, melyet a térkép nem jelölt. Mivel sötétedésig még volt időnk és nem akartunk az itt áthaladó műút mellett maradnni, úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk. Nagy örömünkre a Súlovától előkerült a piros jelzés is, mely a hágótól utunk végéig most már folyamatosan végigkísért. Éjszakára a Peklisko hegy oldalában, egy fenyves foltban vertünk tábort. A nap végén nem volt szükségünk altatóra, nyugalmunkat csak a távolból hallható mennydörgés és egy pár csepp eső zavarta.

Skalisko

     Másnap reggel korán ébredtünk és egy rövid reggeli után hét órakor már útra is keltünk. Menet közben néha ráláttunk az Alacsony-Tátra havas gerincére, bizony ott az éjszaka havazott. Szerencsénkre minket elkerült. Utunk a Certova hola-ig jórészt szintben halad, majd egy meredek lejtő után többnyire felfelé tartottunk. Dél körül már elértük a túránk legmagasabb hegyét az 1284 méteres Volovec-et (Ökör-hegy). Erről a Rozsnyó felett emelkedő hegyről kapta a hegység a nevét (Volovské vrchy). A hegy nevezetessége a csúcstól nem messze emelkedő kb. 10 méter magas sziklacsúcs, a Skalisko (magyarul Pozsálló), melyről páratlan kilátás nyílik minden irányba. Itt találkoztunk először turistákkal. Utunkat meg kellett szakítanunk, mivel vízkészleteink igen erősen fogyóban voltak. Hátizsákjainkat elrejtve lementünk a csúcstól mintegy öt percnyire található régi turistaházhoz. Elődjét még az 1890-es évek elején alapították az Andrássy grófok. A ház mellé egy csövön keresztül bővizű forrás vezettek le. (A házban teát és esetleg szállást is lehet kapni, 50 koronáért naponta.) Egy kis mosdás és felfrissülés után visszaindultunk (visszafelé 10 perc a csúcs), majd nekivágtunk utunk hátralévő részének.

Gyakran elővettük a térképet ...

Hamarosan elhagytuk a Tri chotáre (Hármashatár-)hegyet, majd a Ramzová csúcs közelében a ránk törő zivatar miatt kényszerpihenőt tartottunk. Az eső végét nem vártuk meg, továbbindultunk. Rövid időn belül kiderült, hogy jól tettük, mivel a közeli Krivé nyeregnél már el is állt. Itt kereszteztük a kék jelzést, melyen az egyik irányban Rozsnyót, a másik irányban pedig a hegység legmagasabb csúcsát az 1322 méteres Zlatý stôl-t (Aranyasztal) lehet elérni. Utunk fenyőerdőkben, áfonyás réteken vitt tovább, melyekről jó rálátás nyílik a Hekerová hegy felé eső részekre. Az Uhornai hágónál már nyoma sem volt a zivatarnak, itt minden száraz volt. A hágó melletti réten ismét tartottunk egy rövidke pihenőt, elhatároztuk, hogy mivel napnyugtáig még van három óránk, tovább megyünk egészen az Osadník nevezetű csúcsig. A pihenőnk alatt egy magyar rendszámú autó állt meg mellettünk. Egy fiatal pár szállt ki belőle, és izgatottan keresgéltek valamit a réten. Hamarosan kiderült, hogy egy itt felejtett napszemüveg miatt jöttek vissza Krasznahorkáról. Fáradozásaikat siker koronázta. Lassan mi is tovább indultunk. Bizony az idő egyre nehezebben telt, és méterek is egyre nehezebben fogytak. Az útvonal gerinctúrához méltóan, hol meredeken felfelé, hol lefelé tartott, ami a nap végére már igen fárasztó volt.

Pipitka

A Pipitkán (Pipityke, 1224 m) ismét rövid pihenőt tartottunk. Már arra sem vettük a fáradságot, hogy kimenjünk a csúcsra, pedig a térkép szerint kitűnő kilátás nyílik róla. Pihenő közben eszembe jutott, hogy ez, az Uhornai hágótól az Osadník-ig tartó gerincvonulat bekerült a magyar történelembe. Itt volt az 1938-as Bécsi döntés során kijelölt Magyarország és Szlovákia közös határa. (Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy a Volovec pedig "a megnagyobbodott csonkahaza tetőző orma", vagyis a legmagasabb csúcsa volt.) Utunkat tovább folytatva néha az volt érzésem, hogy a térkép csak körülbelül jelöli az útvonalat. A kisebb kanyarok, rövid kitérések jelölésével nem vesződik. Már majdnem beesteledett, mikor megérkeztünk az Osadník (1186 m) csúcsára. Meglehetősen fáradtan vertünk tábort, és mire megvacsoráztunk már ránk is sötétedett.

     Korán keltünk, hét órakor már ismét úton voltunk. A "Hősők útja" piros jelzéséről letérve, a zöld jelzésen a Borkai-fennsíkon keresztül indultunk a Szádelői-völgy felé. A Hajdúchov vrch- ről (Hajdú-hegy) lefelé jól követhető volt a jelzés, azonban a hegy lábánál, egy réten csak némi keresgélés után sikerült megtalálni helyes utat. Kis idő múlva, egy, a térkép által nem jelölt vadászháznál és forrásnál, rövid pihenőt tartottunk egy reggeli erejéig. Ezután hamarosan elértük a Borkai-fennsík szélét, a Cervená studba-t (Vörös kút), ahol találtunk egy házat és egy forrást, amit szintén nem jelöl a térkép. A fennsíkon lévő hatalmas réten megnéztünk egy bekerített víznyelőt. Barlangot sejtettünk a végén, de csalódtunk, látszólag meg sincs bontva. Széles erdei úton haladtunk tovább, melyről a jelzés hirtelen lekanyarodik. Mire észrevettük, már messze elhagytuk a letérést, ezért egy másik úton próbáltunk rá visszatalálni. Később nem bántam meg a kitérőt, mert keresés közben egy sziklaletörést találtam, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik végig a Szádelői-völgyre. Szerencsére gyorsan megtaláltuk a jelzett ösvényt, melyen egyre meredekebben aláereszkedve egy fél óra múlva már a Szádelői háznál voltunk. Az itt található büfé teljes kapacitással üzemelt. Rengeteg ember, kiránduló jött ki május elsején. Mivel dél körül járt az idő, mi is időt szakítottunk egy kis pihenőre és egy sörre, ami a nagy melegben igazán jól esett. Utunk innen már ismerős volt, hiszen a Szádelői-völgyben nem egyszer megfordultunk már. Szádelő falunál végleg elhagytuk a hegyeket, és innen már műúton mentünk tovább Szádudvarnok felé. Ettől a gyaloglástól hamar megfájdult a talpunk, ezért úgy döntöttünk, hogy letérünk a műútról, és a szántáson keresztül toronyiránt megyünk a határátkelőhöz. Rövidebb, és a lábunk is jobban viseli. Három órakor már a határátkelőhelyen voltunk. Kiderült, hogy érdemes volt rövidíteni. Éppen elértük a Hídvégardói buszt, amihez Tornanádaskán Miskolc felé vonat csatlakozás van. Fél hét felé megérkeztünk Miskolcra, befejezve ezzel a hosszú hétvégén tett kirándulásunkat.